-A fájdalom megnyomorítja a lelket-
Amit most leírok, igaz történet, már régóta készülök papírra vetni. Kötegyánban történt, egy csöndes kis településen Békés vármegyében. Olyan családi perpatvarról van szó, ami nagyon szomorú következményekkel járt.
Az egyik rokoni családban szóváltás támadt az édesanya és nagyfia között, s a fiatalember hirtelen dührohamában úgy megszorította az anyja karját, hogy az eltörött. Az asszony nagy fájdalmában ezekkel a szavakkal fordult fiához: „Kisfiam, ezzel a karommal neveltelek és öleltelek a keblemre. Ezzel a karommal pelenkáztalak és ezzel mertem neked a kedvenc ételeidből, mi lesz ezután velünk?”
Az anya szíve majd megrepedt nagy bánatában, csak búslakodott, hetekig-hónapokig nem szólt senkihez... A környéken pedig mindenki vidám, jó humorú, kedves, szeretetreméltó asszonynak ismerte. Attól a naptól fogva azonban nagyon megváltozott. Megszakadt a viszonya legkedvesebb fiával. Idegenként éltek egymás mellett, a fiú pedig napestig a kocsmában töltötte idejét, ő is búskomorrá vált.
Sokan gondoltak arra, hogy beszélni kellene mind a kettejükkel, de nem tudták, hogyan is fogjanak hozzá. Így múltak el napok, hetek, hónapok, mígnem az anya nagy bánatába bele is halt. Mindenki, aki ismerte azt mondta, hogy elemésztette a bánat. Csontsoványra fogyott, és egy szép napon visszaadta lelkét teremtőjének. Az egész megye ott volt a temetésén, siratták, mert sokan, nagyon sokan szerették. A rokonok pedig fogadalmat is tettek, hogy embertelen tettéért bosszút állnak a fiún.
Elég az hozzá, telt múlt az idő, peregtek a hetek hónapok, de még az évek is. Egyszer csak úgy döntött a kumpánia, hogy mégiscsak le kellene ülni és megbeszélni, hogy ezek után mi a teendő. Végül azt a döntést hozták, hogy az olyan embert, aki hozzájárult az édesanyja halálához, egy életre ki kell tagadni a családból.
A kumpánia feje, a család legidősebb tagja, a üzent a fiúnak: „Négyszemközti beszédem lenne veled, jövő héten egy megbeszélt időben. Tartsd magad ehhez.” A fiú minden rosszra gondolt. Ismerte a törvényt, s tudta, hogy semmi jót nem várhat az ítélettől.
Így is történt: „Anyád halálához hozzájárultál, s ezt te is és mindenki tudja. Én a tiedhez nem járulok hozzá, hiszen az véremből való vagy. Az életedet tehát bízzuk a Teremtőre, majd ő dönt a legjobb belátása szerint. De ezennel elátkozlak. Légy átkozva Istentől és embertől, a kumpániából pedig kitagadlak, ahogyan a szívemből is Több szavam nincs hozzád, többé nem akarlak látni.”
Telt múlt az idő. Az öregember is búnak eresztette a fejét, gyötörte a bánat és a szégyen, hogy az ő családjában ilyen történhetett. Még télvíz idején a legnagyobb fagyokban is ott látták a temetőben a felesége sírjánál. Sokszor étlen - szomjan... így tengette nyomorúságos életét. Sokan felkeresték a tisztelői, barátai, közeli és távoli rokonai, hogy ne tegye ezt, nem vezet jóra.
Nagy szakállt növesztett, úgy gyászolt élete végéig. Hiába mondták neki, hogy szedje össze magát, ő senkire sem hallgatott, csak annyit mondott: „Ha az Istentől ezt a sorsot kaptam hát viselem.”
Saját magát okolta a kialakult helyzetért. A hátralévő életében úgy tengette mindennapjait, hogy el-elment jobb módú emberekhez, a ház körüli munkában segédkezett. Megkínálták hol itt, hol ott egy tányér levessel, majd útravalónak levágtak egy szelet házikenyeret, egy darab szalonnát és útra bocsájtották. A faluban a római katolikus, mélyen vallásos emberek, egyre mondogatták neki, hogy vigyázzon magára és valahogy próbáljon megváltozni, mert jobb sorsra érdemes. Ő csak üldögélt és nézte a lemenő napot, és tudta, hogy az ő élete is csak egy kopjafányira van.
Így ér véget sajnos sok emberi élet, ahogyan a nap keleten felkel, úgy nyugaton lenyugszik. Így járt a mi hősünk is, elfogyott a kis élete, örök álomba szenderült.
Soha senki nem fogja megtudni mit akart üzenni, vagy mit akart hátrahagyni maga után, de az biztos, hogy az egész megyében, mindenki, aki ismerte, sajnálta. Utolsó útjára rengetegen elkísérték. Kiköltözött hát a temetőbe, s már ott alussza az igazak álmát az ő párja mellett. Legyen nekik könnyű a föld. Ámen.
