- Gondolatok az unokákról Lázár Imréné, Mészáros Ilike szavai nyomán -
A napokban ismét beszélgettem az én drága hajdani tanárommal, osztályfőnökömmel telefonon. Nagy élmény számomra, ha hallom a hangját. Mindig megkérdezi, hogy írok-e, és számíthat-e karácsonyra új kötet megjelenésére, mert szeretné a karácsonyfa alatt tudni.
Megígértem, hogy mindent elkövetek, s reményem szerint, hamarosan a nyomdába kerül. Azt is szóvá tette, hogy mostanában keveset írok az unokákról.
Bevallom őszintén, nem értek váratlanul a szavai, mert engem is foglalkoztat a gondolat, csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.
Az én drága Ilikém, aki a 60-as években volt a tanárom, adott ismét ösztönzést. Isten áldja érte!
Az unoka olyan szeretetforrás, amilyenhez hasonló nincs.
Olyan, hogy az égig ér,
olyan, mint éltető forrás a sivatagban,
olyan, hogy betelik vele a szívünk, a lelkünk,
olyan, mint a szeretet, amely a legmagasabb hőfokon lángol,
olyan, ami sohasem múlik el
reggeltől estig ott fészkel a szívünk rejtett zugában.
Így vagyunk, mi ezzel mindahányan: anyókák, nagyapák, mámik meg papókák.
De így van ez rendjén, és maradjon is így a világ végezetéig.
Azt mondják, hogy tőlük kaptuk ajándékba a földet, a világot, amire nagyon vigyáznunk kell, mint becses ajándékra, mert ha eljön egyszer az idő, vissza kell adnunk…
Így alkotta meg ezt a világot a mi Teremtőnk, s Ő biztosan tudja, hogy miért… de én és még sokan úgy gondoljuk, hogy nem is ez a fontos, hanem, hogy Isten az unokáinkat ajándéknak szánta a számunkra.
Hogy az én szeretett Olvasóimmal érzékeltessek egy dolgot: addig nem jöhetek el az unokáimtól, amíg nincs egy nagy ölelés…
Ebben az ölelésben pedig benne lakozik a világ összes szeretete, gyöngédsége és ragaszkodása.
Az Istennek mindenre van gondja.
Gondja van a fényre, hogy uralkodjon a sötétség fölött… Ezért szoktam azt mondani, hogy fényűző…
Gondot visel az ég madaraira, a tengerek és a szárazföldek állataira… Legyen áldott a neve a fényességes mennyországban!
Így gondoskodik rólunk nagyszülőkről is, az által a szeretet és remény által, amit unokáink révén tapasztalhatunk meg.
Hiszen az unoka az, akinek minden nagyszülő szeretné átadni mindazt, ami fontos számára, ami a szívében van, a tudást és tapasztalatot, amit elméjében felhalmozott, hogy ő vigye tovább, és így éljen tovább az ősök kultúrája és hagyománya, amíg a világ a világ…
