Rostás Farkas György

- Találkozásom Bánffy György színművésszel -

Már fényévek óta érlelődik bennem a gondolat, hogy meg kellene rajzolnom a kettőnk testvérségét, barátságát.Beszélnem, emlékeznem kell róla, hogy az utókor is megismerhesse, hogyan is szövődtek a barátságok a mi időnkben.

Ifjúkorom óta csodáltam az ő kiállását, mély zengő hangját, színészi-emberi habitusát, kisugárzását. Hacsak tehettem, megnéztem az előadásait, ahogyan beszélt, ahogyan szavalt, nem maradtak szárazon a szemek.

Felejthetetlen maradt számomra, ahogyan a Madách színházban az öreg Kossuth-ot alakította. Nagyon régen volt, de nekem úgy tűnik, mintha tegnap lett volna. Nem találhattak volna jobbat Bánffy Györgynél erre a szerepre.

De hogy az elején kezdjem, fiatal költőként vettem a bátorságot, és felhívtam őt. Elmondtam, hogy lesz egy író-olvasó találkozóm a Fészek Klubban, és megkérdeztem elvállalná-e, hogy Béres Ilonával együtt szavalja a verseimet.

Emlékszem, hogy ő azonnal igent mondott, és hozzáfűzte, hogy „boldogan”. Annyit kért, hogy küldjem el neki a verseket. Úgy is történt, annak rendje-módja szerint átküldtem az egyik forgatókönyvet Bánffy György színművésznek. Erről az író-olvasó találkozóról a televízió is készített felvételt, amit a mai napig őrzök és őrizni is fogok, amíg élek.

Így kezdődött a barátságunk, ami kezdettől több volt egy barátságnál, inkább egy életre szóló testvérség lett, összeölelkezett a sorsunk. Ettől az első találkozástól fogva, amikor megfordultunk egy társaságban, ha őt látták megkérdezték, hogy hol van Rostás, ha engem, akkor megkérdezték, hol van Bánffy? De ugyanezt elmondhatom Gyurkovics Tiborral kapcsolatosan is.

Bánffy György kivételes tehetségű színész volt, minden alakítása emlékezetes marad, akár a görög drámák, vagy Shakespeare hőseit játszotta, akár magyar történelmünk valamelyik személyiségeként lépett a színpadra, de versmondóként is felülmúlhatatlan volt.

Egyszer kamerával is felkerestük őt az otthonában, s arra kértem, hogy mondja el a mi barátságunk történetét, és meséljen arról is, miért szeretett bennünket cigányokat kezdettől fogva.

Ekkor hangzott el szájából a bejegyzésem címéül választott mondat is, amivel megismerkedésünk okára utalt. "A versek voltak a bűnösök..." Ez a beszélgetés is felejthetetlen élmény marad számomra. Én csak hallgattam és hallgattam a szívéből felszakadó szavakat, ami nagyon meghatott. Csak egy példa, hogy álljanak itt ezek a sorok az idők végezetéig.

Elmondta, hogy amikor az első felkérésem egyeztetése végett felhívtam őt telefonon, úgy szólítottam, hogy „Drága Testvérem”. Ez, mint mesélte nagyon meghatotta őt, s valóban úgy érezte, hogy azok is vagyunk.

Most, hogy papírra vetem ezeket a sorokat, én sem mondhatok mást, könnyekig meg vagyok hatódva. Egy jóságos testvért veszítettem el Bánffy György távozásával.

Korfu szigetén érte a tragikus halál. Ott pihentek az én szeretett Tildámmal, az ő imádott párjával.  A tengerparton szálltak meg. A hazaindulás előtt még el akart búcsúzni a tengertől, amikor a partmenti bozótosban megmarta egy kígyó. Mire Tilda rátalált már nem volt az élők sorában.  

Egy drámai színész életének drámai befejezése? Igen földi befejezése, de nem a vége, hiszen ő ma is él... Felejthetetlen alakításait őrzik a hangfelvételek, a filmtekercsek és rajongóinak, barátainak emlékezete.

Művészi és emberi nagysága sokunknak adott bátorítást, és példaként áll ma is előttünk. Soha, senki sem fogja úgy szavalni a verseimet, ahogyan ő. Ízig-vérig azonosult az én cigány világommal, olyan volt, mint én.

Most, hogy ezeket a sorokat írom, felteszem magamnak a kérdést, hát lassan mindenkit elveszítek? Magamra maradok, mint Jézus ott, akkor, a kereszten? Hát látjátok engem itt felejtett az Isten ….

- Barátságom Remmel Ferenc újságíróval - 

Ez a történet is mesébe illő. Egy kalandos, ám igaz történet.  Hol is kezdjem? Talán a legelején....

 Valamikor, hajdanán útra keltem - majdnem azt mondtam azért -, hogy megkeressem az őshazámat... De nem oda indultam, hanem egy nemzetközi tudományos tanácskozásra Németországba.

 Úgy emlékszem. hogy át kellett szállnom, de sokat, nagyon sokat várakoztam a csatlakozásra. Úgyhogy rám esteledett, mire megérkeztem a berlini pályaudvarra. Volt valami vázlatos útbaigazítás a meghívómon, így hát nekivágtam egyedül az útnak.  Az éjszaka csöndjében, magányában jó lett volna, ha vezettek volna a csillagok, mint a három királyokat… de sajnos engem nem vezettek. El is tévedtem alaposan.

Hosszú bolyongás után egy erdő kellős közepén találtam magam. Mint jó cserkész, vagy úttörő néztem volna én, hogy melyik is a fák mohos oldala, merre is van észak. Igen ám, de ehhez már sötét volt.

Most ennyi évtized után arra gondolok, hogy azért nem találtam ki az erdőből, mert kerek volt. De lehet, hogy nem azért, hanem, mert nem tudtam, hogy befelé, vagy kifelé megyek az erdőben.

 Negyven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy beismerjem, ezt sem tudtam megfejteni. De ha már elkezdtem, mégiscsak le kellene írnom ezt a történetet. Lehet, hogy jobb lenne elölről kezdeni, mert az ember úgy van vele, hogy eltévedhet az erdőben. De az Isten mindig velem van, s akkor is velem volt, csak próbára tett.

Eszembe jut most Karinthy tanár úr híres mondása,hogy ... a humorban nem ismerek tréfát... Istennek pedig még éjszaka, az erdő kellős közepén is volt humorérzéke. Nem adtam fel, nem csüggedtem el. Az igaz, hogy éhes voltam – de már ezt is megszoktam -, gyermekkorom óta az vagyok.

Mentem, mentem… mígnem a sötétben egy távoli pislákoló fényt vettem észre. Megcsillant a remény. Van kivezető út! Így hát elindultam a fény irányába. Néha úgy tűnt, hogy nem közeledik, inkább távolodik tőlem az a kis világosság.  

Nem tudom, hogy milyen sokáig gyalogolhattam, de hallottam, hogy valahol a toronyóra tizenkettőt ütött. Jaj, drága jó Istenem! Eszembe jutott az én jó édesapám intelme; ilyenkor kísértenek a szellemek, meg a graboncások. Érkezésüket a kuvik hangja kíséri.

Akkor, ott, én is szinte kuviknak éreztem magam, aki ha fényt vesz észre az ablakban, odarepül és kuvikol... Mi azt a madarat csak halálmadárnak szoktuk becézni. Miért is? Vajon hol szokott éjszaka világítani a fény? Többnyire a beteg embernél, vagy a haldoklóknál. Odaszáll a kuvik. Ezért is mondták az emberek: „itt van a kuvik, baj lesz!”

Elmúlt éjfél, úgy tudtam, hogy a graboncások földi ideje ilyenkor lejár, úgyhogy megnyugodhattam. Végül mégiscsak megérkeztem a házhoz, ami pont olyannak tűnt, mint egy elvarázsolt kastély. Sokáig kerestem a bejáratot, míg végül megleltem.

 Bekopogtattam. Mit ad Isten, pár másodpercen belül egy méltóságteljes úr lépett ki.  Én illedelmesen, de magyarul üdvözöltem. A legnagyobb meglepetésemre ő is ékes magyar nyelven válaszolt. Azonnal be is invitált, én pedig elmeséltem neki a kalandos utamat.

- Hát én is így érkeztem Romániából, Vajdahunyadról a konferenciára.  Először is tessék helyet foglalni, fújja ki magát! Azzal öntött nekem egy kis szíverősítő hokmánycseppet.  Azután a hűtőből jobbnál jobb, finomabbnál finomabb falatokat varázsolt elő.

Egy apartman volt az övé, ami egy hálószobából és egy előtérből állt. A szobában nekem ágyazott meg, ő pedig az előszobában egy matracon aludt. 

Mi lehetne ennek a rövid történetnek a tanulsága? Talán, hogy a jóságnak mindig jutalma van, s a szeretettel majdnem mindent meg lehet oldani.

 Mi ketten akkor láttuk először egymást ott a messzi idegenben, Berlinben. Akkor kezdődött életre szóló barátságunk, vagy inkább testvérségünk...Így szövődnek, kapaszkodnak és ölelkeznek az emberi sorsok...

Azóta, minden évben meglátogatjuk egymást Remmer Ferivel és drága szeretett feleségével Stellával. Vagy ők jönnek Magyarországra, vagy mi megyünk Vajdahunyadra. Úgy szeretjük egymást, mintha édestestvérek lennénk.

Ilyenkor ünneplőbe öltözik a szívünk! Ugye, hogy ilyen is van! Most tudom, hogy arra gondoltok, ha van, akkor miért nincs?

 Ha egyszer mindannyian részesei lesztek egy ilyen kalandnak,  akkor majd ti is megtapasztaljátok, hogy az ember csak abból tud adni, amije van. Amije nincs, abból nem. Mi a tanulsága ennek a történetnek? A nagy bajban tudjuk meg, hogy ki az igaz barát.

Nem árt, ha a jó emberek megbecsülik egymást, mert a tiszteletből, a becsületből, a tisztességből csak egy van. Erre  pedig nagyon vigyázzunk, és becsüljük meg!  Mert az embernek mindent az arcával kell vállalnia.

- Édesapám elbeszélése alapján -

Gyermekkoromban gyakran kocsiztunk Újkígyósról Medgyesegyháza irányába Pusztaottlakán keresztül. Édesapám itt többnyire megállította a szerkeret, hogy mi is és a lovak is megpihenjünk. Ilyenkor mindig valamilyen mesébe, történetbe kezdett.  

Na, fiam! – szólt hozzám. – Jól figyelj arra, amit most elmondok! Én is édesapámtól hallottam valaha. Még gyerek voltam, amikor ő is ugyanezen a helyen állította meg a szekeret.  Nézd csak ezt a dombot! Csak úgy hívják, hogy Koleradomb. Nagy dolgok történtek itt hajdanán.

A járványok idején nagyon sok ember elpusztult. Nem csak a kolera tizedelte a lakosságot, de a tífusz és még nagyon sok más betegség is.

Letáboroztunk itt a nagyapáddal a domb szomszédságában. Perceken belül lobogott a tűz, a papód leült mellé, s mint a tiszta forrás úgy fakadt fel a lelkéből a mondanivaló. Beszéd közben meg-megállt, érezhetően elérzékenyült.

Drága gyermekem! - mondta többször mélabús, elcsukló hangon. -Nagyon sok ember nyugszik ennek a dombnak a gyomrában. Élt akkoriban egy megyeszerte híres tudós-orvos professzor. Godánynak hívták. Édesapámnak is jóbarátja volt, meg ifjúkoromban nekem is.

Azt mondta Godány: - Halljátok emberek! Én már megöregedtem. Sok eseménynek voltam szem és fültanúja, de ilyennel még nem találkoztam. Mondjátok el nekem, hogy lehet az,  hogy bár rengeteg ember meghalt ebben a járványban, de egyetlen cigányt sem láttam közöttük?

Papótok sokáig gondolkodott ezen a talányon, mígnem az alábbi magyarázatra jutott:

Halljátok! Én gondoltam valamire. A cigányok  azért voltak olyan ellenállóak a betegségekkel szemben, mert gyermekkoruktól kezdve az erdőben, a faluszélén, a sátraikban élték le az életüket, és mindent nagyon megfűszereztek. Minden ősöm méreg erősen ette az étkeket, és még a borukba is erős zöldpaprikát tettek.

A szavak hallatán Godány doktor is csak álmélkodni tudott.

Hallod, édes komám, ezzel most megleptél. De azt mondom, hogy áldva legyél a szavaidért, mert használod az eszedet! Alighanem igazad lehet.

A koleradombról nagyon sok történet, legenda járt a faluban, sőt az egész megyében. Igazi rémtörténeteket is meséltek. Arról suttogtak, hogy sok esetben az élő embereket is bedobták a nagy gödörbe.  Rájuk öntötték a meszet, és egyszerűen elkaparták őket.

A járványok nagyobb emberveszteséggel jártak, mint a háborúzások. A cigányok jól ismerték a természetet, tudták melyik növény milyen betegségnek az ellenszere, s amit a réteken, mezőkön gyűjtöttek, annak a főzetét itták, hogy a sokféle betegség és járvány elkerülje őket.

A legtöbb esetben így is történt, de tudunk olyan esetről is a családi legendáriumból, amikor a betegség kerekedett felül. Így járt a mi kis Pillangó testvérünk is, talán másfél éves lehetett, amikor eltávozott közülünk.  Azt mondták az emberek, hogy majdnem elszállt, mint egy angyal, olyan gyönyörűséges volt.

Most, ahogy íródnak ezek a sorok, egy másik történet is eszembe jutott, egy másik domb kapcsán, ami Újkígyós és Kétegyháza között található. De ez már egy másik legenda, majd azt is leírom.

Nálunk hagyománynak számított, hogy amikor összejött a család mesébe kezdtek, újra és újra felelevenítették a régi legendákat.

Édesanyám még sütés-főzés közben is gyakran mesélt a gyermekkoráról. Sokszor pityeregve idézte fel drága apja, Kushlo nagyapám legendás történeteit. Igen, ilyenek voltak ők mindketten: az édesanyám és édesapám is. Mind a mai napig sokan emlékeznek rájuk, és a tőlük hallott történetekre. Pallér Pityu, gyerekkori testvérbarátom is gyakran emlegeti a szüleimet.  

Még arra is emlékszik, ahogyan édesapám a munkából hazafelé meg-megállt, hogy szóba elegyedjen az emberekkel. Mi gyerekek ott játszottunk a Zugban, természetesen Pityu is ott volt, és emlékszik, hogy gyakorta elbeszélgetett velünk gyerekekkel is. Ez akkoriban nem nagyon volt szokás.

Mondandóm vége felé még idekívánkozik, hogy valahányszor, amikor Medgyesegyházáról Újkígyósra menet megállunk azon a helyen, szakítunk egy főhajtásra időt az elhunytak emléke előtt. Ez a mai napig is így van, és meghagyom a gyermekeimnek és unokáimnak is, hogy így tegyenek.

Már legalább öt évtizede annak, hogy szeretném megírni Erdős Kamill kalandos élettörténetét, kapcsolatát a cigányokkal, a mi családunkkal.

Pici gyermek voltam, még csak pár esztendős abban az időben, amikor gyakorta vendégeskedett nálunk ez  a jóságos, tudós ember.

Édesanyám csak úgy szólította, hogy Lungo. A cigányok nevezték el így, szikár magas termete miatt.

Éjszakákba nyúlóan beszélgetett a szüleimmel, a nagyobb testvéreimmel, ilyenkor már nem utazott vissza Gyulára, ahol az ő gyönyörűséges feleségével élt. Milikéhez hasonló alázatos társat hosszú életem során én még nem láttam. Mindig, mindenben segítette az ő párját, amiben csak tudta.

Visszatérve azokhoz a hajdani látogatásokhoz, édesanyám mindig marasztalta.

- Ne menj el Lungo fiam, megágyazok neked!

A konyhában a kemence mellett volt egy lócánk. Erdős Kamill mindig azt kérte, hogy neki ott ágyazzunk meg. Ízig-vérig átvette a cigány mentalitást. Nekem már akkor, pár évesen is nagyon-nagyon tetszett.

Mindig egy iratokkal teli táskát hordott magával, szüntelenül jegyzetelt. Mindenre rákérdezett, mindent tudni akart a cigányokról, a nyelvünket is megtanulta. Gyönyörűségesen beszélte!

Talán azért is szerettük annyira, mert mindig cigányul szólt - válaszolt, és velünk együtt a földön ülve, egy a nagy öntöttvas lábasból evett. Édesanyám soha nem engedte el addig, amíg nem lakott jól. Nálunk pedig mindig főtt valami a nagy kondérban, mert ahol tizenegy gyermeki szempár néz a lábas aljára, ott sokat kell főzni.

Kenyérért - sokszor lóháton  - mindig Lajcsi bátyámat küldték, hogy mindenki jóllakjon.  Ettünk, ittunk, közben Erdős Kamill is mesélt. Nagyon jó volt a társaságában lenni. Bennünket kisebbeket: Mária nővéremet, engem és Palcsi öcsémet is úgy kezelt, mintha felnőttek lettünk volna. Áldja meg érte a mi Teremtőnk, soha nem fogom elfelejteni, hogy milyen alázatos és jóságos ember volt!

Nem tudtuk, hogy már akkor is beteg volt. Egyre jobban elhatalmasodott rajta a háborús szolgálata során szerzett kór. Behívatta Milikét az orvosprofesszor, és megkérdezte, hogy mit szeret a tudós férje a legjobban csinálni. Milike nagyon egyszerűen csak annyit mondott:

- Hát az ő szeretett cigányaival együtt leni. Velük enni, inni, aludni.

- Akkor mondja meg a férjének, hogy csak azzal foglalkozzon, amit szeret!

Ő pedig Végegyházán, Kétegyházán, Újkígyóson, és a környékbéli cigány településeken töltötte élete hátralévő idejét… Isten pedig kegyesen úgy döntött, hogy a cigányokhoz való ragaszkodása és szeretete miatt ad számára még egy kis időt.

Ezt ő ki is használta, szorgalmasan lejegyezte a mi hagyományainkat, meséinket, dalainkat. Gyűjtötte tárgyi emlékeinket, mesterségeink kellékeit.

Kutatásait több tanulmányban is publikálta, s levelezésben állt a kor külhoni tudósaival is. Életműveként egy múzeumnyi anyagot hagyott ránk, ami sajnos a mai napig nem talált méltó kiállítóhelyre, a gyulai múzeum raktárában várja feltámadását…

Milikével még sokáig tartottuk a kapcsolatot. Utolszor akkor találkoztunk, amikor 2002 -ben felavattuk Erdős Kamill emlékszobrát a gyulai kórház kertjében.

Rajta kívül volt még néhány hasonlóan áldozatos, tudós ember Erdélyországban, Angliában, Franciaországban és Indiában. Sokukat - Istennek hála -, én is személyesen megismerhettem. Van, akivel a mai napig levelezésben állok.

Közöttük tartom számon néhai miniszterelnökünket, Dr. Antall Józsefet is, aki már 1957-ben tanulmányokat írt a cigányokról. Bejáratos voltam hozzá, sokat beszélgettünk, sok mindenben segített. Ide kívánkozik most egy rövid történet:

Találkoztam vele a Parlament folyosóján és beszélgetésbe elegyedtünk. Mindig megkérdezte, hogy vannak a cigányaim. Én pedig meséltem, de ő maga is beszédes ember volt. Egyszer azt találtam mondani neki:

- Drága Miniszterelnök úr! Magyarország, de Európa legnagyobb kisebbsége a cigányság, és mégsincs sem televíziója, sem újságja, sem rádiója.

Mire Ő,  megszokott nyugodt modorában visszakérdezett:

- De miért nincs?

Én csak annyit tudtam válaszolni, hogy nincs rá pénz, nincs gondviselés.

A közelünkben állt Szabó Iván, aki a kormány pénzügyminisztere volt. Odahívatta:

- Parancsoljon velem miniszterelnök úr!

Mire Antal József a következőt mondta:

- A barátom azt mondta, a cigányoknak nincs lapja.

- Igen miniszterelnök úr!

- Adj neki pénzt, te vagy a pénzügyminiszter, legyen lapjuk.

- Igen miniszterelnök úr!

Nagy zavaromban csak annyit tudtam mondani:

- Most már lesz lapunk. De mi lesz a címe?

- Mi lesz a címe? Hát Közös Út!

Másnap bementem a pénzügyminisztériumba, vittem a költségvetés terveztet… Akkortájt éltek még ilyen emberek, itt a magyar honban. A lényeg a lényeg, elkészült az első lapszám, és vittem a miniszterelnök úrnak.  

Minden lapszám ott volt a sajtóasztalon, és nagyon büszke volt rá. De így volt ezzel dr. Szabad György is, aki az Országgyűlés elnöke volt.

Nagyon tiszteltem és szeretettem őt, atyai jóbarátom volt. Ha nem mentem hozzá hosszabb ideig, már hívott, hogy menjek és beszélgessünk...  Minden konferenciánkra eljött, szívén viselte a cigányok sorsát. Legyen áldott az emlékük!

Eltelt 25 esztendő, s azóta is él a Közös Út - Kethano Drom. Azt nem tudom megmondani, hogy meddig fog még megjelenni, de az Isten mindig szeretett bennünket, fogta a kezünket…. ezért remélem, hogy ezután is velünk lesz és szeretni fog minket!

Visszatérve Erdős Kamillhoz, még el nem felejtem, mindig zöld kalapot hordott, és a kalap szélén széles cigányos szalag ékeskedett. A feleségétől tudom, hogy még a családjában is úgy viselkedett. Amikor együtt mentek az utcán, Milikét már nem kellett figyelmeztetni, elengedte a férje kezét, és csak mögötte ment, nehogy megszólják a cigányok. Nagyon szerette mindenki az egész megyében.

Nem merem most leírni, hogy mikor együtt evett a cigányokkal, milyen húst evett, az honnan volt. Nem érdekelte, hogy  esetleg a dögkútból került elő. Nagyon szerette a cigányokat, úgy, ahogyan annak idején József főherceg tette.

A kórházban nem szóltak, amikor már nagybetegként sokan felkeresték. Senki nem tette szóvá, mikor az ő cigányai a nagy fehér testvért meglátogatták. Hosszú ideig betegeskedett Gyulán, a József Attila Szanatóriumban. A sors pedig úgy rendelkezett, hogy a kórteremben ott is egy cigányember mellé került, akivel csak cigányul beszélgettek.

Igaz, hogy sokat írtak már, könyvek is jelentek meg Erdős Kamill munkásságáról, de amíg a halál ki nem üti a kezemből a tollat, szent kötelességemnek érzem, hogy írjak, emlékezzek róla....

Valamit álmodtam. Valami olyasmit, amit most megosztok mindenkivel. Furcsa dolgok történnek, itt ezen a Főld nevü bolygón.

Minden ember érzi, kell hogy érezze, fontos dolga van ezen a planétán! Összetartozunk, meg egymáshoz is,  így  be kell avatnunk egymást a gondolatainkba, a vágyainkba, az álmainkba..

Az emberiség mindig megálmodta a jövőjét! Petőfi óta pedig azt is tudjuk, hogy az álmok nem hazudnak. Egy távoli kis faluból, Újkígyósról érkeztem, és már  gyermekkoromban is arra tanítottak, hogy az álmok fontosak.

 Anyai és  apai ágon is cigány ősökkel  büszkélkedhetek. Ők fontosnak tartották, hogy minden gyermeküket emberi tartásra, böcsületre, méltóságra neveljék, mert mindig azt mondták, hogy emberi tartásból, méltóságból és bőcsületből egyetlen egy van, s arra nagyon kell vigyáznunk.

Arra is tanítottak bennünket, hogy ne feledjük őseink nyelvét, hagyományait. A kultúránk és szellemi örökségünk, össze kell, hogy tartson bennünket.

Mostanság egyre nehezebb az én szívem - lelkem. Közeledik a végítélet napja... ? ! Hogy ezt miért mondom? Azért,  mert  már nem fontos a cigány emberek számára a cigány nyelv őrzése, ápolása, átmentése az utókor számára.

Amikor időm és erőm engedi elmegyek vidéki és külföldi utakra, hogy találkozhassak, beszélgethessek a cigány emberekkel, a gyerekekkel, pedagógusokkal, a település vezetőivel. 

Van ahol a szülők még beszélik a cigány nyelvet,  de a gyerekek már nem. Ezt hívják nyelvvesztésnek! Számomra ez sorstragédia, mert ha  így halad tovább, akkor egy-két generáció múlva senki sem beszéli majd a mi csodálatos nyelvünket.

Felteszem magamnak és nektek is a kérdést: 

Mi lesz, ha itt Magyarországon már nem fogják beszélni a cigány nyelvet?

Lehet, hogy ez egész Európában és a világ többi országában is így lesz?

Ki fogja felmutatni, megőrizni a mi több ezer éves kultúránkat. Új arcokra, új viszonyokra és új döntésekre van szükség!

Én azt mondom; a lelkünkben, az agyunkban, a szívünkben ne legyen  különutas politikai kérdés a cigány ügy!

Azt mondta egyszer az én tudós, professzor barátom dr. Rosivall László akadémikus, hogy a cigánykérdés nem cigány kérdés!

Eszembe jutnak Kölcsey Ferenc szavai is, aki  nem csatadalt, hanem himnuszt, nemzeti imádságot írt!

Tegyünk így mi is cigány testvéreim: Mi is az ég felé tekintünk, és Isten látja, hogy  az Ő gyermekei vagyunk,  nem veszhetünk el a népek tengerében… Isten segítsen bennünket!

-  Az én vezérlő csillagom - 

2018. január elsején, az év első napján, Petőfi Sándor költőóriás, a lánglelkű forradalmár járt az eszemben. 1823 nagyon régen volt. Petőfi Sándor mindösszesen 26 esztendőt élt, de máig él a magyar nép szívében, s biztos vagyok benne, hogy amíg magyarok élnek a földön neve élni fog.

Gyermekkoromtól  az én vezérlő csillagom volt. Ide kívánkozik egy rövid történet. Igaz, hogy egyszer már versbe foglaltam, de most is elmesélem.

Az 50-es években történt. Újkígyóson laktunk a Viharsarokban, abban a híres Zugban, amiről én is, ahogyan Pali öcsém is annyit írtam. Ahhoz hasonló csodák, amelyik  ott történtek hajdanán, csak a mesében léteznek.

Újkígyósról egy vicinális közlekedett Békéscsabára. Én is azzal jártam évekig a középiskolába. Az én szeretett édesanyám gondolt egy nagyot. Magához hívott és a következő szavakat intézte hozzám. 

- Drága gyermekem, holnap Békéscsabára kell mennem, jó lenne, ha elkísérnél.

Én nagyon örültem minden ilyen alkalomnak, amikor a közelében lehettem. Soha egy percig sem unatkoztam mellette, sok-sok érdekes, szép történetet mesélt.

Megérkeztünk Csabára. A vasútállomás forgataga nagy élmény volt számomra.

Az állomással szemben volt egy török cukrászda, a tulajdonos nevét egy életre megjegyeztem: Kadri Izmal Dragnak hívták. Nem volt saját gyerekük, ezért örökbe fogadtak egy kislányt. Ő is a cukrászdában dolgozott, ő szolgálta ki a vendégeket, kínálta az ínyenc falatokat.

Azóta sok víz lefolyt a Dunán, elszállt több évtized, de ezek az élmények ma is velem vannak. Amikor a szüleimmel Békéscsabán, Orosházán vagy Gyulán jártunk, mindig történt valami emlékezetes dolog.

Volt egy nagy kalandunk, még ezt is elmondom, mielőtt folytatnám Petőfi történetét. A legidősebb bátyám a József nevet kapta a keresztségben, de a cigányok csak Dácsinak becézték. Édesapámmal, és a bátyáimmal: Dácsival, Istvánnal és Lajossal gyalog indultunk Csabára a lóvásárba. Abban az időben nagy szegénység uralkodott az egész országban. A vásárban azért vettünk egy fogatot, s haza már azzal mentünk. Mindig nagy boldogság volt számomra, amikor lovaskocsin ülhettem.

Visszatérve Petőfihez. Nagyon sokat köszönhetek az újkígyósi tanáraimnak: Rácz Laci bácsinak és Erdős Mária tanárnőmnek. Ők szeretették meg velem az irodalmat.

Azon az emlékezetes napon édesanyám megvette nekem a Petőfi összes versei című kötetet. A Tanácsköztársaság útján volt egy könyvesbolt. Este anyám azt kérte, hogy olvassak neki az új könyvből. Én meg is tettem. Az én jó anyám végig könnyezett. A végén csak annyit kérdezett:

 - Kisfiam, ez a Petőfi cigány volt…?

Ezt a történetet már majdnem mindenhol elmeséltem, amerre csak megfordultam a világban. Ilyenkor az én szememből is kicsordulnak a könnyek.

Hosszú életem során sok helyen laktam -hosszú lenne még felsorolni is-, de az a szürke fedelű Petőfi kötet mindig velem volt.

Ez maradt édesanyám emlékei közöl, amit megőrzök, amíg csak Isten engedi, hogy éljek ezen a földkerekségen. Le is fényképezem, hogy minden olvasóm láthassa ezt a becses ereklyét.

Kezdő író-költő koromban, amikor csak tehettem elmentem Kiskőrösre, hogy meglátogassam a házat, ahol Petőfi gyermekkorában élt az ő drága szüleivel együtt.

De ugyanígy felkeresem a többi példaképem, József Attila és Kölcsey zarándokhelyeit is. Amikor Angliában jártam: ellátogattam Shakespeare szülőházához is, mert tartoztam egy főhajtással az ő nagyságának, emlékének.

Mondandóm zárásaként azt a pár soros versemet idézem, melyet Petőfi emlékére írtam:

 Üzenet Petőfinek

Üzentem, szóltam, kértelek
Alázatosabban már nem lehet.
Szólj az ittenieknek,
Méltatlan mit tesznek.

Hiába szólunk a márciusról,
Hiába szólunk a szabadságról.
Megcsúfolják a negyvennyolcat,
A szent forradalmat.

Látod Petőfi Sándor!
Hiába szólok az igazságról
Kelj föl sírodból,
Talpra, Petőfi Sándor!

Szólít egy nép, egy haza.
Légy e népnek ismét
Vezérlő csillaga!

- Örökségem hordozói -   

Most, hogy volt ez a sok-sok ünnep, jutott időm elcsendesedni, elmélkedni és persze számvetést készíteni.

Most hosszan nézem, nézegetem az én szép, okos fiaim fényképét, s azon gondolkodom, hogy mi a közös bennük.

Talán az, hogy mindketten a lelkem, a szívem hordozói, őseink örökségének és tüzének továbbvivői.. Nagyon szeretem őket, s aminek szívből örülök, hogy ők is nagyon szeretik egymást. Egy szülőnek ennél nem lehet nagyobb öröme.

Most megint elérzékenyültem, ebből is érzem, hogy megöregedtem...

Visszatérve a két fiamra: Büszke vagyok rájuk, büszke vagyok, mert szépen élnek, nyugodtak, megfontoltak és szépen nevelik a gyermekeiket.  

Sokszor gondolkodom azon, amit édesapámtól is hallottam: - Szép nagy családod legyen!  Így hagyta rá örökségül az én nagyapám is. Gyakran gondolkodom azon, hogy jó lett volna, ha fiaimból és lányaimból is annyi született volna, mint az én szüleimnek: hat fiú és öt leány.

De így is nagyon jó, csak egészségesek legyenek. Az én édes jó szüleimtől de sokszor hallottam azt a szót, hogy életrevaló legyen az ember… Hál Istennek az én két  fiam is az. Persze ezt elmondhatnám a lányaimról is. Róluk is írok majd…

Azt mondanám szívem szerint, hogy rohan az idő, mert nagyon hamar felnőtté váltak. De hála az Istennek sok, szép és okos unokával ajándékoztak meg, akik betöltik az életemet.

Elmondhatom őszintén, hogy én vagyok a világ egyik legboldogabb papókája. Minden unokám külön-külön nagy-nagy örömforrás számomra. Vidámak, okosak szépek és az enyémek. Sokszor mondtam már, hogy jó az Isten hozzám. Jó szülőkkel ajándékozott meg, jó testvérekkel és jó gyerekekkel.

Csak annyival egészíteném ki, hogy jó unokákkal is. Istentől többet, jobbat, szebbet már nem várhatok el. Minden évben elzarándokolok nagyszüleimhez és szüleimhez híven a szent zarándokhelyekre: Máriaradnára, Máripócsra, Csatkára, hogy imát mondjak a családomért, honfitársaimért és gyönyörű szép hazámért.

Erre tanítom, tanítottam gyermekeimet, most már unokáimat is. Elmondhatom őszintén, a naplementéhez közeledve, hogy nagy ajándék számomra a szép, nagy családom, amiért hálás vagyok az én Istenemnek.

Ha szeretet lakozik a szívben, az sokat segíthet. Csak annyi a tennivaló, hogy ki kell szeretni a szeretet…

- Mindnyájunknak szebb jövőt kívánok -

Mostanában szinte mindennap megkérdezik tőlem, milyen érzés most Magyarországon cigánynak lenni.

Ez a történet nagyon messzire, több évszázadnyira tekint vissza. Úgy tűnik nagyon régen volt, amikor egy hazában közös volt a sorsunk! Ma ezzel szemben nagyon sokan vannak, akik egy életre kiírnák a cigányokat a társadalomból… De most másról akarok szólni.

 Mint oly sokszor, oly sokan, ismét arra tesznek ígéretet, hogy szövetségesei vannak a cigányságnak. Ki a felelős - hangzik el egyre gyakrabban a kérdés. A válaszom: mindannyian, magamat is beleértve.

A lelkem mélyéig hatol a fájdalom. Annyi minden van, amiről beszélni, írni szeretnék. A félelemről, a gyűlöletről, az ellenségképről… Ami most történik, az egész ország békéjét veszélyezteti!

 Szövetségesei vannak a cigányoknak? Ma inkább úgy tűnik egymás ellenségei lettünk. Menteni kellene-kell, ami még menthető. Meg kell tanulnunk együtt élni, hiszen egymásra vagyunk utalva.

Kormányok jönnek-mennek, a cigányok több százéves problémáikkal együtt maradnak. Van-e kiút? Mi vár a szegényekre, az elszegényedőkre? Mennyivel jobb lenne egymás segítése, támogatása.

Bernard LaFayette professzor, Martin Luther King közeli munkatársa szállóigévé vált mondása szerint: az erőszak azoknak a nyelve, akik nem tudják magukat kifejezni.

  I have a dream… Van egy álmom… A szabadságharcos lelkipásztor az életét adta azért az álomért.

S a mi álmunkért vajon mi lesz a fizetség? Pedig mi is álmodtunk, a cigány értelmiségiek első nemzedéke, azt álmodtuk, hogy itthon vagyunk e hazában.

„Egy aranypecsétes levelet címezett a mindenségnek szívemben egy nép…” - írta valaha a „cigány Petőfiként” emlegetett Bari Károly.

Szegény, szegény nagy elődök! Nézzetek le ránk odafentről. Milyen nehéz örökséget hagytatok ránk! Gyurkovics Tibor, Lakatos Menyhért, Orsós Jakab, Farkas Kálmán, Péli Tamás.

Ha most felébrednétek, mit is mondhatnátok? Hogy nagy és nehéz sors a cigánysors, ahogyan oly sokszor emlegette az én szeretett barátom Gyurkovics Tibor.

  Ebben a világban hiába várjuk az odafigyelést, a megértést, a szeretetet.

Hol a hit, amibe, mint a meleg ruhába, a legnagyobb fagyok idején is beburkolózhatunk? Csak a hitetlenség jön velem szembe, olyan dermesztő, hogy a kályha mellett is csak didergek, didergünk. 

  Évről évre haladok vissza

  az idők mélyére

  így kezdek hasonlítani őseimre. 

  Február van

  hó és hideg

  fújnak a böjti szelek… 

És mégis. Mégis hinni kell, hinni akarok abban, hogy az álmok nem hazudtak. Hogy mi cigányok is lehetünk és leszünk egyenrangú és méltó állampolgárai e közös hazának.

Ehhez elég, ha mindenki csak a maga posztján áll helyt, becsülettel; cigányok és magyarok egyaránt.

Aki ellenséget keres, az gyűlöletet talál, aki barátot keres, az barátra lel és békét talál. Ezt kívánom most mindannyiunknak. 

Legyen boldogabb, békésebb az előttünk álló 2018-as esztendő! Ámen.

- Édesapám elbeszélése nyomán - 

Ezt a történetét édesapám gyakran mesélte nekünk, amolyan példázatként az okulásunkra. Kozi Pista a mi Terka nénénknek – édesapám nagynénjének - a fia volt. A családjuk a háború előtti időkben Kötegyánban élt.  Trianon őket is elszakította egymástól és a kumpánia fele a határ másik oldalára került.

Pistóni, édesapám nagybátyja, Nagyszalontán telepedett le, és ott nevelte fel családját, gyermekeit, unokáit. Még ma is sokan emlegetik arrafelé az én rokonaim: Pistóni, Kozi és Káló vajda nevét.

Visszakanyarodva Kozi Pista történetéhez, édesapám a következőképpen mondta el nekünk:

 - Kozi Pista szenvedélyes játékos volt, mindig a híres Fekete Sas szállóba járt kártyázni a  megye előkelőségeivel, bárókkal, grófokkal, nagypénzű, előkelő emberekkel. Ő maga is olyan előkelő jelenség volt, mindenki azt gondolta, hogy grófi család sarja.  Édesapám elmondása szerint magas, szőke, göndör hajú, világos bőrű ember volt, az arcát ápolt sárga bajusz díszítette. Igazi arisztokrata megjelenéssel áldotta meg a Teremtő.

Szeretnék a lényegre szorítkozni, de oly sok emlék tolul fel bennem, hogy gondolkodnom kell a sorrenden. A kártyázás közben a jó urak borozgattak, a pincérek enni-innivalót is hoztak  bőséggel.

Terka nénénk aggódott a fiáért, s elment, hogy meglesse, milyen társaságban is mulat az ő szeretett gyermeke. Édesapám úgy emlékezett rá, hogy egy alacsony, töpörödött kis cigányasszony volt, mindig kendőbe bugyolálva járt.  

Kozi Pista észrevette az ajtóból leselkedő anyját és szólt a felszolgálóknak, hogy vigyenek annak a cigányasszonynak enni-inni, de utána bocsássák útjára.

Egy alkalommal, amikor az átmulatott éjszaka után ittasan tért haza, szegény Terka néni megpróbálta jobb belátásra bírni:

- Drága gyerekem, ezt az életmódot folytatod már hosszú ideje… Előbb-utóbb nagy bajt hozhat rád, de még a családra is. A kártyázás már több embernek elvitte a vagyonát, és sokan életükkel fizettek érte.

Kozi Pista nehezen tűrte a feddő szavakat, a sok ital miatt nem is volt teljesen ura a cselekedeteink. Dührohamában még el is eltörte édesanyja kezét, akkorát ütött rá.

Édesapám akkoriban úgy tíz éves lehetett, s tanúja volt mindennek. Nagyon szerette az ő  Terka nénjét, és csak annyit mondott Kozi Pistának:

- Bátyám, soha nem felejtem el, hogy mit tettél anyáddal, hogy milyen fájdalmat okoztál. Jól vésd a fejedbe, amit most mondok! Imádkozzál, hogy ne nőjek meg, mert ha igen, én ezt visszaadom neked.

Kozi Pista vagy odafigyelt, vagy nem, becsapta az ajtót, és visszament a kaszinóba kártyázni, mulatni.

Édesapámék azután elvándoroltak Szalontáról Erdélybe, később Szerbiába, mindenhol szívesen fogadták őket, mert Káló vajdának, az én papómnak mindenhol voltak rokonai, barátai, ismerősei.

Telt – múlt az idő, az évek elsuhantak, egyik a másik után. Közben meghalt édesapám anyja, Mozol mámi. Árvaságában apám egyik vátráról a másikra hányódott, ahol a jó rokonok befogadták. Mígnem gondolt egyet, szedte a sátrorfáját és elindult Dobozra, hogy felkeresse az ő távoli rokonát Kuslót, akiről oly sok szépet és jót hallott.

Dobozon volt egy híres cigány telep, amit még a mai napig csak úgy emlegetnek, a híres „Sószék.” Itt élt Kusló a családjával. Örültek egymásnak, naphosszat beszélgettek, együtt lovaztak, bejárták a környék falvait, tanyáit. Kusló mindig magával vitte édesapámat, hogy megismerje az élet fortélyait, hogy ember legyen belőle.

 A tanyákon, a falvakban árulták az általuk készített fúrókat, kést, ollót köszörültek, baltát, fejszét, csákányt és kaszát éleztek. A környékbeli gazdák ezt mindig bőkezűen honorálták. Édesapám feltalálta magát a nagybátyja társaságában. Szívesen jött-ment vele, és olykor az én drága szép anyámon felejtette a tekintetét.

Igaz ugyan, hogy ez már egy másik történet, de most eszembe jutott, ezért kedves olvasóimat is beavatom ebbe az igaz mesébe. Anyámnak már volt kérője apám megjelenése előtt is.  Egy dúsgazdag birtokosféle család jóravaló fia.

Mondta is az én nagyanyám, Julka mámi: - Ez a fiú sűrűn jár hozzánk, jóravaló fiúnak látszik, lányom. Nem tudom, mit szólnál…

Anyám mélyen hallgatott, mintha nem is hallotta volna. Pár nap elteltével az én Julka mámim újra szóba hozta a dolgot:   - Itt van ez a jóravaló fiú, lányom. Mit szólsz hozzá?

Anyám erre csak annyit mondott: - Édesanyám,  én azt szeretném, ha nekem szép gyerekeim lennének a jövendőbelimtől. Ezért csak szép emberhez megyek feleségül. Így is történt… az én szemrevaló, gyönyörűséges anyámat édesapám egy szép napon elszöktette.

Ezt a kis kitérőt azért iktattam a mesémbe, mert az igazsághoz ez is hozzátartozik, s mindabban ami a későbbiekben Kozi Pistával történt, az én jó anyámnak is szerepe volt.

Édesapám tizenhét esztendős volt, anyám alig múlott tizennégy, amikor egybekeltek. Ők voltak a legszebb, legelőkelőbb és legokosabb cigány házaspár akkoriban Békés vármegyében. Apám mindig mesélt anyámnak az ő szeretett felmenőiről, a családjáról, többek között az iszákos kártyapillerről, Koziról is.

Telt-múlt az idő, már a legidősebb testvérem Dácsi is felnőtté vált, amikor egyszer csak jött a hír, hogy Kozi Pista keresi az eltűnt unokaöcsét, az én édesapámat. Édesanyámnak azonnal eszébe jutott a régi történet és rossz előérzete támadt. Szólt is István bátyámnak, aki akkor lehetett 8-9 éves:

- Menj, szólj  a bátyádnak! A cséplőgépnél dolgozik. Jöjjön azonnal, mert feltűnt a láthatáron Kozi Pista! Tudod, hogy édesapád milyen fogadalmat tett…

Nem kellett kétszer mondani István bátyámnak, futott, ahogy csak bírt  a kukoricatáblákon keresztül, az sem érdekelte, hogy meztelen felsőtestét felsértették a kukoricaszárak.  - Gyere gyorsan bátyám! Jön a Kozi Pista.

Rohantak is haza, nehogy baj legyen. Isten útjai azonban kifürkészhetetlenek. Kozi Pista közben megérkezett a házunkhoz. Apánk a kocsmából hozatott egy ceglédi kanna bort, és kínálgatta.  – Igyál csak Kozi, igyál!

Így iszogattak egy darabig. Mindketten fel is öntöttek a garatra.

Egyszer csak, megszólalt apám:

- Hallod- e Kozi?

- Hallom hát drága öcsém.

- Emlékszel, amikor eltörted Terka néném karját?

- Emlékszem drága öcsém. De megbántam én azt azonnal.

- Igen-igen, lehet… De én akkor fogadalmat tettem.

- Drága öcsém, ne bántsál, az Isten áldjon meg! Látod már milyen nyomorult öreg lettem. Az utak vándora…

- Az lehet, de ha én egyszer azt mondom, hogy ez így van, annak úgy kell lenni. Mutasd, melyik kezeddel törted el Terka néném kezét?

Kozi mutatta a jobb kezét, mire apám levette a kocsiról a hámfát, és rávágott a jobb kezére. Azonnal eltört. Anyám  jajveszékelt, minden gyerek sírt, felbolydult az egész kumpánia.

Édesanyám felkötötte Kozi Pista karját egy kendővel. Csomagolt neki ennivalót, adott egy pár garast is, ha megszomjazik vegyen magának valamit, azzal  útra bocsátotta.

Attól a naptól kezdve soha többet nem találkozott édesapám a nagybátyjával Kozi Pistával...

Mindez 60-70 évvel ezelőtt történt, de a Kozi Pista leszármazottai a mai napig számon tartják ezt az esetet, mert a cigányok úgy tartják, hogy a megtörtént dolgokat nem lehet meg nem történtnek nyilvánítani. Erről szól a cigány mondás is:  „megbocsájtani lehet, de felejteni soha.”

- Ajándékba kapott haza -

Álmot láttam. Egy széles utat, hasonló lehetett a Selyemúthoz, amelyiken az én vándorló, kóborló őseim elindultak.

Messzire sodorta őket a sors a mesés keletről, de új hazára leltek, és Isten Magyarországot adta második otthonunknak.

Amikor a hazáról beszélek, felmerül a kérdés, hogy cigány vagyok-e, vagy magyar? Nagyon könnyű megfejteni, különben is tudja rólam mindenki, hogy amennyire cigány annyira magyar is, és ez fordítva is igaz. Azt is szoktam mondani, hogy egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.

Mindkettőhöz van egy pici közöm. Hétszáz év itt-tartózkodás talán elég volt ahhoz, hogy joggal tartsam magam büszke magyarnak, de ahhoz is, hogy büszke cigánynak is. Na, nézzük csak ezt a két ismeretlenes egyenletet, mert biztos nem könnyű megfejteni, én meg hajlamos vagyok arra, hogy elkalandozzak.

Hányszor, de hányszor hangzott el a fohász, hogy „a magyarok nyilaitól ments meg uram minket.” A kalandozó magyarok büszkék voltak, bátrak és vitézek. De amilyen büszke nép a magyar, olyan büszke nép a cigány is. Most ide kívánkozik az a híres mondás, hogy bennünket, itt élő cigányokat ez a kettős aranypánt fémjelez.  Az egyik a cigányságunk, a másik a magyarságunk.

De ha már így döntött az Isten, s ez a mi sorsunk, jó lenne számolni a cigánysággal. De jó is lenne!

Járva az országot siralmas állapotokat látok. Próbára tett volna bennünket az Isten? Tudom, hogy a vándorlásunk ideje alatt, az úton még velünk volt, féltett bennünket, és fogta a kezünket. Ebből a tragikusan nehéz helyzetből csak közös erőfeszítéssel tudunk kilábalni. Amennyiben ez nem sikerül, akkor végleg elveszünk. A cigányságnak összefogásra, egységre, és értékmentésre van szüksége.

Az én szülőföldemen, ott a kígyósi végeken úgy mondták, hogy a nyájat jó pásztorra szokták bízni. Így volt ez évszázadokon, sőt évezredeken keresztül. Egy népet csak olyan emberekre szabad bízni, akikben van alázat, méltóság és szeretet. Az igazságnak ára van, de megtérül. A szeretettel pedig sok mindent el lehet érni.

Azt azért megkérdezném, hogy ma Magyarországon jó cigánynak lenni, vagy sem?  Én mindig büszke voltam arra, hogy ide születtem, s amerre csak jártam a nagyvilágban, mindig hirdettem e haza szeretetét. Többször elmeséltem már azt a történetet, melyet egy pap-testvérem osztott meg velem, akitől az egyik cigány kislány megkérdezte: "Atya, miért vert meg engem azzal az Isten, hogy cigánynak születtem...." Ennél kevés megrázóbb mondatot hallottam életem során...

Én azt szeretném, ha ebben a homloknyi hazában mindannyian - legyünk bármely nemzetiség tagjai - boldogan és büszkén vállalhassuk származásunkat, identitásunkat.

Szeretnék itt Szent István országában és talán az én hazámban is, szeretetben, boldogságban, biztonságban itthon lenni.

Mondandómat egy idézettel fejezném be. Farkaslaka nagy szülötte Tamási Áron mondta: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”