A humor nagyon fontos, amíg ember élni fog a Földön, mindig szükség lesz rá. Hogy miért?
Egyszer volt, hol nem volt, egy nagyon szerencsés ember, mindig mellé szegődött a szerencse. Túljárt mindenki eszén, nem mintha erre nagy szükség lett volna, de ha úgy hozta a sors, hát elővette a furfangos eszét. Mert nagy barangolások idején bizony Galambocskáim, (remélem most hallja Gyurkovics Tibor, mert ez az ő kedves szava járása volt,) erre néha nagy szükség volt. Igaz, hogy megpróbált mindenki őszinte, alázatos és bölcs lenni, de sajnos ezt nem mindig adatott meg mindenkinek, ezért tehát a furfanggal is éltek néha.
Az életben maradás egyik fortélya volt a humoros, fanyar jókedv, főleg ha az ember fia megivott egy jó pohár bort. A jó kis öreg a sok mesemondásba megöregedett. Hát így volt ez régen, az öregek elmélkedtek és meséltek. Meséltek bizony, mert volt miről. Sok történés szem és fültanúi voltak ők! Ők, az enyémek, az öregek, és most már a halottaim…
Kimegyek hozzájuk, ha hazavisz a fájdalom, kimegyek hozzájuk a csendes temetőbe, és szólongatom őket. Ahogy régen tettem, azokban a régi időkben, gyermekkoromban.
De a cigány meg olyan, hogy jó kedvet teremt, hogy a búslakodó ember is derüljön. Mert úgy szól a nóta, hogy „mentem-mentem hosszú utakkal, találkoztam boldog cigányokkal.” Mitől is voltak boldogak, vidámak?
Azt mondta az én boldog emlékű Ranner Gizilla kolléganőm, hogy „nézzünk hátra, hogy láthassunk előre!” Hogy ez mire is vonatkozott? Hát arra, hogy ne siessünk, mert ráérünk még a mennyei hazába menni, majd ha eljön annak az ideje. Amíg nem, addig itt legyünk, örüljünk egymásnak, szeressük egymást!
