- Az én vezérlő csillagom -
2018. január elsején, az év első napján, Petőfi Sándor költőóriás, a lánglelkű forradalmár járt az eszemben. 1823 nagyon régen volt. Petőfi Sándor mindösszesen 26 esztendőt élt, de máig él a magyar nép szívében, s biztos vagyok benne, hogy amíg magyarok élnek a földön neve élni fog.
Gyermekkoromtól az én vezérlő csillagom volt. Ide kívánkozik egy rövid történet. Igaz, hogy egyszer már versbe foglaltam, de most is elmesélem.
Az 50-es években történt. Újkígyóson laktunk a Viharsarokban, abban a híres Zugban, amiről én is, ahogyan Pali öcsém is annyit írtam. Ahhoz hasonló csodák, amelyik ott történtek hajdanán, csak a mesében léteznek.
Újkígyósról egy vicinális közlekedett Békéscsabára. Én is azzal jártam évekig a középiskolába. Az én szeretett édesanyám gondolt egy nagyot. Magához hívott és a következő szavakat intézte hozzám.
- Drága gyermekem, holnap Békéscsabára kell mennem, jó lenne, ha elkísérnél.
Én nagyon örültem minden ilyen alkalomnak, amikor a közelében lehettem. Soha egy percig sem unatkoztam mellette, sok-sok érdekes, szép történetet mesélt.
Megérkeztünk Csabára. A vasútállomás forgataga nagy élmény volt számomra.
Az állomással szemben volt egy török cukrászda, a tulajdonos nevét egy életre megjegyeztem: Kadri Izmal Dragnak hívták. Nem volt saját gyerekük, ezért örökbe fogadtak egy kislányt. Ő is a cukrászdában dolgozott, ő szolgálta ki a vendégeket, kínálta az ínyenc falatokat.
Azóta sok víz lefolyt a Dunán, elszállt több évtized, de ezek az élmények ma is velem vannak. Amikor a szüleimmel Békéscsabán, Orosházán vagy Gyulán jártunk, mindig történt valami emlékezetes dolog.
Volt egy nagy kalandunk, még ezt is elmondom, mielőtt folytatnám Petőfi történetét. A legidősebb bátyám a József nevet kapta a keresztségben, de a cigányok csak Dácsinak becézték. Édesapámmal, és a bátyáimmal: Dácsival, Istvánnal és Lajossal gyalog indultunk Csabára a lóvásárba. Abban az időben nagy szegénység uralkodott az egész országban. A vásárban azért vettünk egy fogatot, s haza már azzal mentünk. Mindig nagy boldogság volt számomra, amikor lovaskocsin ülhettem.
Visszatérve Petőfihez. Nagyon sokat köszönhetek az újkígyósi tanáraimnak: Rácz Laci bácsinak és Erdős Mária tanárnőmnek. Ők szeretették meg velem az irodalmat.
Azon az emlékezetes napon édesanyám megvette nekem a Petőfi összes versei című kötetet. A Tanácsköztársaság útján volt egy könyvesbolt. Este anyám azt kérte, hogy olvassak neki az új könyvből. Én meg is tettem. Az én jó anyám végig könnyezett. A végén csak annyit kérdezett:
- Kisfiam, ez a Petőfi cigány volt…?
Ezt a történetet már majdnem mindenhol elmeséltem, amerre csak megfordultam a világban. Ilyenkor az én szememből is kicsordulnak a könnyek.
Hosszú életem során sok helyen laktam -hosszú lenne még felsorolni is-, de az a szürke fedelű Petőfi kötet mindig velem volt.
Ez maradt édesanyám emlékei közöl, amit megőrzök, amíg csak Isten engedi, hogy éljek ezen a földkerekségen. Le is fényképezem, hogy minden olvasóm láthassa ezt a becses ereklyét.
Kezdő író-költő koromban, amikor csak tehettem elmentem Kiskőrösre, hogy meglátogassam a házat, ahol Petőfi gyermekkorában élt az ő drága szüleivel együtt.
De ugyanígy felkeresem a többi példaképem, József Attila és Kölcsey zarándokhelyeit is. Amikor Angliában jártam: ellátogattam Shakespeare szülőházához is, mert tartoztam egy főhajtással az ő nagyságának, emlékének.
Mondandóm zárásaként azt a pár soros versemet idézem, melyet Petőfi emlékére írtam:
Üzenet Petőfinek
Üzentem, szóltam, kértelek
Alázatosabban már nem lehet.
Szólj az ittenieknek,
Méltatlan mit tesznek.
Hiába szólunk a márciusról,
Hiába szólunk a szabadságról.
Megcsúfolják a negyvennyolcat,
A szent forradalmat.
Látod Petőfi Sándor!
Hiába szólok az igazságról
Kelj föl sírodból,
Talpra, Petőfi Sándor!
Szólít egy nép, egy haza.
Légy e népnek ismét
Vezérlő csillaga!
