Rostás Farkas György

Amikor róla emlékezem, elsőként is szeretném felidézni azokat a sorokat, amelyekkel az én szeretett munkatársam Kárpáthy Gyula – akit csak Mesteremnek hívtam -, jellemezte az én szeretett édesapámat, Farkas Józsefet. Olyan megható, hogy alig találok szavakat.

A Menet közben című kötetben, aminek az alcíme: Életúton alkotó cigányokkal, a kor cigány szerzőiről Orsós Jakabtól, Bari Károlyig, Rácz Lajoson keresztül Ruva Farkas Pálig mindenkiről megpróbál személyes emlékei alapján portrét rajzolni, szavakkal.

Ezzel kapcsolatban röviden említenem kellene azt is, ahogyan Kárpáthy Gyula ugyanebben a könyvben rólam szólva „Apám törvénye”  című versemet emeli ki, merthogy apám törvényt vésett életembe, anyám életet lehelt testembe. Ez örök igazság.

Úgy gondolom, hogy itt kell állnia azoknak a soroknak is, amelyekkel Kárpáthy mester jellemezte az én szeretett édesapámat, akiről Choli is - tőle egészen szokatlan tisztelettel -, mesélt neki.

Amikor először találkozott édesapámmal a nagykörúton, olyannak látta, mintha egy Hunyadi Sándor regényből lépett volna ki. Akár egy bácskai birtokos, imponáló, nyugodt tartással, halk beszéddel. Elegáns krémszínű öltönyben, nyitott zakója láttatta a mellényzsebén átívelő arany óraláncot. Nagykarimájú világos panamakalapja a tűző napban enyhe árnyékot vetett bronz arcára, amelyből kiviláglott hófehér, ápolt, szépen ívelt bajusza. Mosolyában volt valami barátságos leereszkedés. Márkás szivarja illatát jól esett beszívni a körúti szmogban.

Ezekből a sorokból is elénk rajzolódik édesapám egész lénye, tartása. Az életvitele olyan volt, hogy a körülötte lévő emberek mind-mind megcsodálták. Nem lehetett nem odafigyelni rá.

Az egész életvitele példamutatás volt. Örültek az emberek, sőt a gyerekek is, ha a közelében tartózkodhattak, mert elkápráztatta őket az a különös varázs, az a mesetudás, amivel Isten csak ritka, szeretett gyermekeit ajándékozza meg.

Szeretnék úgy élni, ahogyan ő tette, és annyi embernek a példaképévé válni, ahánynak ő. Akik csak megismerték, az én baráti körömben is, mindannyian rajongásig szerették őt.

Mindig arra kértek, hogyha időm engedi, menjünk el édesapámhoz, hogy meséljen nekik. Báthory János barátom, szociológus és néprajztudós, ha csak tehette elment hozzá, hogy meghallgassa történeteit, meséit. Kecskeméti Károlyt, neves bölcsész-tudós barátunkat a fiának fogadta, amit ő a rendezvényeinken számos alkalommal nagy meghatottsággal meg is említ. Olyankor a szemeiben könnyeket vélek felfedezni.

Erdős Kamill világhírű néprajztudós is gyakori vendége volt szüleimnek, szinte családtagnak tekintették. Ő pedig több ezer lovári nyelvű kifejezést, szót lejegyzett, amit édesapámtól és édesanyámtól hallott. István bátyám a legjobb barátja volt, akivel bejárta az ország cigány telepeit, hogy együtt végezzenek kutatómunkát a cigány hagyományokról, szokásokról.

Visszakanyarodva mondandóm elejéhez: az én édesapám a legjobb mesemondó hírében állt az országban. Amikor meghalt, több országból is eljöttek a temetésére. A tévések, rádiósok, újságírók versengtek, hogy melyikük teszi fel előbb édesapám temetési szertartását a világhálóra, ami természetesen az ősi ceremónia szerint történt.

Napnyugtával helyezték le a kriptába, de addig különböző szertartásoknak kellett megtörténnie. Csak egy párat említenék: a kedvenc ételeit főzték, a kedvenc italait kínálták, s mindenkit megvendégeltek, aki csak arra járt. A gyászmenetet kísérő lovaskocsik minden sarkon megálltak, hogy édesapám kedvenc nótáit énekeljék.  Több zenekar kísérte, és ahogyan az ősidőkben Indiában történt, rózsaszirmokat szórtak az útra.

A kedvenc ételeit, ruháit, kalapját, csizmáját és más kedvenc tárgyait vele együtt tették le a kriptába, hogy a túlvilágon is ugyanazt az életet folytathassa, amit itt a földön.

Mielőtt meghalt volna, minden gyerekének hátrahagyott egy-egy parancsot, miszerint éljenek, gyermekeikkel hogyan bánjanak, hogyan viselkedjenek egymással és az emberekkel. Ez olyan törvény volt, ami ránk nézve kötelező érvényű.

Az utolsó órákban magához kérette mind a hat fiát, és öt lányát külön-külön, hogy elmondhassa, milyen intelmeket tartsanak be. A testvérek egymással hogyan viselkedjenek, aki a rászorul, azt támogassák, segítsék,  mindig látogassák és soha ne hagyják el egymást.

A gyermekeikkel az ősi szokásokhoz híven, a cigány szót szerettessék meg, és otthon a családban a cigány nyelvet beszéljék. Tisztességesen éljék le egész életüket.

Ne feledkezzenek meg az elhunytakról. A gyerekeknek meséljenek a nagyszülőkről, a dédszülőkről, és ősökről, hogy mindenki tudja kik voltak ők, hogyan éltek, hogy hívták őket, és milyen nemzetségből származnak. Mert amíg mindezt tudják, addig él a szeretet, az összetartozás és a hűség.

A születés- és névnapjukon kedvenc ételeiket vigyék ki a sírhoz, így emlékezzenek meg róluk. Az eljövendő generációk is legyenek tanúi ennek az ősi hagyománynak, ők is tartsák be és adják tovább, tudják ennek mekkora a súlya, és mit jelent az, hogy Patyiv.

Apám többnyire így kezdte mondandóját: „meghagyom nektek, amit nekem is meghagyott az én drága apám, meg az én szeretett édesanyám. Mi egymáshoz tartozunk és ezt mindig be kell tartani.”

Azt is a lelkünkre kötötte, hogy menjünk el azokra a zarándokhelyekre, ahova az ő ősei, szülei, nagyszülei jártak: Máriaradnára, Csatkára, Máriapócsra, Szentkútra…

Ilyenkor mindig elmesélte, hogy Káló vajda, az én apai nagyapám ígéretet tett a Szentszűznek, ha fia születik, elmegy Máriaradnára, és hálája jeléül kegytárgyakat és szobrokat ajándékoz a bazilikának.

Amikor aztán 1911 májusában megszületett az édesapám be is váltotta fogadalmát. Az egész cigánytelep már hetekkel előtte készülődött. Harminchat szekérrel indultak útnak. Heteken át hajtottak, közben tábort vertek egy-egy falu szélére, vagy erdőszélre. Sütöttek-főztek, énekeltek, táncoltak, örültek a kis jövevénynek, az én édesapámnak.

Mikor megérkeztek Máriaradnára nagyapám két szobrot, több kegytárgyat és az oltárkép keretéhez ezüstöt, aranyat adományozott a bazilikának, ezzel fejezte köszönetét Máriának, hogy fia született.

Ide kívánkozik a történet, amit már korábban leírtam, hogy az isteni gondviselés száz évre rá ugyanide vezérelte az unokát, vagyis engem… A bazilika jelenlegi kanonokja Reinholcz András még hallott erről a régi történetről, és azt is elmondta, hogy Máriaradnán nagy hagyománya van a cigányok zarándoklatainak, akiket mindig nagy szeretettel és tisztelettel fogadnak.

Ezt én is tanúsíthatom, hiszen amikor édesapám születése után 100 évvel megérkeztünk, étellel-itallal vendégeltek minket, és egy külön lakrészben el is szállásoltak. Azóta is minden évben visszavárnak.

Én pedig, amíg fel tudom emelni lábamat, elmegyek, hogy őseim nyomait kövessem, intelmet őrizzem.

- Cigányokról a Pázmányon -

Évtizedek óta készülök a találkozókra, és le szoktam írni, legalább vázlatokban, hogy miről szeretnék szólni. Az óvodától az egyetemig.

Tegnap valahogy nem úgy jött ki a lépés, de szíves-örömest vállaltam, hogy előadást tartsak a cigányokról a "Pázmányon", sok okos, érdeklődő fiatalnak. Nemcsak az előadóterem telt meg, de a szívem is.

Ezek a fiatalok mindenre kíváncsiak voltak: hol születtem, hova jártam iskolába, mi a kedvenc színem, mikor írtam az első versemet és így tovább... Én nem tehettem mást csak meséltem. Sokszor elérzékenyültem, mint mostanában annyiszor, amikor az én imádott drága szüleimről, vagy a szülőfalumról, az ott élő emberekről, a hajdani osztálytársaimról: Domokos Pistáról, Gera Marikáról, vagy Pallér Pityuról esik szó.

Elmeséltem a hosszú vándorutunkat, mely Indiától hazáig, Magyarországig vezetett. Csak meséltem, csak meséltem, és akár reggelig meséltem volna, ha időm nem lett volna kiszámolva. 

Annak is végtelenül örültem, hogy Gyuszkó fiam is eljött a feleségével és két gyermekével, az unokáimmal, hogy meghallgassák az előadásomat. Jó volt jelenlétükben mesélni arról, ami róluk is szól. A családunkról, az ő nagyszüleiről, az én drága édesanyámról, nagyszüleimről.

Sok kérdés hangzott el a diákok szájából.  Visszarepültem az időben, hogy erőt merítsek az ifjúkoromból, a diákéveimből, mert kíváncsiak voltak az élményeimre. Mindenre, ami eddigi életem során történt velem.

Visszakanyarodva a vándorlásunkra, elmeséltem, hogy nem véletlen, hogy utunk - majdnem azt mondtam, hogy a csillag-  ide vezetett, mert Magyarországot tartom második őshazámnak.  

Letelepedtünk e haza szélére, és itt maradtunk már hétszáz esztendeje. Elődeink jól döntöttek, hogy ezt a hazát választották. Isten áldja meg őket! Az sem lehet véletlen, hogy Árpád vezér, vagy István király a honalapító ezt a földet választotta népének itt a Kárpátok alatt.

Kíváncsiak voltak mindenre. Én meg őszinte voltam, és elmondtam minden titkot, minden piciny csodát, ami történt velem. Mindenki arra vágyik egész életében, hogy boldog legyen.

Azt a titkot is elárultam nekik, hogy milyen kevés kell hozzá! Elég egy kicsit figyelmesnek lenni, megérinteni és szeretni egymást. Csak próbáljátok ki!  A cigányok tudják, hogy a szeretetből minél többet adunk, annál több marad. Ezt ajánlom most Kedves Olvasóim figyelmébe is szeretettel.

Az előadás előtt a folyosón még találkoztam egy cigány fiúval. Rögtön a nevemen szólított, és azt mondta: hogy minden könyvemet elolvasta, és már nagyon várta, hogy személyesen is találkozzunk. Most másod-diplomás a Pázmányon. Nagy örömömre végig cigányul beszélt hozzám. De olyan szépen, ékesszólóan, ahogy csak az én gyerekeim és unokáim tudnak.

Ugyanazt az dialektust beszélte, mint mi, a lovárit. Kérdeztem a családjáról, a népéről, a nemzetségéről, ahogyan ez ősi szokás a cigányoknál.  Boldogan mesélte, hogy hodászi, büszke a szülőfalujára,  és arra is, hogy rögtön említettem néhány földije nevét, akiket én is régóta ismerek. .

Azt kérdeztem Benjámintól, hogy hány cigány jár erre az egyetemre rajta kívül. Szomorúan csak annyit mondott, hogy ő az egyedüli. Azt is hozzátette, hogy ezek a falak még nem hallottak cigány szót... Milyen jó lenne, ha legalább az évfolyam fele cigány lenne! Én mindig arról álmodoztam, hogy művelt cigányaink lesznek, akik egyetemet végeznek, és ott lesznek a minisztériumokban, a Parlamentben. Remélem, hogy még megélem ezt… Azt szoktam mondani, hogy addig nem vagyok hajlandó meghalni, „bosszúból” addig fogok élni, amíg Magyarországon nem lesz cigány kulturális autonómia, lesz a cigányoknak intézményrendszere, múzeuma!

Hogy miért vállalok el minden meghívást? Nagyon egyszerű. El kell mondanom lehetőség szerint mindenkinek , hogy minél többen megtudják: a cigány kultúra az egyetemes emberi kultúra szerves része. Kultúrák, népek, nemzetek között  pedig nincs alá- vagy fölérendeltségi viszony. Úgy tapasztalom, hogy a mai kor fiataljait ez érdekli. Nem lehet az ember hazug, mert számon kérik a szívverések.

Hirdetnem kell, ez erkölcsi kötelességem, mert a szívem a hangszerem, s ha a szívem szólít, akkor mennem kell. A fiatalokat pedig érdekli a cigányok hiedelemvilága, mesekultúrája, művészete, minden, ami velünk kapcsolatos, úgy a gasztronómia, mint az életvitelük és filozófiájuk terén.

Igen, ahogy mondom az életfilozófiájuk. Azt szoktam mondani, hogy nyitott könyv vagyok, az én kultúrám mindenkire tartozik, őszintén kérdezzenek, én is őszintén válaszolok.  

Sokáig volt az úgy, hogy mi mindent tudtunk a velünk együtt élő népekről, ők pedig semmit sem rólunk.  Ez nem mehet így a világ végezetéig… Eddig is azért dolgoztam, küzdöttem egész életemben, hogy minél többen betekintést nyerhessenek a mi kultúránk kincses birodalmába.

Úgy váltunk el egymástól,  hogyha kíváncsiak, és szívesen látnak vendégül, én mindig szíves-örömest eljövök… A szívem csordulásig megtelt velük!

Karácsony közeledtével, minden jelenlévő diáknak és családjának áldott, békés ünnepeket és egy sikeres, eredményes újesztendőt kívántam. Ámen!

                                                          - Rongyos bátyám emlékére -

„Hulladoznak a hópelyhek, körülöttem megfagyott az élet…” Talán így, vagy ehhez hasonlóan szólt az a dal, amit az én szeretett István bátyám oly sokszor énekelt.

Ezeket a dalokat mifelénk István bátyám hozta be a divatba. De volt nekem egy áldott emlékű nagybátyám, akit csak úgy becéztek, hogy Rongyos. Ő is mindig ezt énekelte. Igazán nagyformátumú személyiség volt! Nem volt olyan ember, aki  első látásra ne fogadta volna be a szívébe.

Dobozon élt- éldegélt szeretett Nunu feleségével és pici kis családjával, nem messze attól a cigány gödörtől, ahol minden nyáron vályogvetéssel tengette nyomorúságos kis életét. Ebből élt. Mulatós ember volt, szerette a jó borokat, de nem vetette meg a szilvóriumot sem.

Szeretett és tudott is nótázni, dalaiba beleszőtte az életének az eseményeit is. Így énekelte meg szeretett Nunu feleségét is. 

Soha senkit nem bántott meg, a szegény kis aprópénzéből, amit a vályogvetéssel keresett mindenkit meghívott egy borra, egy söre, egy pálinkára. De az is igaz, hogy ha neki nem volt pénze és elment a kocsmába, ő is kedvére ihatott, mulathatott, mert mindenki szívesen látta vendégül.

Úgy hozta az élet, hogy édesanyámnak jutott az a sors által megírt feladat, hogy felnevelje a húga árván hagyott gyerekét Rongyost, amiért ő egész életében hálás volt édesanyámnak.

Anyjaként szerette, tisztelte, amikor az Isten egy kis pénzzel megajándékozta, nem tudta, hogy mit vegyen az ő imádott nagynénjének, nevelőanyjának. Szebbnél szebb kendőkkel lepte meg, kötényeket csináltatott számára, úgy próbálta meghálálni a sok-sok gondoskodást, szeretetet és odafigyelést.

Amikor csak tehette a mi Rongyosunk ott volt nálunk, ott töltötte ideje javát István bátyámmal, akit kimondhatatlanul szeretett. A bátyám is próbált a kedvében járni, olyan szépen senki nem mondta neki: „Drága bátyám, ne menj el, ne hagyjál itt! Sütök-főzök neked, hozok neked jó házi bort, és énekelek veled.” Na, ezzel, hogy énekelek neked, levette a lábáról!

Mindenki mondta, hogy nem is tudják megkülönböztetni, hogy Rongyos vagy István bátyám énekel-e, annyira hasonlított a hangjuk és az éneklési stílusuk egymáshoz.

Körbeülték Rongyost, kedvében jártak, sok enni-innivalót hoztak a gyönyörűséges szép szomszédasszonyok, de még a férfiak is. „Drága jó Rongyos bátyám énekeljen nekünk, mert olyan szívhez szólóan, olyan meghatóan senki sem tud énekelni, mint maga.”

Rongyosnak nem kellett kétszer mondani, megcsavarta a cigarettát, vagy ő vagy Nunu, felhörpintette a kis pálinkáját, vagy a borocskát, és éneklésbe kezdett. Boldog, felejthetetlen napok ezek!

Mikor nálunk járt, a mi kis falunkban, rendre elment kocsmázni. Sok jó barátja akadt, és szépen, csöndesen elborozgattak. Az utcán hazafelé haladva Rongyos csak úgy magának énekelgetett, dudorászott. Az utcabéliek már tudták, hogy jön a falu kedvence, Rongyos. „Halljátok? Énekel!”

Halála után még nagyon sokáig emlegették az emberek, az egész falunak hiányzott Rongyos.  A nótáit ma is éneklik szerte Békés megyében, amikor nagy mulatások, keresztelések, vagy éppen temetések vannak, mindig elhangoznak ezek az örökzöld dallamok. Kérik egymást a fiatalok, de az idősebbek is, hogy a Rongyos nótáit énekeljétek. Nem hiszem, hogy létezett olyan dal, amit Rongyos meg István bátyám ne ismert volna.

Nagyon sokat gondolok az én szeretett nagybátyámra, aki mindig vidám volt, és nagyon szeretett bennünket, unokatestvéreit.
Ha szólít a szívem, elmegyek Dobozra, kimegyek a temetőbe, hogy gyertyát gyújtsak a sírjánál, így tisztelegjek emléke előtt.

Ez a történet is Újkígyóshoz kötődik. Hiába, ott kezdődött az életem, és lehet, hogy ott is fog véget érni. Krisztus születése után 1959-et írtunk. Igen bizony, Krisztus után.
Miről jutott most az eszembe? Mindig is az eszemben volt… Az első osztályban koptattam az iskola padját az én imádott kis falumban Újkígyóson, ahol megláttam a napvilágot.
Ma 2017. dec. 3-át írunk, s ahogy akkor volt, azon a gyönyörűséges napon, most is nagy pelyhekben hull a hó. Az is valószínű, hogy szerdai napon történhetett az eset, mert a legjobb tudomásom szerint Újkígyóson akkortájt szerdán, meg szombaton volt piac.
Csak egy pici kitérőt teszek, hogy érezzétek azt a szeretetet, illatot és fényt, ami azóta is felidéződik bennem, ha erre gondolok. A szüleim úgy mondták - olyan ékesszólóan, ahogyan csak az ő szájukból volt édes és emlékezetes ez a szó -, hogy „zúg a piac.”
A főtéren  azon az emlékezetes napon is zúgott a piac. Édesanyám valahonnan a hó alól kiválasztotta a legszebb piros almát nekem, és behozta az iskolába. Csak résnyire nyitotta az osztályterem ajtaját, de én azonnal észrevettem az én berliner kendőbe bugyolált drága szép anyácskámat, és szép lassan kisomfordáltam az osztályból. Ő pedig elővarázsolta a mosolygós - piros almát, amit azután a hosszú szünetben jóízűen elfogyasztottam.

Talán azért juthatott most eszembe ez a kedves történet, mert ma én is vettem a piacon „hóval borított almát”, s amikor beleharaptam, újraéltem a hajdani élményt és éreztem a felejthetetlen ízeket.  Ezek a gyermekkori történetek örökre a lelkembe ivódtak, és ki kell írnom magamból őket.   Zúg a piac… ez a pár szó is az én drága szüleim emlékét idézi, kedves szava-járásukat, mert nálunk minden piac alkalmával nagy volt a sürgés-forgás. Ismerték őket a piaci árusok:  „Jön a mi drága, Farkas Jóskánk. Megveszi majd a tyúkjainkat.”

A tizenegy gyereknek sokat kellett főzni, és nálunk ez, mint minden más napkeltétől napnyugtáig szertartásnak számított. Tehát megvette édesapám a tyúkot, hazahozták - és ripsz-ropsz, ahogyan ők mondták -, már nagy kondérokban főtt is a finom tyúkhúsleves, meg a paprikás. A nagyobbacska lánytestvéreim sütöttek-főztek, a fiúk pedig a tűzre ügyeltek. Vidám volt a kumpánia, mert ahol szeretet van, ott mindig van ok a vidámságra, és nálunk ez így volt, és így marad a világ végezetéig.

Már csak egy kopjafányira van az életem a naplementétől, de most is majdnem minden héten kimegyek a piacra. Erre időt kell, hogy szakítsak,  hogy emlékezzek édesanyámra, édesapámra, hiszen ők is ezt tették világ életükben. Piacozó emberek voltak, nagy volt a család, és nem fogyhatott ki a lábasból az ennivaló, ahogyan a tűz sem aludhatott ki a kályhában, meg persze a szívekben sem.

A piacról, a vásárból mindig valamilyen meglepetéssel tértek haza, hogy kedveskedjenek a sok apró csemetének.

De jó is volt Kígyóson gyereknek lenni! Ha még egyszer születnék, azt kívánom, hogy ugyanezekkel a szülőkkel ajándékozzon meg engem az én Istenem, mert ilyen jó szülei senkinek sem voltak a világon.

Legyen áldott az emlékük, Ámen.

(A képen anyám és én fiatalon)

Az első mondattal mindig úgy vagyok, ahogyan az emberiség -  a világ kezdete óta - az első lépéssel. Minden megszólalás az első mondattal kezdődik, a leghosszabb út pedig az első lépéssel.

Elkezdődött az adventi időszak. Ilyenkor az ember elcsendesedik, s elgondolkodik azon, hogy pillanatok múlva ez az év is véget ér.

Ahogy szépen csendben morzsolgatom az éveimet, egyre többet gondolok arra, hogy hány szegény embernek lesz az asztalán karácsonykor ennivaló.

Árván, szegényen, fázósan, éhesen… És megjött a hideg is. Az erdő is magánkézben van, s már csak egyeseknek lehet elvenni a bőség kosarából.

Sokan érzik úgy, hogy hiába gyúlnak ki a karácsonyi fények, mind sötétebb árnyak borulnak rájuk.

A számvetés ideje? …. Erkölcsi felelősségünk, hogy kendőzés nélkül felmérjük, milyen idők következnek?

Mit is mondhatok magamnak és minden jószándékú embernek? Azt üzenem, próbáljunk meg segíteni a szükséget szenvedőknek. Nézzünk körül a világban, a mindennapi életterünkben.

Vegyük észre azokat, akiknek szükségük van ránk, a mi segítségünkre. Ne somfordáljunk el mellettük lesütött szemmel… Mindig van mit megosztanunk embertársunkkal.

Mit jelent a karácsony? Békét, szeretetet. Közeledte a papír szűzies fehérségével kényszerít őszinteségre, megbocsájtásra.

Mit jelent a megbocsájtás?Örömöt, amely feloldja a salakként ránk nehezedő ellentéteket, és visszahúz bennünket a szeretet fényének éltető lobogásába.

Talán Jézus és a Miasszonyunk Mária is meghallgatja imáinkat.

 Isten áldása legyen szép hazánkon, a cigányokon, a honfitársainkon, Ámen!

Így kezdődött az a dal, az a sláger, ami bejárta Békés megye minden cigánytelepét. Ott a rónaságon, a slágerek között is az első helyet foglalta el.

Az első helyet, ahogyan az én szeretett bátyám István is az első helyet birtokolta volt, s akit rajongással körbevettek azok a békési-sarkadi cigány asszonyok is, akikkel leélte ifjúkorát, fiatalságát...

Tartottak a nagy dínom-dánomok, a cuhárék, a szépségek, nagy örök szerelmek…Minden békés megyei úgy emlékezik rájuk, hogy azok a szép danolós fiatalok. Én még kis suhanc gyerek voltam akkoriban, de szívesen vállaltam a közreműködést ott,  ahol azok a szép, gyönyörű hangú nők és az én szeretett bátyám, aki a nők bálványa volt, énekeltek és táncoltak.

Amikor megtudták a cigányok, hogy István bátyám is ott lesz a mulatságban, mindenki szeretett volna a közelségében lenni. Tanulni tőle, mert tőle csak tanulni lehetett: előkelőséget, modort, emberi tartást és kultúrát. Nagyapám Káló vajda,- mert csak így ismerték a régi öregek -, és apám, Józsi a nagy törvényű ember után István bátyám következett.

Ő is egyedi alkotása volt az Istennek. Igen, igen... Istennek, a mi Istenüknek. Ezért is tartotta meg az Isten, hogy megérje az öregkort. Meg is érte, most nem túl régen, 80 év fölött szólította magához a mi Teremtőnk. Hogy mit akarok ezzel magamból nagy kínos keservekkel kinyögni? Hát elmondom...

Nagyon hiányzik! Úgy fekszem le éjszaka az ágyamba, és kulcsolom imára a kezeimet, hogy rá gondolok, és imádkozom, hogy ott a mennyei hazában ne csak az Isten, hanem az őseink is szívesen fogadják, ahogy itt tették egykoron, ebben a földi hazában.

(A képen István bátyám énekel apámnak)

Amikor hasadt lélekkel belső emigrációba kényszerülök az emlékezés ad új erőt az újrakezdéshez. Gondolatban felkeresem gyermekkorom színtereit - Újkígyóst, Eleket, Medgyesegyházát - melyeknek makulátlan tisztasága  ismét felvértez  a "felnőtt" világommal való szembesülésre.

Ez a világ a cigányság, cigányságom világa, amelybe beleszülettem 1949-ben Békés megyében, Újkígyóson. Tagadás nélkül vallom és vállalom a perifériára szorult és kényszerült életformát, amely talán a másságunkból került a sorstalanságba. Mindezek ellenére, ha újra születnék, akkor is vállalnám származásomat.. Kettős identitású vagyok. Milyen szegény lenne a lelkem, ha nem vallhatnám büszkén magam Kossuth Széchenyi, Petőfi honfitársának. Egyszerre van jelen cigányságom és magyarságom.

E kettősség egymásra való hatása megszínesíti pillanatokat, s kapaszkodókat ad a nehéz helyzetekben. Az évszázadok sérelmein túllépve lehet és kell megteremteni azt a békét, amely gyökereket ad és erőt az újrakezdésekhez. Bűn lenne elszakadni a gyökerektől, melyek megőrzésével és továbbvitelével lehet és kell megfogalmazni céljainkat és törekvéseinkét. Toleránsnak kell lennünk egymással. Évszázadok ölelik álmainkat, amit kötelességünk megőrizni és tovább vinni. Együtt, egy Hazában kell megtalálni helyünket, felnőni a feladatokhoz és őszintén közeledni egymáshoz.

Nagyon távol kerültek az emberek egymástól. Próbáljuk egymást megkeresni és megtalálni. Most feltennék a kérdést sokan: Miért? Mert az ember embernek született... Nem hiszem, hogy a pofonra minden esetben pofonnal kell válaszolni. Azt is tudom, hogy a jellemét vesztett emberből a pénzimádat kiöli a legkisebb emberi érzést is. Ezer arca lehet egy embernek, de egyéniségéből csak egy van. Kiérdemelni kell az emberek bizalmát, tiszteletét és szeretetét és nem kikövetelni.

Nem fogom soha elfelejteni, hogy honnan jöttem, nem fogom soha fölgyújtani magam mögött az utat, és nem fogok soha elszakadni a gyökereimtől. A gyökértelen ember előbb-utóbb magára marad. Az őszintétlenség még a politikában is káros hosszú távon. Cigányságom vállalása, kultúrám, hagyományaink, nyelvünk ápolása az egyének szuverén joga. A hosszú időn keresztül érvényesült a felülről vezérelt irányítási rendszer ... Mindig a cigányság bevonása nélkül történt a róluk való döntés.

Sokan ellenséget láttak, látnak bennünk, pedig inkább áldozatok voltunk. A legszebb és legnemesebb földi küldetésünk a szeretet és egymás segítése. A kihalóban lévő kultúra nagykövete csak az az ember lehet, aki méltósággal tudja népét szolgálni.

Úgy látszik, hogy mostanában a galambok üzennek nekem.

Van egy szeretve tisztelt testvérbarátom, ott messze a híres Vajdahunyadon, a gyönyörűséges Erdélyországban, akihez ha tehetem, minden évben ellátogatok.

Egy alkalommal, a sok- sok családi emléket őrző, patinás bútorokkal berendezett dolgozószobájában beszélgettünk, de egyszer csak felállt és kinyitotta az erkélyre nyíló ajtót.

- Figyelj csak Gyuri! Nézd meg ezt a galambot itt az erkélyen! – és valóban a korláton egy galambocska üldögélt.

- Ez a töröttlábú kis galamb délután háromkor menetrend szerint ideszáll az erkélyre, már ki van készítve számára a sok mag. Képzeld csak el, amíg ez a töröttlábú galambocska meg nem jelenik, addig a többi galamb sem jön. De amint megérkezik, azok is iderepülnek a szemben lévő ház padlásáról, és elüldözik.

Azóta is rejtély marad a számomra, hogy miért csak akkor jelennek meg, és üldözik el a Remmel Feri töröttlábú galambját a többiek, amikor elkezd már csipegetni.

Az emberek között már találkoztam ilyenfajta magatartással… lehet, hogy az állati világból hoztuk?

Visszatérve eredeti mondandómhoz.  Minden egyes találkozás Ferikével és a feleségével Stellával ünnepnapnak számít! Jóságos emberek.

Üldögélünk és csöndesen beszélgetünk az élet nagy kérdéseiről, a cigányok sorsáról, az erdélyi emberekről.

Ő is megerősített abban a tapasztalatomban, hogy az erdélyi emberek messze földön híresek: furfangos, éles elméjükről, szorgalmukról és vendégszeretetükről.

 Én is mindig szívesen példálózom velük, és mesélek a nagy utazóról, Kőrösi Csoma Sándorról, aki elment, hogy megkeresse a magyarok bölcsőjét a messzi idegenben. (Azzal is világhírnevet szerzett magának, hogy több ezer tibeti szót feljegyzett.  Micsoda önfegyelemmel, szorgalommal jegyzetelt a nagy utazó tibeti szobájában, negyven fokos hidegben, és csak teán élt évekig. )

Egyik látogatásom alkalmával felmentünk Ferikével és Stellával a Vajdahunyadi várba. Már több száz éve járja a mondás, hogy törököt fogtunk. Igen, arról a két törökről van szó. Ezt az igaz mesét is Ferikétől hallottam.

"Az úgy volt, hogy a várbeliek törököt fogtak. Felvitték őket a hegy legmagasabb pontjára. Azt mondták nekik: - Kezdjetek el ásni, és ha vizet találtok, szabadok vagytok. A két rab mi mást tehetett volna, ásni kezdett.

Telt- múlt az idő…. Minden nap egy örökkévalóságnak tűnt. Sok tavasznak, nyárnak, ősznek, télnek, pontosan 15 évnek kellett eltelni, mire célhoz értek:

- Vizet találtunk! – Reménykedve készülődtek, hogy az ígéret szerint majd szabadon engedik őket.  De nem így történt!

- Hiába, nem engedhetünk szabadon benneteket.

Mit tehetett a két török bánatában! Belevésték a nevüket egy kőtáblába, és a következő üzenetet hagyták ott az utókornak. „Magyarok! Vizetek van, szívetek nincs.”

A múlt évben sajnos nem tudtam ellátogatni Ferikéhez, de felhívtam telefonon és elújságoltam neki, hogy leírtam a töröttlábú galamb történetét. Ígértem, hogy  amint lehet megyek hozzájuk.

- Hát akkor siess, mert már „máshol” is várnak rám!

 Igaz, elrohant az idő felettünk. Lassan, de biztosan mindketten megöregedtünk. Eddig azt hittem, hogy én vagyok a világon a legöregebb, de ha Ferike nem mondja, akkor nem tudom meg, hogy ő még nálam is öregebb.

Vigyáznunk kell, mert oly gyorsan elröpül felettünk az élet, észre sem vesszük, s már találkozunk a saját naplementénkkel. Valami ilyesmit mondott Ferike is, rejtélyes titokzatossággal, mert ő olyan, aki még tud ilyeneket…

Szeretnék majd két-három emberöltő múltán újra szétnézni itt a földön. Vajon érdekli-e majd az akkori embereket, ha elmesélem, hogy milyen volt az én időmben és a felmenőim korában az élet.

 Ahogyan a lassan csordogáló patakocska, szép csendesen beszélgetni, és kíváncsian lesni, várni, hogy mit akar mondani a másik ember. Mert bármennyire furcsa, nem biztos, hogy mindenki kíváncsi mindenkire, és arra, hogy van-e valami új a nap alatt.

 Pedig van, volt és mindig lesz új a nap alatt, a földön és az égen.

Elszállt messzire, ahonnan nem jön vissza ebben az életben. Elhagyott.

Ő volt a kisgalambok úrnője, hercegnője. Kecses volt és szép.

A Sors ide rendelte. Ő is kipotyogott a fészekből, ahogyan néhány hónappal ezelőtt az elsőszülött testvére. Mi mást tehettünk, befogadtuk. Szemmel láthatóan jól érezte magát. Mi meg úgy voltunk vele, ha a testvérét felneveltük, felneveljük őt is.

Nem sikerült. Nálunk pár napot élt. Biztos itt fészkelt volna valamelyik fán.

Nem volt szerencsénk, hogy gyönyörködjünk benne. Még itt a nagy testvére, aki velünk él és soha nem fog elhagyni bennünket.

Most ezt a név nélküli kisgalambot őseink szertartása szerint a kertünkben helyeztük örök nyugalomra.

Isten, a mi Istenünk, mindig próbára teszi az embert, ahogyan minket is most.

Napnyugta előtt temettük el.

Szomorú a szívem, de nagyon. A kisgalamb már az égbe költözött, lehet, hogy neki ott jobb, de nekem nem. Ha nincs is gyászban a falu, de az én szívem igen.

Édes kis galambocska, az én szívem örömforrása, elhagytál!

Micsoda fájdalom, pedig csak pár napig ismertelek. Nagyon a szívemhez nőttél.

A galambvilág és az én szívem is árva lett. A legárvább árva…

Egy kis madár elvesztése is hogy tud fájni! Isten veled kis madárkám!

Még neved sem volt: kis jövevénynek, menekültnek neveztünk. Légy hát odaát is kis jövevény. Most sietnünk kell, kis jövevény, mielőtt lemegy a nap, hogy Odaát legyél…

Megtörtént a csoda, átköltöztél az Örökkévalóságba. Fájdalom, nagyon nagy a fájdalom. Ha leülünk a kertben, a kis helyre, mindennapjaink színhelyére, mindig emlékezni fogunk a kis jövevényre. Soha nem feledkezünk meg róla.

Ha mi is megérkezünk, drága kis jövevény, oda ahová te már megérkeztél, gyere el hozzánk, és turbékolj nekünk. Mi tudni fogjuk, hogy az előző életünkben már egyszer találkoztunk, és szerettük egymást.

Édes kis galambocskám, a szeretet nem múlik el soha. Hiába hagytál el minket, mi nem fogunk téged soha elfelejteni. Mindig a  szívünk legkedvesebb részében foglalsz helyet. Isten áldjon ott az égi hazában, drága kis jövevény!

Tarján Tamás emlékére

Ma – az utóbbi napok számomra megrázó hírei kapcsán, amelyek a lelkemhez közel álló barátaim eltávozásáról szóltak -, azon gondolkodtam, hogy mindig mások halnak meg helyettem.

Most csak egy példát említek:

Tarján Tamás majd félévszázadig volt a Cimborám, Barátom. Mindig összehoztak bennünket a könyves napok: a Könyvét és a Nemzetközi Könyvfesztivál.

Amikor találkoztunk rendszerint úgy kezdte a beszélgetést:„Szevasz Pajtás! Milyen hírrel tudsz szolgálni.”

Erre én csak azt mondtam:" Van egy új kötetem, amit a régi szeretettel átnyújtanék." Ő pedig mindig nagyon örült a kötetnek, írásoknak.

Kedves Tamás!

Üzenem neked most Odaátra, hogy az itt-maradottaknak nagyon hiányzol!!!

Van még egy  kérdésem. Egyívásúak vagyunk, egy évben születtünk. Mondd légy szíves, lesz-e még Odaát is ilyen, mint itt volt ezen a bolygón. Mert itt olyanok voltunk, mint a testvérek. Te már tudod, mi van Odaát az alagút túlsó oldalán, ott a fényözönben.

Kérlek, küldj üzenetet, küldj jeleket! Mert nem hiszem el, hogy már elmentél innen, s egy másik csillagösvényen átmentél az örök mennyei hazába. De ha ez igaz, üzenj, hogy milyen is ott. mert te már tudod, és én még nem jártam ott.

Olyan jó volt itt e földi hazában barátodnak lenni! Ha máskor nem is, a könyvhéten minden évben találkoztunk. De beszélgetésünket mindig ott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Isten óvjon, és vigyázzon rád, ahogy itt is tette több évtizeden keresztül!

Szeretető testvéred, aki mindig őrizni fogja emlékedet a szíve rejtekhelyén: Rostás – Farkas György