A cigányság helyzetéről, problémáiról, a társadalomba való beilleszkedéséről hosszú évtizedek óta vitatkoznak, tanácskoznak politikusok, szociológusok, tudósok.
Hogyan lehetne változtatni a legnagyobb hazai kisebbség sorsán, hogy a társadalom egyenrangú tagjai legyenek? Hogy erről ne csak beszélgessünk, de valóra is váljon?
Cigányként, megőrizni az őseinktől örökölt hagyományainkat, kultúránkat, és egyidejűleg a társadalom egyenrangú, alkotó tagjává válni?
Az első lépés minden bizonnyal az, hogy a gyermekeink tanuljanak, a felnőttek pedig dolgozzanak. Megfelelő környezetben, tiszta, rendes lakáskörülmények között éljenek, és ne tekintsék őket másodrendű állampolgároknak.
A történelem során számos kísérlet történt a cigányság asszimilációjára, mindezidáig sikertelenül. A cigányok többsége – egész Európában – megőrizte cigány identitását is, amellett, hogy megpróbált beilleszkedni az adott ország többségi társadalmába.
A kulturális sokszínűség és a többes identitás elismerése után az utóbbi időkben egyre inkább azon törekvések kerülnek előtérbe – hatalmi szinten is támogatva – amelyek a homogenizált társadalom, az asszimiláció irányába mutatnak.
De mit is jelent a cigányság asszimilációja?
A roma népesség túlnyomó többsége félanalfabéta, iskolázatlan, következtetésképp munkanélküli, vagy közmunkás marad.
Áldott emlékű Hofi Géza jut eszembe. Annyi hegedű sem lesz és annyi csákány sem, ami elegendő lenne...
De mi lesz akkor, ha a közmunka el fog tűnni, vagy mondjuk, minimálisra csökken. Azok a cigányok, akik nem járnak iskolába, nem rendelkeznek valamilyen szakmával, nem tudnak majd munkát vállalni, s a társadalomnak kell eltartani őket.
Több ösztöndíjprogram is indult, de még mindig kevesen járnak közép- vagy felsőfokú iskolákba. Erről azért is szólnunk kell, mert mindannyiunk közös felelőssége.
Ma Magyarországon közel kétmillió cigány él. Évtizedekkel ezelőtt különböző statisztikák láttak napvilágot, több felmérést készítettek… Az általuk kimutatott létszám ennél sokkal kevesebb. Tudnunk kell azonban, hogy a történelmi tapasztalatok táplálta ősi félelem még ma is él a cigányok körében, s a legritkább esetben nyilatkoznak a „gádzsók” előtt származásukról, identitásukról.
1971-ben a Tudományos Akadémián létezett egy kutatócsoport Kemény István vezetésével. A vizsgálódásuk témája a cigányság oktatása, iskoláztatása volt. A kérdésfelvetés arra is vonatkozott, mi lenne a helyesebb, célravezetőbb megoldás: az elkülönített cigány osztályokban való iskoláztatás, vagy az integrált, vegyes osztályok létrehozása.
A többségi vélemény akkor az volt, hogy vegyes osztályban jobb lenne, mivel a cigánygyerekek ingerszegény környezetből jönnek, és felzárkózásukhoz szükség van a más társadalmi közegekből érkező társaik példájára, annak húzó erejére.
Én sok szakemberrel szemben úgy gondolom, hogy a cigány gyermekek nem ingerszegény, hanem ingergazdag környezetből jönnek. Arról persze lehetne beszélnünk, hogy mit tekintünk ingerszegénynek és mit ingergazdagnak. Azzal azonban egyetértek, hogy a vegyes osztályok motivációs hatása sokkal kedvezőbb.
Ez a vita azóta is tart… Az utóbbi időben számos olyan példával, gyakorlattal találkozunk, amely a szegregált oktatás irányába hat. Többször megkérdeztem a felelős szakemberektől, hogy miért lenne jobb, ha gyermekeink cigány osztályba járnának. Erre mindig az volt a válasz, hogy azonos vagy közel azonos képességű gyermekek együtt jobban tudnak haladni a tanulásban.
Én ebben – a saját iskolai éveim tapasztalatai alapján – is kételkedem! Ha nekem nem lettek volna olyan kiváló tanáraim és nemcigány osztálytársaim, akik részéről megbecsülést és szeretet kaptam, akik példaképeim is voltak, akkor ma valószínűleg nem írhatnám le ezeket a sorokat. Nem lennék sem író, sem újságíró …
Még néhány gondolat zárásként:
- A cigány fiatalok mindig szerettek tanulni, akartak is, de abban a nyomorult helyzetben, amiben sokan élnek, a saját erejükből nem tudják a tanuláshoz szükséges feltételeket biztosítani.
Természetesen szükség lenne a szülők meggyőzésére, ösztönzésére, hogy segítsék a gyermekeiket, hogy levetkőzzék a kisebbségi érzést, ami védekezésként a tanárok és a többségi környezet irányában elutasításként, s időnként agresszív magatartásként nyilvánul meg.
A beilleszkedés csak akkor jöhet létre, ha a falat két oldalról bontjuk, és ha egyenrangúnak tekintjük egymást. Akkor leomlanak az előítéletek, és akkor lehet közös hazában, közös sorstudat, mert azt már mindannyian megtanultuk, hogy egymásra vagyunk ítélve, és összeölelkezett a sorsunk.
