Idén lenne 106 esztendős édesapám
Őseim szellemét őrzi az emlékezet
Folyamatosan foglalkoztat a gondolat, ma lenne édesapám 106 esztendős, ha élne. Napok óta foglalkoztat, emlékére tüzet gyújtok, megidézem az ő, és az őseim szellemét, és jelen vannak. Ahogy mindig is jelen vannak a szívemben, a szememben, a fülemben és a lelkemben. Lassan eljön az idő, amikor nekem is mennem kell a mennyei hazába, ők majd várni fognak, várni fognak, mint ahogy tették azt egész életemben. Amikor eljöttem a családi házból, a fészekből, a messzi Budapestre, és mindig vártak. Szólított a szívem, és mindig mennem kellett, de már egy ideje, vagy úgy talán még helyesebb, hogy nagyon régen már nem megyek, de a kiskapu nyitva áll azóta is.
2017. május 26.-a volt édesapám születésnapja. Mindig nagy ünnep volt ez, Édesanyám ilyenkor mindig sürgött-forgott, sütött – főzött, és várta haza édesapámat. Várta, ő is meg a család is, mint a messiást. Nagy-nagy ünnep volt mindig, amikor ő otthon volt velünk, és mesébe kezdett. Azóta, mióta ő nincs, megpróbálom betölteni azt a helyet, bár tudom, hogy ez lehetetlen, de mesélek a gyermekeimnek, az unokáimnak, édesapámról, édesanyámról, idősebb testvéreimről, hogy mindig emlékezzenek, mert akire emlékeznek azok soha nem halnak meg.
Édesapám mindig úgy kezdte a mesét: nagyon régen történt, de igaz történet, mert amit Édesapámtól hallottam, azt ő is az Édesapjától hallotta, és őrizte féltett kincsként, és tovább örökítette a családjába, mármint hogy az én családomban.
Mindig azt mondta, mindig várlak, gyere addig amíg nem késő.
Én is csak azt tudom mondani, mert csak azt tudom mondani amit tudok, mert amit nem tudok, azt nem tudom. Nagyon sok szép unokám van, szép családom van, és mindig nagy öröm, amikor itt vannak, megtelik a szívem – lelkem, és a ház, és mesélek, és mesélek, és megörökítem, hogy tovább éljen az idők végezetéig.
Idén lenne 106 esztendős édesapám.
Felhívtam telefonon Pali öcsémet, kimennek a temetőbe hozzá, és viszik az üzenetet. Az üzenetet, hogy várjon még egy picit, majd megyünk. Hát biztos örül, hogy nem rohanunk, mert azt mondta, hogy élni kell, mert ennél még szebbet - jobbat nem találtak ki, ne rohanjunk. Az élethez kell a bátorság, nem a halálhoz, tehát ne rohanjunk. Igaza is volt. Apám nagy mesélő volt, és tudják nagyon sokan, hogy egy Széchenyi könyvtárnyi mese tűnt el vele. István bátyámmal is, ő most hagyott el bennünket, édesapám után ő volt a családban a második legnagyobb guru, mindig ékesszólóan beszélt, mindig toppon volt, minden szava a helyén volt, na meg persze az esze is. 105 esztendővel ezelőtt, megszülte az én drága nagyanyám az én Mámikám édesapámat. A családi legendáriumban ez él, és élni fog, amíg a világ világ.
Kötegyánban történt az eset, ott volt Pistóni nagybátyám Nagyszalontáról, ott volt Káló Papó, amikor Mozol Mámim vajúdni kezdett. Sokan voltak, mert akkor nem úgy volt mint most, hogy nem látogatják egymást, meg ritkán mennek egymáshoz. Sűrűn mentek, mert élt a szeretet, most már haldoklik, de én még életben tartom, mert nem szeretném, ha meghalna, mert akkor meghal a szív, meghal a lélek és véget ér az út.
A szeretet az olyan, sokszor mondtam, és még nagyon sokszor fogom, hogy a szeretetből minél többet ad az ember annál több marad.
Tehát, Kötegyánba mentek, ott volt Boris néném, ott voltak nagyon – nagyon sokan, Krisztina, és szólt Krisztina: - ha kérhetlek benneteket, vajúdik az asszony, menjetek ki. Elhívták a bábaasszonyt. Az a bábaasszony vágta el a köldökzsinórt, Apámét, amelyik István bátyámét. Ő is ott született abban a házban. Ezek nagyon nagy történetek, ezeket mi is őrizzük és továbbadjuk. Tehát, ott van most Pali öcsém a temetőben, rendbe teszik apám sírját, és beszélgetnek egymással. Apám üzen, majd el fogja mondani az öcsém, mert mindig üzent, mindig jött.
A Keletiben találkoztunk az óra alatt. Soha nem fogom elfelejteni, 77 esztendős volt, azt mondta: - fiam, ma vagyok 2 hetes, és valami eszébe jutott, a Bobi kutya, az a Bobi kutya, aki már akkor élt, amikor Pali öcsém született. Azt mondja: - Édes gyermekem valamit elfelejtettem, a kutyát kikötöttem, és nem hagytam előtte vizet, és nagyon meleg van, hát mondtam neki: - Édesapám, semmi baj nincsen, hát telefonálunk haza a Sajbert Palinak a szomszédba, hát tudod milyen jó gyerek, együtt nőttünk fel. – Az nem úgy van, az nem úgy van, haza kell mennem, és majd a következő vonattal jövök. Képes volt, megvárta a vonatot, felült rá, visszament Meggyesegyházára, a kutyát ellátta enni – innivalóval és majd a következő vonattal újra jött.
Az úgy van, hogy Édesapám az isten egyik legfurcsább teremtménye volt, minden őse és ő maga is, egy extravagáns nagy showman, és mesehős volt. Nagyon sokszor történt, hogy vándorolni kényszerült, egyik helyről a másikra, volt amikor a határban vertek sátrat, letelepedtek, és ott élték a mindennapjaikat. Fúró, tepsi és csigacsináló készítéséből élt, és tartotta fent kis családját. Mindig jó emberek vették körül. A cigányok életében családtagnak számítottak az állatok. Volt, amikor a koca az úton a határba fialt meg, ott jött a világra, ők azt mondták szült. Minden újszülöttnek nevet adtak. Hát ilyen volt a Bobi kutya is, ezt, ha akarsz egy jó írást olvasni, akkor olvasd el Pali öcsém kötetében, hogy ír Bobi kutyáról!
Egyszer csak gondolt egyet Édesapám, szólítá édesanyámat, hallod-e Mária lelkem, nem fér be az istállóba a Bogó mert bekötöttem az üszőket, csak be kéne kötni a konyhába, valahogy majdcsak lesz valahogy, kitelelünk együtt, mégsem hagyhatjuk az isten szent ege alatt! Hogy anyámnak tetszett-e azt soha nem tudjuk meg, de beleegyezett. Mi nagyon örültünk neki, mindig csutakoltuk, tisztán tartottuk, mindig ragyogott a számára kijelölt hely, és a barátunknak tekintettük. Palcsi öcsém úgy ábrázolta, mint egy sárkányt, tehát ebből tudom, h ő is nagyon szerette. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg édesapám eladott egy üszőt a vásárba, és a Csibi kedvencünk visszakerült az eredeti helyére az istállóba. Gondolom Édesanyám megnyugodott.
És még egy pici adalék, a ló és az állattartáshoz. A vödör víznek mindig a sparhelten kellet lennie, hogy kellemesen langyos legyen, nehogy a ló torokgyulladást kapjon. A répát, meghámozta, a kukoricát apróra vágta, szerintem többször simogatta meg az én imádott szeretett Csibimet, mint az édesanyámat! Hát így volt ez nálunk ott Újkígyóson a zugba, ott a végeken.
Tehát Apám ilyen volt, az egész falu szerette, az egész megye, a munkatársai, mert olyan volt. Vidám ember volt, volt jó fanyar humora is, vidám természetű ember volt, de nevetni nem láttam 80 esztendős koráig. Valahogy mély nyomot hagyott benne a szülei halála, és sokan mondják, bár én ebben nem hiszek, mert 10 esztendős korában látta utoljára az édesanyját. De velünk mindig olyan vidám volt, minden este meggyulladt a tűz a kertben, mindig mesélt, mindig hozott valami ajándékot. A fügét, azt mindig szívesen és nagy szeretettel nyújtotta át, hogy ez Magyarországon nem terem, gyertek ide, törte, vágta, adta a kicsiknek. Tehát a lényeg a lényeg, hogy ma lenne édesapám 105 esztendős. Ha majd megérkezem odaátra a csillagok közé, ahol ő már várni fog, meg Édesanyám, meg Dácsi, meg Pista, meg Lajcsi, meg Kályika meg Piciske, akkor majd sütnek – főznek, megint mesélnek, megint együtt lesz a legendás család. Mert mindenki eljött hozzánk szíves örömest, Apámmal beszélgetni, Anyám mindig jóllakatta, megetette a vándorokat. Ettek – ittak, senki nem mehetett el tőlünk éhen, és hát ezt a jó szokást mi is ápoljuk, őrizzük a szívünk rejtekében. Jön a vándor, hellyel kínáljuk, étellel, itallal. Tehát üzenem édesapámnak odaátra, hogy várja még a gyerekeit, akik ideát vannak. Oda nem szabad sietni, azt majd utoljára hagyni, mert ő is azt mondta. Tehát innen fogom majd folytatni legközelebb a mesémet.
