(A sárgadinnye története)
A régmúlt idők emlékei éltető forrásként buzognak a lelkemben. Ha a családomra, a testvéreimre gondolok ez a forrás mindig a felszínre tör, és magával hoz egy-egy már elfeledettnek hitt emléket.
Most a sárgadinnye története jutott az eszembe. Az úgy volt mifelénk, ott a Kőrösök mentén, Újkígyóson, hogy echós szekéren jártuk a határt, a környéket, a falvakat. Ezt a vidéket nevezték mifelénk a "dinnye hazájának". Nyáridőben a mi szekerünk is meg volt rakva sárgadinnyével, és görögdinnyével.
A bakon rendre két idősebb bátyám: Dácsi meg Pista ült. Nekem, mint kis mitugrásznak a saroglyában volt a helyem. Már az is nagy szó volt, ha bátyáimmal mehettem a vásárba. Ilyenkor mindig sokat tanultam tőlük, lestem minden mozdulatukat, szavukat. Ők is igyekeztek hozzájárulni a nevelésemhez, nyesegetni vadhajtásaimat.
Akkoriban még igen vézna, válogatós gyerek voltam. Tudták, hogy nagyon szeretem hajtani a lovakat, és azt is jól tudták, hogy nem szeretem a sárgadinnyét.
Összesúgtak, kacsintottak a hátam mögött.
- Rávesszük ezt a gyereket, hogy kóstolja meg a sárgadinnyét. Úgy is történt. Bátyáim a bakon ültek, előkelően, hozzájuk méltóan. Szép gyöngymarkolatú bicskájukkal eszegették a dinnyét, mint a királyok, én pedig a saroglyából néztem őket sóvárogva.
Kisvártatva megszólalt az egyik bátyám, felém fordulva:
- Hallod drága öcsém szeretnél hajtani? Mire én természetesen igennel válaszoltam.
- Nem is lenne ennek akadálya, dehát nagyon vézna és gyenge vagy. Nem tudod te megtartani még a gyeplőt sem! Bizony sok vitaminra lenne szükséged!
A másik bátyám meg rákontrázott:
- Tudom, a sárgadinnye nem nagyon ízlik, de hidd el, jó lenne, ha rászoknál, mert az nagyon egészséges és rengeteg benne a vitamin! Mifelénk nem nagyon volt szokás tiltakozni, meg visszabeszélni az idősebbnek, én meg mindent elkövettem volna azért, hogy hajthassam a szép lovakat.
- Nincs akadálya hogy hajtsad, de kóstold meg előbb a sárgadinnyét! Egy szó. mint száz, meg lettem zsarolva. De most, hatvan év távlatából visszapörgetve a filmkockákat, bárcsak megállt volna akkor az idő! Szépen vágták nekem a sárgadinnyét, és odanyújtotta Dácsi bátyám. Én pedig halált megvető bátorságról téve tanúságot, meg is ettem.
- Na ugye finom volt? - kérdezte István bátyám.
- Igen az volt – válaszoltam. István bátyám egy vékonyka szeletet vágott ismét, és a kezembe nyomta. De mifelénk az úgy volt, majd azt is elmesélem nektek, most egy kis kitérőt teszek, de visszakanyarodok azonnal.
Dácsi bátyám a halálos ágyán is kenyérrel ette a görögdinnyét. Ma is előttem van, ahogy jóízűen falatozott belőle, s ez a kép megmarad bennem, az életem végéig. Édesanyám, mikor már Medgyesen laktunk, képes volt elcipelni Újkígyósról Medgyesegyházára egy körülbelül húsz kilós dinnyét, hogy együnk belőle mindannyian. Drága jó anyám, a gyermekeiért mindenre képes volt!
Visszatérve a sárgadinnyéhez és ahhoz az emlékezetes kocsiúthoz. Dácsi és István bátyám kívánságának teljesítéséért cserébe végre felülhettem a bakra, és hajthattam a szép lovakat!
Így történt meg az, hogy mindenki kívánsága teljesült, nagy örömünkre és boldogságunkra. Akkor én úgy megszerettem a sárgadinnyét, hogy azóta is a kedvenceim közé tartozik. Amikor pedig sárgadinnyét veszek, mindig eszembe jut ez a történet. Már tervezem vagy negyven-ötven éve, hogy megírom, és csak most tudtam rá sort keríteni.
Elmondhatom, hogy még ma is tudom, hogy a családunkban, a testvéreimnek, a szüleimnek mi volt a kedvenc étele, itala. Emlékszem, hogy édesanyám a görögdinnyét (lubenica), édesapám pedig a sárgadinnyét (xarbuzo) szerette jobban.
Ez is hozzátartozik - valami ősi ösztöntől vezérelve - a mindennapi rituáléhoz. Ma sem tudok úgy falatozni, egy jót inni - legyen az egy korsó jó hideg víz, vagy valami más -, hogy ne jutna eszembe valamelyik családtagom. Ilyenkor mindig elmondok egy áldást az emlékükre!
