A dolgozószobámban ülök a számítógép előtt. Körülvesznek a legendás elődök, a példaképeim arcképei: Rabindranath Tagore, Mahatma Gandhi, József Attila, Lakatos Menyhért, Szabad György tanár úr és még sokan mások. Olyan volt a csillagok állása, hogy az én példaképeim, tanáraim, mestereim, később barátaim már az életükben igazi legendák, ikonok voltak.
Nem telik el egyetlen nap sem, hogy ne emlékeznék Szabad Györgyre, Fodor Andrásra vagy Ranner Gizellára, a Nők Lapja hajdani felelős szerkesztőjére. Én még itt vagyok, s maradok amíg az égi hatalmak engedik. Még írnom kell: megemlékeznem róluk, a gyermekeimről, az unokáimról, a barátaimról, a szüleimről. Vallanom szép hazámról, ahol egykoron a bölcsőm ringott, mert Isten úgy akarta, hogy ide szülessek e szép magyar honba cigányként.
Úgy volt megírva a Sors könyvében, hogy találkoznom kellett ezekkel a legendás emberekkel. Jó volt a kortársuknak, testvérüknek, barátjuknak lenni. Orsós Jakab, a kiapadhatatlan mesélő, elbeszélő, vagy Lakatos Menyhért, aki minden konferenciánkon ott volt, mindenkit figyelmesen meghallgatott, s bölcsen szólt.
De említhetném, azoknak a barátaimnak a nevét is, akik hála az égnek ma is itt élnek közöttünk: Duray Miklós, Felvidékre szakadt hazánk fiáét, vagy Tőkés László testvérbarátom nevét, aki majdnem életével fizetett a demokráciáért.
Ha már említettem Duray Miklós nevét, felidézem egyik hozzá fűződő emlékemet. A pozsonyi országgyűlésben zúgott a vita, de amikor szóltam neki, hogy ma kezdődik a nemzetközi tudományos konferenciánk. Eljött, megtartotta fergeteges előadását, megittunk egy kávét, aztán csak annyit mondott: „Testvérem, vissza kell mennem Pozsonyba, mert délután szavaznom kell.” Hát itt kezdődik az ember, meg a testvér!
Szokásomhoz híven most egy kis kitérőt teszek. Az jutott eszembe, amikor a pozsonyi országgyűlésbe menet Kölcsey és Wesselényi találkozott, hat lovat ültek meg amíg odaértek.
Ugyanezt elmondhatom Tőkés László testvéremről is, aki szintén eljött hívó szavamra nemzetközi konferenciánkra, s aztán sietve indult a repülőtérre, hogy eleget tegyen Strasbourgban képviselői kötelezettségének. De mielőtt elment, a lelkemre kötötte, hogy elmegyek Nagyváradra, hogy megtartsam előadásomat az ottani egyetemen.
Itt látom magam előtt azt a fényképet is - hajdanán az egyik konferenciánkon készült -, ahol együtt vagyok a két cigány legendával, Lakatos Menyhérttel és Orsós Jakabbal. Miközben ezeket a sorokat rovom arra gondolok, hogy most már én vagyok a legöregebb abból a legendás cigány „úttörő” generációból. Szóval sok még a dolgom itt a Földön. Ha eljön az idő, majd ha szólnak a föntiek, hogy menjek már. Vajon, amikor megérkezem, kik várnak rám odaát a kávéházi teraszon…. Ki nyit majd ajtót, ki fogad elsőként?
Azt mondják az ember megérzi, ha egy kopjafányira van a naplementéje, de Isten kezében vagyunk. Jövünk a semmiből, leéljük az életünket vagyunk az Isten ege alatt, aztán elmegyünk a Mennyországba. Hogy ott milyen azt nem tudom, mert még senki sem mesélte el. De, ha Isten így írta meg a forgatókönyvet, legyen meg az ő akarata.
Hát persze, hogy látni szeretném, ahogyan az unokáim felcseperednek! Jó lenne elindítani őket a nagybetűs életbe, ellátni őket tanácsokkal, egyengetni az útjukat. Igaz, hogy mindegyik talpraesett, életrevaló, úgyhogy emiatt nem kell aggódnom. Amikor csak elmegyek hozzájuk vagy ők keresnek fel engem, megfényesítik a napomat. Nem tudok betelni velük. Isten jóságos volt hozzám, legyen áldott az ő neve örökkön. Ámen.
