Hogy ezer év sok vagy kevés, azt nem tudom, de azt tudom, hogy a cigányok azóta Európa polgárai. A sorsuk olyan, amilyen.
  Szabadok, sorstalanok, hazátlanok. Mit is szeretnék ezzel mondani? Sokat is, meg nem is. Én, mint őseim is, mesemondónak születtem, s több évtizede csak mondom és mondom… Az történik velünk, cigányokkal, ami a mesében szokott történni, vagyunk is meg nem is, adnak is meg nem is. De mit is? Ajándékot vagy alamizsnát? Hát ez itt a kérdés.
  Azt mondta egy nagy ember pedig Ő nem mesemondó volt, mint én, hogy „nincs sikeres Európa sikeres cigányok nélkül”.
  Hát, ez az, Hölgyeim és Uraim! Mi is meg lettünk szólítva. Igaz, az utolsó pillanatban, de még van esélyünk, hogy megfogják a kezünket, és az urnához vezessenek bennünket.
  Jámbor fajták vagyunk, megyünk ahová hívnak, s szavazunk, ahogy kell. Tudjuk, mert le is írták nekünk, hogy államalkotó tényezők vagyunk, mi cigányok is. Ha nagyot gondolnánk, létszámunk alapján lehetnénk kormányalkotó tényezők is, vagyis nélkülünk nem lehetne kormányt alakítani.
  Nagy sors a cigány sors, szokta volt mondani Gyurkovics Tibor, a Mester. A történelem mostohán bánt velünk, bennünket, „új magyarokat” Mária Terézia óta kifelejtettek a „Jónak asztalához” szóló meghívóból, mindenféle föld, és egyéb osztásból.
  Mi vagyunk az okai, szokták mondani, mert nem álltunk be a sorba. Nomád vágyainkkal, szabadsághoz szokott lelkünk kel és életvitelünkkel nem tud mit kezdeni a civilizált Európa.
  Lehet, hogy sokszor saját magunk sem. A röghöz kötöttség a cigányoknak mindig nehezen ment.
  Habsburg József főherceg, a cigányok nagy barátja sokat tett értünk, azért, hogy letelepítsen, érdemes munkára fogjon, jó irányba terelje zabolázatlan vágyainkat.
  „Varjúból pacsirtát akar formálni?” - vetették szemére a cigányok, pedig még a nyelvünket is megtanulta, szótárt és nyelvkönyvet írt, hogy legyen miből tanulnunk.
  Hálátlanok lennénk? Vagy csak öntörvényűek? Lehet, hogy még nem láttuk be, mi a jó számunkra, s merre vezet a jövő útja? A huszonnegyedik órában vagyunk!

Most kellene bebizonyítanunk, hogy összetartozunk. Hogy tudjuk, mit álmodtunk meg gyermekeink, unokáink számára, s ezért tenni is tudunk, tudnánk, de csak együtt.

  Az ígéretek csak ígéretek maradtak; 2014-ben is újra ígéretek.
  Én pedig csak mondom és mondom, harminc éve ismétlem: a cigány múzeum, cigány kutatóközpont, színház, rádió, TV és intézményrendszer...

Hogy kinek a feladata? Egymásra mutogassunk vagy a bársonyszékben ülőkre?
A kormány feladata, az ORÖ feladata, a miniszter tehet róla, a civil szervezetek…?
Hogy is van ez, teszem fel a kérdést magamnak.
  Hol vannak itt a cigányok? A gádzsók a felelősök? Kik a gádzsók és kik a cigányok? Lassan már azt sem tudjuk, kik vagyunk valójában. Íratlan múltunk és kultúránk kihal eltávozó öregeinkkel, ha nem vigyázunk. Múzeum, színház, intézmények… A szememre vethetik, ettől még senkinek nem lesz tele a gyomra.

  Én mégis azt mondom, beláthatatlan veszély leselkedik a cigányokra, ha elfelejtkeznek gyökereikről, ha nem tudják intézményesen is felmutatni a kultúrájukat.