Úgy látszik, hogy mostanában a galambok üzennek nekem.
Van egy szeretve tisztelt testvérbarátom, ott messze a híres Vajdahunyadon, a gyönyörűséges Erdélyországban, akihez ha tehetem, minden évben ellátogatok.
Egy alkalommal, a sok- sok családi emléket őrző, patinás bútorokkal berendezett dolgozószobájában beszélgettünk, de egyszer csak felállt és kinyitotta az erkélyre nyíló ajtót.
- Figyelj csak Gyuri! Nézd meg ezt a galambot itt az erkélyen! – és valóban a korláton egy galambocska üldögélt.
- Ez a töröttlábú kis galamb délután háromkor menetrend szerint ideszáll az erkélyre, már ki van készítve számára a sok mag. Képzeld csak el, amíg ez a töröttlábú galambocska meg nem jelenik, addig a többi galamb sem jön. De amint megérkezik, azok is iderepülnek a szemben lévő ház padlásáról, és elüldözik.
Azóta is rejtély marad a számomra, hogy miért csak akkor jelennek meg, és üldözik el a Remmel Feri töröttlábú galambját a többiek, amikor elkezd már csipegetni.
Az emberek között már találkoztam ilyenfajta magatartással… lehet, hogy az állati világból hoztuk?
Visszatérve eredeti mondandómhoz. Minden egyes találkozás Ferikével és a feleségével Stellával ünnepnapnak számít! Jóságos emberek.
Üldögélünk és csöndesen beszélgetünk az élet nagy kérdéseiről, a cigányok sorsáról, az erdélyi emberekről.
Ő is megerősített abban a tapasztalatomban, hogy az erdélyi emberek messze földön híresek: furfangos, éles elméjükről, szorgalmukról és vendégszeretetükről.
Én is mindig szívesen példálózom velük, és mesélek a nagy utazóról, Kőrösi Csoma Sándorról, aki elment, hogy megkeresse a magyarok bölcsőjét a messzi idegenben. (Azzal is világhírnevet szerzett magának, hogy több ezer tibeti szót feljegyzett. Micsoda önfegyelemmel, szorgalommal jegyzetelt a nagy utazó tibeti szobájában, negyven fokos hidegben, és csak teán élt évekig. )
Egyik látogatásom alkalmával felmentünk Ferikével és Stellával a Vajdahunyadi várba. Már több száz éve járja a mondás, hogy törököt fogtunk. Igen, arról a két törökről van szó. Ezt az igaz mesét is Ferikétől hallottam.
"Az úgy volt, hogy a várbeliek törököt fogtak. Felvitték őket a hegy legmagasabb pontjára. Azt mondták nekik: - Kezdjetek el ásni, és ha vizet találtok, szabadok vagytok. A két rab mi mást tehetett volna, ásni kezdett.
Telt- múlt az idő…. Minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. Sok tavasznak, nyárnak, ősznek, télnek, pontosan 15 évnek kellett eltelni, mire célhoz értek:
- Vizet találtunk! – Reménykedve készülődtek, hogy az ígéret szerint majd szabadon engedik őket. De nem így történt!
- Hiába, nem engedhetünk szabadon benneteket.
Mit tehetett a két török bánatában! Belevésték a nevüket egy kőtáblába, és a következő üzenetet hagyták ott az utókornak. „Magyarok! Vizetek van, szívetek nincs.”
A múlt évben sajnos nem tudtam ellátogatni Ferikéhez, de felhívtam telefonon és elújságoltam neki, hogy leírtam a töröttlábú galamb történetét. Ígértem, hogy amint lehet megyek hozzájuk.
- Hát akkor siess, mert már „máshol” is várnak rám!
Igaz, elrohant az idő felettünk. Lassan, de biztosan mindketten megöregedtünk. Eddig azt hittem, hogy én vagyok a világon a legöregebb, de ha Ferike nem mondja, akkor nem tudom meg, hogy ő még nálam is öregebb.
Vigyáznunk kell, mert oly gyorsan elröpül felettünk az élet, észre sem vesszük, s már találkozunk a saját naplementénkkel. Valami ilyesmit mondott Ferike is, rejtélyes titokzatossággal, mert ő olyan, aki még tud ilyeneket…
Szeretnék majd két-három emberöltő múltán újra szétnézni itt a földön. Vajon érdekli-e majd az akkori embereket, ha elmesélem, hogy milyen volt az én időmben és a felmenőim korában az élet.
Ahogyan a lassan csordogáló patakocska, szép csendesen beszélgetni, és kíváncsian lesni, várni, hogy mit akar mondani a másik ember. Mert bármennyire furcsa, nem biztos, hogy mindenki kíváncsi mindenkire, és arra, hogy van-e valami új a nap alatt.
Pedig van, volt és mindig lesz új a nap alatt, a földön és az égen.
