Azokat a harangokat, melyeket lassan már évtizedek óta kongatok, mert megkondultak  bennem már régen.  A cigányok nyelve, kultúrája nem kell már a cigányoknak sem. Féltett kincsként óvtuk, őriztük, de úgy tűnik hogy végnapjait éli. Ha már az ősei nyelvét is feladja az ember, akkor mi élteti az amúgy is csak pislákoló lángot.

Talán jó lenne évszázadokra visszarepülni, amikor édes volt az anyai szó, az anyanyelv, apáink ősi íratlan törvénye, ami elhagy bennünket örökre. Az én szüleim még cigányul imádkoztak. Ha találkoztak a többi cigányokkal, barátokkal, rokonokkal, hosszan üdvözölték egymást. Nagy becsben tartották a nyelvet, a törvényt, a Krist, ez az örökség összekovácsolta a vándorokat, a menekülőket az otthonkeresőket.

Nekünk is így kellen tennünk, gondosan tovább adnunk, hogy úgy vigyázzanak rá az utánunk jövők, a most felnövekvők, ahogy az én generációm és az előttem élők tették.

Nekem is volt egy álmom, merthogy én cigányul álmodom. Így fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, íródnak a sorok és a kimondatlan óhajok.

Talán lesz egy olyan kor, amikor érdemes lesz cigányul írni, mert lesz kinek, lesz aki olvassa.

A napokban olvastam, hogy sötétbe borult Tarnabod.

 Az a Tarnabod, ahol Hegedűs Zsuzsa iskolaigazgató meghívására régebben gyakran megfordultam. Öröm volt látni a fiatalokat, az iskolában a gyermekeket, az évzáróra ünneplőbe öltözött, büszke szülőket. A rendhagyó irodalomórán csillogó szemmel olvasták cigány íróink verseit, írásait, s akik  már nem beszélték, azok is megpróbálták visszatanulni öregapáik nyelvét.

Mint a mesében: szép volt,tele a jövő ígéretével… talán igaz sem volt?...

Vajon kit, kiket és miért zavart ez a hagyományőrzés, ez az identitás-építés? Mert úgy túnik valakinek mégis útjában volt, az igazgatót elküldték, az iskolát ellehetetlenítették...

A kép mindenesetre megrázó: sötétbe borul még a világ is, ha az emberek feladják hagyományaikat, s már nem ragaszkodnak őseik kultúrájához, erkölcsi értékeihez…