Évek óta töprengek, gondolkodom, dilemmában vagyok. Hogyan kezdjem, vagy hogy ne kezdjem mondandómat, ami megítélésem szerint rátok is tartozik.
Az 1970-es évek egy életre, vagy legalábbis évtizedekre meghatározták életemet, sorsomat. Sok -sok évet vártam, kivártam . Egyszer csak eljött a régen várt idő, demokráciára ébredtem: és jogállam lépett a diktatúra helyébe. Ennél jobb már nem lehet, gondoltam...
Többször elmondtam, le is írtam, de most ismét megteszem. Üzenek nektek, kortársaimnak, tanúimnak. A 21. század a cigányok számára is elhozta, amire régóta vártunk? Van önkormányzatunk, nemzetiségi törvényünk és érdekképviseletünk...
És mégis azt kell mondanunk, hogy egész Európában, de leszűkítve a kört Magyarországra: a legnagyobb lélekszámú nemzeti kisebbségnek nincsenek intézményei, nincs kutatóközpontja. nincs múzeuma.
Hogy véletlenül se feledkezzem meg a reményekről és az ígéretekről: az utóbbi 30-40 évben történt erre vonatkozó események, ígéretek dokumentumait őrzöm, továbbra is megőrzöm.
Jól gondoljátok meg: megéri-e, mi éri meg? Meddig leszünk, maradunk néma elszenvedői kiszolgáltatott helyzetünknek. Mikor válunk végre saját sorsunk felelős irányítóivá? Lehet-e kultúránk megbecsülése és elismertetése nélkül egyenrangú nemzetalkotó tényezővé válnunk, lehetünk-egyenrangú partnerei a mindenkori hatalomnak.A történelem, remélem majd igazolja erőfeszítéseinket...
