Elszállt messzire, ahonnan nem jön vissza ebben az életben. Elhagyott.
Ő volt a kisgalambok úrnője, hercegnője. Kecses volt és szép.
A Sors ide rendelte. Ő is kipotyogott a fészekből, ahogyan néhány hónappal ezelőtt az elsőszülött testvére. Mi mást tehettünk, befogadtuk. Szemmel láthatóan jól érezte magát. Mi meg úgy voltunk vele, ha a testvérét felneveltük, felneveljük őt is.
Nem sikerült. Nálunk pár napot élt. Biztos itt fészkelt volna valamelyik fán.
Nem volt szerencsénk, hogy gyönyörködjünk benne. Még itt a nagy testvére, aki velünk él és soha nem fog elhagyni bennünket.
Most ezt a név nélküli kisgalambot őseink szertartása szerint a kertünkben helyeztük örök nyugalomra.
Isten, a mi Istenünk, mindig próbára teszi az embert, ahogyan minket is most.
Napnyugta előtt temettük el.
Szomorú a szívem, de nagyon. A kisgalamb már az égbe költözött, lehet, hogy neki ott jobb, de nekem nem. Ha nincs is gyászban a falu, de az én szívem igen.
Édes kis galambocska, az én szívem örömforrása, elhagytál!
Micsoda fájdalom, pedig csak pár napig ismertelek. Nagyon a szívemhez nőttél.
A galambvilág és az én szívem is árva lett. A legárvább árva…
Egy kis madár elvesztése is hogy tud fájni! Isten veled kis madárkám!
Még neved sem volt: kis jövevénynek, menekültnek neveztünk. Légy hát odaát is kis jövevény. Most sietnünk kell, kis jövevény, mielőtt lemegy a nap, hogy Odaát legyél…
Megtörtént a csoda, átköltöztél az Örökkévalóságba. Fájdalom, nagyon nagy a fájdalom. Ha leülünk a kertben, a kis helyre, mindennapjaink színhelyére, mindig emlékezni fogunk a kis jövevényre. Soha nem feledkezünk meg róla.
Ha mi is megérkezünk, drága kis jövevény, oda ahová te már megérkeztél, gyere el hozzánk, és turbékolj nekünk. Mi tudni fogjuk, hogy az előző életünkben már egyszer találkoztunk, és szerettük egymást.
Édes kis galambocskám, a szeretet nem múlik el soha. Hiába hagytál el minket, mi nem fogunk téged soha elfelejteni. Mindig a szívünk legkedvesebb részében foglalsz helyet. Isten áldjon ott az égi hazában, drága kis jövevény!
