Azon gondolkodom, hogyan is foglaljam össze egy szinopszis-féle keretében mi is az, amit tervezett könyvemben az olvasók elé szeretnék tárni a lelkemből.
Mindabból, amit rögös életutamon a batyumba gyűjtöttem, s most egy kopjafányira az Örökkévalóságtól még kikívánkozik belőlem.
A barátaim azt mondják – talán olykor a szememre is vetik -, hogy én mindig csak a szeretetről beszélek, mintha a világon semmi baj és probléma nem lenne. Ráadásul ebben a mai világban már szinte nem is lehet találkozni szeretettel.
Beszélhetnék a bajokról, a megosztottságról, a gyűlöletbeszédről, vagy a „csak közönyösségről.” A szegénységről, az éhező gyerekekről, a fűtetlen szobákban, vagy az utcán fagyoskodókról…
Ma – a közéletben, a politikában, a civilek között - egyre többen fogalmazzák meg az összefogás, a nézetkülönbségek ellenére is szükséges megegyezés igényét.
De lehetséges-e valóban felülemelkedni a múlton és tiszta lapot adni egymásnak? Ez bizonyára nem könnyű, de meg kell próbálnunk, nincs más lehetőségünk. Már az utolsó utáni órában vagyunk!!!
Nos én pontosan ezt a célt szeretném szolgálni: rövid, néhol moralizáló, máskor példálózó, vagy életrajzi momentumokat is felemlegető írásaimmal.
Felülemelkedni és legalább megkísérelni felfedezni és megláttatni mindabban, ami velünk és körülöttünk történik azt a bizonyos „aranyfonalat” a szeretet és a gondviselés aranyfonalát.
Jókai írja egyik művében: „Embernek lenni minden körülményben…” Az ember egyéniségét, azt az egyszeri pótolhatatlant és megismételhetetlent, csak valamely közösségben betöltött szerepében, és a közösségtől kapott kultúrában tudja megélni, kiteljesíteni, vagyis az egyéniségét lényegében egy bizonyos kulturális közösségtől kapja.
Korunk nagy problémák előtt áll, ezért mindent el kell követnünk, hogy leomoljanak a falak, és minél egységesebb legyen kis nemzetünk. Azt kérdezem magamtól és mindannyiunktól: Tudunk-e másokért is tenni, jó szóval, tanáccsal, cselekedettel, példamutatással. Vajon tudunk-e gyűlölet nélkül élni ebben a gyűlölettől terhes világban? Ez itt a kérdés!
Ma azt érezzük, hogy nincs bizalom. Hogy anélkül hogyan lehet élni? Azt nem tudom, de biztos lehet. Mert szeretet nélkül se lehet(ne), de mégis sokan élnek úgy!
Amikor a hazámhoz való kötődésemről beszélek - mindig és mindenhol – elmondom, hogy Péli Tamáshoz hasonlóan én is kettős aranypántot hordok a homlokomon és a szívemen: a cigányságom és a magyarságom. Mindkettő egyaránt fontos számomra, és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.
A cigányokat az Isten cigánynak teremtette, mindig azt mondtam, hogy jókedvében tette. Hiszen a legnagyobb bajban és nélkülözésben is bele tudtunk kapaszkodni őseink hitébe, erőt merítettünk dalainkból, táncainkból. Éppen a cigányságunk őrzött, tartott meg bennünket.
Mit tehetünk, hogyan bizonyítsunk, hogyan higgyük és hitessük el, hogy mi is ennek a sokat szenvedett nemzetnek a tagjai vagyunk. Hogyan lehetünk, hogyan legyünk esélytelenségre predesztinált létünk ellenére hasznos és építő tagjai ennek a honnak, amely a mi hazánk is?
Amikor most a „bizonyítványom magyarázom” – vagyis azt, hogy miért tartom fontosnak világra hozni ezeket az írásokat, vissza kell kanyarodnom általam, de sokunk által is emlegetett szeretethez.
Amit kisgyermek koromban ott a „Viharsarokban” megtapasztaltam a jó öreg parasztoktól Újkígyóson, az, hogy otthon kell lennünk egymás szívében. Csak abból adhat az ember, amije van. Ilyen maga a szeretet. Mint azt hál’ Istennek még nagyon sokan tudják, tudjuk, abból minél többet adunk, annál több marad.
Ezért is választottam írásaim mottójának egyik versem meghatározó sorát: Testvérnek jöttem közétek…
