Csak a jóság meg a szeretet térül meg. Azt szoktam mondani - mostanában mind gyakrabban -, hogy szeret engem az én Istenem. Jó szülőkkel, jó testvérekkel és jó gyerekekkel áldott meg. Egészen pici gyermekkoromban sűrűn jártam Dobozra, az én szeretett édesanyámmal, az ő drága testvéréhez Györgyihez és annak családjához.
Szerencsém, hogy még személyesen ismerhettem az én Julka mámimat és megtapasztalhattam a család ragaszkodását, szeretetét. Így voltunk mi Kisjány testvéremmel és Jankóval, az ő drága férjével is, akit én már lassan hat évtizede teljes szívemből szeretek. Azt szoktam mondani, aki tiszteletet és megbecsülést szeretne tanulni, az menjen el Dobozra.
Az én Kisjány testvérem - anyám György nevű bátyjának a lánya -, mindig hívott, mindig várt. Ilyenkor a kedvemre való ételeket készítette: töltött káposztát főzött és pogácsát sütött. Olyan ízeket varázsolni mint ő, ma már csak nagyon kevesen tudnak. Julka máminktól leste el a fortélyokat még hajdanán. Ahogyan a gyógyítás, a jóslás és jövendőmondás tudományát is ő vitte tovább mámi után a családban. Tudós asszony hírében állt, még külföldről is jártak hozzá.
Ahányszor csak meglátogattam, mindig nagyon nehezünkre esett az elválás. Jankóval együtt kikísértek a kapuba, s úgy sírtak, hogy a szívem majd megszakadt, hogy el kell mennem. Az ember szívesen megy olyan helyre, ahol szeretik, és ahol még él a tisztelet, a szeretet a megbecsülés.
Pár éve Kisjány is elment, felköltözött az angyalok közé, és onnan vigyáz bennünket, ittmaradott drága családját és testvéreit.
Egészen fiatal korunkban sok-sok közös élményben volt részünk. Már az is nagy élménynek számított, ha kimentünk a dobozi erdőbe fát szedni és télvíz idején nagy tüzet raktunk. Ilyenkor is Kisjány testvérem sütött-főzött nekünk. Mert ő már akkor is nagy tudója volt annak, hogyan kell előteremteni, elővarázsolni a legfinomabb falatokat a semmiből is.
Sokszor ellátogatott mámival együtt Újkígyósra, ahol kicsi gyerekként éltünk a Zugban. Nagyon szeretett ott lenni velünk. Mind körbeültük Julka mámit, mint a tyúkanyót, és ostromoltuk, hogy meséljen. Különösen az Erdők anyja című történetet szerettük nagyon, ezt ezerszer is meghallgattuk volna.
De mi is felkerestük őket Dobozon, amikor csak tudtuk. Mária nővéremmel olyan tizenévesek lehettünk. Kisjány sürgött-forgott, rövid időn belül már főtt a tűzhelyen a tyúk, és a nagy vaslábasban a paprikás. Addig nem jöhettünk el, amíg nem laktunk jól. Úgy volt csak nyugodt az én drága testvérem. Ez a szokás a mai napig él a cigányok között. Őseink hagyták örökül ránk, hogy aki betér hajlékunkba, sátrainkba, az nem mehet el tőlünk éhen, szomjan.
Halála előtt nem sokkal jártam nála, természetesen akkor is főzött nekem töltött káposztát és azt mondta:
- Sűrűbben gyere testvérem, mert beteg vagyok! Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy soha sem panaszkodott, akármilyen beteg is volt, mindig szolgálta szép nagy családját és az én Jankó sógoromat. Áldja meg a Teremtő odafent az égben is.
Jóidőben mindig az udvaron ültünk a kút mellett, Jankó csodafája alatt. Nem tudnám megmondani milyen fa is az, de valami egészen egzotikus növény, ami az ártézi kút vizének köszönhetően csodálatos koronát növeszt minden évben. Valahogy így képzeltem el mindig a hajdani éden fáit. Naphosszat beszélgettünk, meséltünk egymásnak az enyhet adó lombok alatt, sokszor hajnalokba nyúlóan is.Nem lehetett megunni Kisjány történeteit. Ilyenkor újra átéltük a boldog gyermekkor élményeit és ifjúkori csínytevéseinket is. Jankó annak idején sokszor megmentett engem mámi szigorától, amikor a kamaszkori hév tévutakra vezetett volna.
Arról már beszéltem, hogy Julka mámi tudományát Kisjány vitte tovább a családunkban. Nagy emberismerő volt mindig, igazi pszichológus. Ha ránézett valakire azonnal tudta, hogy mi lakozik a szívében, a lelkében. Mindig azt mondtam neki, hogy sámán tekintete van.
A híre messziföldre is eljutott. Ezt igazolja, hogy Jeanne-Marie Weinckheim grófnő a híres arisztokrata család leszármazottja - Charles Dickens angol író ükunokájának özvegye -, is gyakran felkereste őt tanácsért, gyógyító főzetekért. Arra is kérte, hogy mondjon jövendőt.
Jeanne-Marie azóta is segíti, támogatja a családot, különösen a fiatalok továbbtanulását. Kisjány mindig úgy érezte, hogy minden gyermekét iskolába kell járatnia, hogy felkészült, okos emberek váljanak belőlük. Az egyik fiú ma már orvosi egyemre jár. Áldja meg őt a mi jó Istenünk.
Pár szót szólnék most az én Jankó testvéremről is. Olyan kedves és jóságos embert, mint ő keveset hordott a hátán a föld. Ezt jól tudják a gyermekei is. Előttem van egy jelenet, amikor náluk jártam és Györgyi fiuk éppen akkor tért haza messzi külföldi útjáról. Az első dolga az volt, hogy megölelte édesapját és megcsókolta a homlokát. Olyan szeretetről árulkodott minden mozdulata, szava, amilyent kevésszer tapasztal az ember.
Szóval Jankó jó apa, sőt nagyon jó. Életében még soha sem bántotta meg gyermekeit, unokáit. Áldja meg érte a Jóisten.
Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rájuk, ne emlékeznék meg Kisjányról. Jó testvérek voltunk. Mindig hívott telefonon, és olyankor mindig sírt a telefon. Mindig azt mondta:
- Gyere drága testvérem! Mennék én, de beteg vagyok. Gyere, mert úgy szeretnélek látni, hogy megöleljelek, hogy főzzek neked. Nem tudom meddig élek... Ha tehettem mindig mentem. Jó volt tudni, hogy ő van nekem és hogy rá mindig számíthattam.
Odaát a mennyei hazában biztosan találkozunk, ahogyan a nagy családunk többi tagjával is, akik már elhagyták e földi világot. Ott is úgy fogjuk szeretni egymást, mint itt a földön.
