Afrikában
Gyermekkorom óta vágyakoztam arra, hogy elutazhassak más kontinensekre, hogy megismerhessem varázslatos titkaikat, lakóikat. Néhány évvel ezelőtt alkalmam adódott arra, hogy Tunéziába repülhessek.
A repülőút mindig nagy élmény. Az ember megszabadulva a földi röghözkötöttségtől valóban térképként látja a világot. Megdöbbentő volt, amikor Olaszország felett repülve, lassanként elhagyva az öreg Európát, megbizonyosodhattam arról, hogy Itália a magasból nézve valóban olyan, mint egy hatalmas csizma.
Szép csendesen landolt a gépünk. Tunéziába érkeztünk, Suss városába. Egy új, ismeretlen világba ... Őseimhez méltón először is szétnéztem, feltérképeztem mindent. Az apró rezdülésekre is odafigyeltem. Gondoltam magamban: érdekes, mintha cigányok lennének. Lehet, hogy eltérítették a gépünket és Indiába érkeztünk? De akkor meg kellene csókolnom az őseim földjét.
Nagy gondban voltam. De mint tudjátok, mindenhol egykettőre feltalálom magam. Majdnem azt mondtam, hogy a fiáker, de csak a busz ált elő, és olyan furcsa nyelven beszélgettek az emberek körülöttem.
Majd elvittek bennünket a szállodába, ahol megszálltunk. Az egyik legelőkelőbb szálloda volt. Tisztelettudóan fejet hajtottak, majd a csomagokat elkérték, és odakísértek a szobánkhoz. Azt mondták, ha szükségünk van bármire, azonnal állnak rendelkezésünkre. Nem is csalódtam bennük.
A szobánk ablakából a tengerre láthattam, a szép vitorlás hajókra, és az égig érő pálmafákra.
Mennyire más világ ez, gondoltam magamban. Újkígyóson nyárfasor volt, akácfasor, meg dűlőút, itt meg pálmafák vannak. Milyen messze kerültem kis szülőfalumtól!
Akárhogy, akármint, de ki kell menni a tengerhez. Istenem, segíts meg bennünket, fohászkodtam az én jó Istenemhez. Eszembe jutott Gyurkovics verse, hogy: „Egyszer majd, ha egyszer lesz, elmegyünk a tengerhez”. Gondoltam is magamban, bárcsak itt lehetnél mester, de jó is lenne!
Úgy is történt, kimentünk a partra. Néztem a végtelenbe. Mindig tetszettek a távolba vesző horizonton imbolygó vitorlások. Felcsendült bennem egy dal, és kibuggyant belőlem egy vers. Mentünk-mentünk a végtelen víz partján, és arra gondoltam, hogy ide is születni kell. De az Isten mindig velünk volt és velünk is lesz!
Látták az emberek, hogy egy picit idegenek vagyunk. Nem annyira, csak egy kicsit. Előállt a taxi, olyan olcsó volt, hogy egész nap furikázhattunk volna, nem került sokba. Tehát taxiba ültünk, és elmentünk az óvárosba. Olyan ismerősnek tűnt, mintha az előző életemben már jártam volna errefelé. Emlékeztetett az Indiai sikátorokra, ahol őseim születtek. Otthonosnak tűnt a hely, és az emberek is. Szívesen fogadtak bennünket, mutogatták értékeiket, portékáikat. Egyszerűen jó volt ott lenni közöttük.
Láttam a pici gyerekeket, pár évesek lehettek, bronzbarnára sütötte őket a nap, csak a szemük világított. Lemerültek a mélybe, én csak azt vártam, hogy mikor bukkannak fel ismét. Hosszú ideig maradtak a víz alatt, én biztosan nem bírtam volna ennyi ideig.. Amikor végre feljöttek a mélyből, a kezük tele volt csillogó kagylókkal. Talán még igazgyöngy is lehetett közöttük.
Egy szó, mint száz, abba az óvárosba, földi életem során legalább egyszer még szeretnék visszamenni. Az emberek előttünk szívták a vízipipát, nekem is felkínálták. De szívesen adtak enni és inni is. Mondom, hogy úgy éreztem magam, mintha hazamentem volna.
Amikor visszaértünk a szállodába, a helybéliek hagyományos viseletébe öltözött előkelő úr fogadott bennünket. Szóba elegyedtünk, s kiderült, hogy ő a szálloda tulajdonosa. Úgy hívták, hogy Ali. Első perctől kezdve a szívembe zártam. Azt mondtam neki.
- Téged itt felejtettünk, te közülünk való vagy, de mondtam neked, hogy visszajövök. – ő kedvesen mosolygott, és csak annyit mondott:
- Már vártalak, a vendégeim vagytok. Éhesek lehettek, szomjasak, fáradtak. Gyertek velem, ha már az Isten így hozta, hogy találkoztam a rég nem látott "testvérrel"! Együnk és igyunk ennek örömére!
- Ha majd eljössz Magyarországra, az én vendégem leszel. Most egy nagy kérésem van hozzád.
- Hallgatlak
- Én olyan törzsből származom, ahol minden étkezésnek szertartása van.
- Igen, nálunk is van ilyen. – mondta
- Valahogy szerezz egy külön termet, ahol csak mi ketten a párommal lehetünk, és ott előttünk készítsék az ételt Úgy is volt, teljesült a kívánságunk, előttünk készítették, amit ettünk.
Azt mondtam:
- Figyelj drága öcsém, jó anya szült, jó nevelést kaptál! Kérlek, ha lehet, menjünk és látogassuk meg a szüleidet, kíváncsi vagyok rájuk. – Látszott az arcán, hogy meghatódott.
Azt mondta:
- Szíves örömest !– Így is történt, kimentünk a sivatagba. Rá akart minket beszélni, hogy teveháton menjünk, de azt nem vállaltuk. Elég az hozzá, hogy eljutottunk a szülőkhöz, és láttunk csodát. Egy oázist a sivatag kellős közepén.
Az aprónép valamilyen filmet nézett éppen. Tehát televízió is volt a sivatagban. Előkelő család, állapítottuk meg. Úgy fogadtak, mint egy régen látott testvért. Majdnem úgy, mintha Medgyesegyházára, vagy Kígyósra mentem volna, vagy Kályi nővéremhez Csanádapácára.
Ami volt, azt mind kitették az asztalra. Meggyőződtem róla, mint már annyiszor, hogy nincs ember és ember között különbség, ezen a sárgolyón. Mi mind egy tőről fakadunk. Jó volt ott lenni közöttük, jó volt berbernek lenni.
Végtelenül sajnálom, hogy a világnak ezt a részét a háború feldúlta. Vajon mi lehet az én ottmaradt barátaimmal? Vajon látom-e még őket valaha ebben a földi életemben?
