(Az én hármas identitásom)
Az Isten, gondolt egyet, és rendelkezett. Jókedvében, ahogy a világ kezdete óta szokta. Megteremtette a Napot, a Földet, benne Magyarországot, az én szülőföldemet. Az én drága őseimet, akiket már nem ismerhettem.
Ők már a szeretett anyaföldben nyugosznak. Egyszer, ha olyan kedvem támad és még nem lesz vége az életnek, elindulok, hogy felkutassam őket. Indiába is el kellene zarándokolnom, hogy legalább egyszer megcsókoljam az ősi földet.
Egész életemben készültem erre az útra, de még nem adatott meg számomra. De jó lenne!
Talán ezer éve lehet, hogy a cigányok elindultak új hazát keresni. Hogy miért is tehették? Talán átok sújtotta őket? Talán kalandvágyból? Vagy mert elüldözték őket az őshazából?
Lehet, hogy egyszer megtudom a teljes igazságot, lehet, hogy nem. De azt, ami felszínre tör a lelkem mélyéről, azt le kell írnom. Mert ez az örökségem. Indiában erednek a hajszálerecskéim, a gyökereim.
Jóságos volt hozzám az én Istenem, ahogyan a felvidékiekhez és az erdélyiekhez is. Több identitással is megajándékozott bennünket. Mégis bánt - Petőfi után szabadon -, egy gondolat engem is. Mi lesz akkor, ha egyszer elveszítjük féltve őrzött cigány identitásunkat: nyelvünket, kultúránkat?
Mije lesz akkor a cigány népnek? Semmije sem marad. Nem lesz többé sem cigány, és nem lesz igazán magyar sem, indiai pedig már nem lehet. Akkor valójában nem lesz otthon sehol. Nem lesz se hazája, se magyarságtudata, se cigánysága.
Ez várna a világ cigányságára? Egy több ezer éves kultúrát hordozó nép esetében mi lehetne tragikusabb annál, ha feladja önmagát, ha már a nyelve sem lesz a sajátja, ha nem lehet büszke a származására, és elvész emberi tartása.
Megőrizni a tiszta emberi jellemet, tartást, és örökséget.
Már vagy fél évszázada kong a fülemben a vészharang; a cigányok válságos helyzetben vannak! Mi történik, ha az ember lelki válságba kerül? Azon már csak az Isten segíthet.
Eszembe jutott most testvérbarátom, Duray Miklós, egyik kötetének a címe: Kutyaszorítóban. Mi cigányok is abban vagyunk már évszázadok óta.
Van-e kivezető út? Rajtunk is múlik, s ebben mindenkinek feladata, küldetése és kötelessége van. A tudását, amit Istentől kapott mindenkinek kötelessége továbbadni. Nemcsak gyermekeinek, hanem népének is. Tartozik ezzel a hazájának, a nemzetének!
„a nemzet napszámosa vagyok.”
Antall József miniszterelnök mondatát idézem, amikor a cigányok jövőjéről, a lehetőségekről és ránk leselkedő veszélyekről gondolkodom. Mert úgy érzem, hogy nagy-nagy veszély leselkedik a cigányokra, ha elveszítik a nyelvüket, ősi kultúrájukat.
Azt kérdezitek tőlem, hogy miért baj az, ha asszimilálódnak, ha elmagyarosodnak. Számomra ez annyit jelent, hogy a cigányok eltűnnek a palettáról, a népek-nemzetek sorából.
Mindenkire a megmérettetés vár, az egyes emberekre és a népcsoportokra egyaránt. Majd kiderül, hogy maradandót alkotott-e, vagy sem. De nekünk szent kötelességünk, hogy jeleket, üzeneteket hagyjunk az utánunk jövőknek; Itt éltünk előttetek, kövessétek az elődök lábnyomát!...
„Nem fényleni akart, hanem világítani.”
Ezt az én szeretett Szabad György bátyám, tanárom mondotta egykoron Antall Józsefről. Én azt vallom, hogy ez kell, hogy legyen a mi földi küldetésünk. Világítanunk, utat mutatnunk, őriznünk és továbbadnunk a lángot...
Ha már az őseim földjéről szóltam, had idézzem Mahatma Gandhi-t, az erőszakmentesség apostolát, az én példaképemet. Ő azt vallotta és hirdette, hogy nincs alacsonyabb és magasabb rendű nép a földön, mindenki egyenlőnek születik.
Zárásképp csak annyit tennék hozzá:
Nem hiszem, hogy valaha is létezett hozzá hasonló
ember a földön.
