Már érezhető a választások előszele. Benne van a levegőben: felébrednek még a „téli álmot”alvók is, sokasodnak a nyilatkozatok, előkerülnek a világmegváltó gondolatok.
Így van ez a mi „cigány-roma világunkban” is. Egyre többször hallom az összefogás sürgetésének hangját innen is- onnan is, jobbról is, balról is. Ez örömmel kellene, hogy eltöltsön, hiszen nem más, mint én indítottam el a Közös út - kethano Drom gondolatát 1991-ben, amikor mások „ Mi Utunkról és Hosszú Útról” beszéltek.
Akkor is – ahogyan ma is -, az a meggyőződés vezetett, hogy a cigányság jövője, csakis a körülötte élő népekkel való szövetségben, kölcsönös együttműködésben képzelhető el. Ezt a kölcsönösséget én mindig egyenrangú, partnerségen alapuló kapcsolatként gondoltam el, tisztában léve a realitásokkal, s azzal, hogy az ilyen szintű partnerséghez minden résztvevőnek „fel kell nőnie”...
Van tennivalója az un. többségi nemzeteknek: a begadás kultúrája megteremtésével az előítéletektől való megszabadulás, a megismerés útján, és van nem kevés dolga a cigányságnak – éljen bárhol is a világon – az együttélés kölcsönös biztonságáért, a közös jövő építéséhez való alkotó munkán alapuló hozzájárulásával. Az ilyen partnerségre azonban csak a saját méltóságában és identitásában érett, felelősségteljes ember képes.
Egész életem és eddigi munkásságom során éppen ezért küzdöttem a cigányság kultúrájának egyenrangúsításáért, az intézményeinkért, az oktatásért. Ez a küzdelem nem a támogatásokról, a tiulusokról, a kinevezésekről és címekről kellene, hogy szóljon, hanem a mi életbenmaradásunkról. Ha nem vagyunk képesek „kiművelt emberfők” népévé válni mi cigányok is, végünk van! Szó szerint és képletesen is.
Nem tudunk talpon maradni a mai könyörtelen megélhetési versenyben, de ami számomra ennél is szörnyűbb kiesünk az idő rostáján, és eltűnünk a népek, nemzetek sorából.
Drága Testvéreim! Mi leszünk mi a mi évszázadok viharain át is megőrzött kultúránk, nyelvünk nélkül?
Minek neveznek majd bennünket? Halmozottan hátrányos helyzetú társadalmi csoportnak – hogy csak egyet ragadjak ki a már is rajtunk lévő bélyegek közül.
Közös Út, egyenlő méltósággal, jogokkal és kötelezettségekkel. Felzárkózni a mi cigány identitásunkkal más identitások mellé. Én nem látok más lehetőséget. De ehhez mindenekelőtt birtokában kellene lennünk a mi cigány identitásunknak, legjobb kulturális hagyományainknak.
Ezért pedig érdemes összefognunk, áldoznunk, s ha kell küzdenünk a lehetőségekért, amit demokratikus szóhasználattal úgyis nevezhetünk, hogy kulturális autonómia.
Nem véletlen, hogy a magyar nemzeti ébredés a refomkorban a kultúra felkarolásával kezdődött. A nyelvújítás, a tudományos és irodalmi-művészeti élet fellendítése, az akadémia, a múzeum megalapítása nélkül a politikai értelemben vett reformkor sem jöhetett volna el.
Hát persze, nekik volt Széchenyi-jük, voltak mecénás főurak, akik áldoztak ezért a kultúráért...
Drága Testvéreim! Nekünk nem lehetnének ilyen „főuraink”, népünk felzárkózásáért, kulturális intézményeink megteremtéséért áldozatot vállaló tehetős cigány embereink?
Tudjuk, hogy nemcsak szegény cigány testvéreink vannak. Hál’ Istennek sokan közülünk boldogulnak vállalkozóként, kereskedőként...
Méltó és dicső tett lenne, ha közös erővel megteremtenénk kulturális autonómiánk intézményrendszerét. Ne várjunk a politikai ígéretekre, ha az aktuális hatalom segít terveink megvalósításában, annál jobb, de tegyük meg elsőként mi a magunkét, hogy legyen legalább egy – szigorúan szakmai és nem politikai alapon szervezett- országos kulturális intézményünk és múzeumunk!
Ha van közös akarat , elszánás és áldozatkészség a gyakorlati megvalósítás lehetőségeit megtaláljuk.
Drága Cigány Testvéreim! Kérlek Benneteket, fontoljátok meg javaslatomat!
Budapest, 2013. szeptember 17.
.jpg)
Rostás – Farkas György
