(Ha megszólal a szív)

Így öregedőn és vénülőn egyre gyakrabban jutnak eszembe gyermekkorom szép emlékei.  Ady Endre írta egyik versében: „Beszélgetés a szívemmel.” Most én is azt teszem. Egy ilyen beszélgetésbe szeretnélek beavatni benneteket. Ha megszólal a szív, akkor szólni és cselekedni kell.

Az öregek emlékeznek még az ’50-es évekre. Tudjuk, hogy milyen nehéz volt az élet akkortájt. De a gyermekkor emlékei  - még ezekből a nehéz évekből is  - megszépülnek az idő múlásával.  Én is - önkéntelenül is - visszatérek abba a világba, ahová a gyökereim kötnek. Újkígyósra, a szeretett békési tájakra, az ottani jóságos emberekhez.

Ez alkalommal Domokos Ica néniről szeretnék mesélni, aki pici gyermekkoromtól kezdve a haláláig mindig a szívemben élt. Embersége, szívjósága, egyenes jelleme, kimagasló emberi kvalitásai minden vele töltött percet megszépítettek.

Istvánnal - Ica néni imádott egyszem fiával - egy osztályba jártam az újkígyósi iskolában. Minden reggel találkoztunk a sarkon. Én jöttem az Öreg utcáról, a zugból,  ő pedig a másik oldalról. Mindig megvártuk egymást a Bacsa saroknál, és onnan már együtt mentünk tovább.

Az osztályban az előttem lévő padban ült. Mindig hozott nekem uzsonnát,  többnyire vajas- néha szalámis kenyeret. A szünetben együtt fociztunk, majd délben, mikor véget ért az iskola, együtt mentünk haza: Borbély Jani, Szamosvári Julianna, Harangozó Olga, Belvon Béla, Domokos Pista, Mária nővérem meg én. Együtt mentünk a Bacsa sarokig, ott elváltak útjaink. Ő ment balra, mi a nővéremmel jobbra. De már alig vártuk, hogy délután megint együtt játszhassunk, focizhassunk.

István szülei szigorú emberek voltak: ebéd után leckeírás, tanulás, és ház körüli munkák. Csakis azután lehetett szó a játékról. Én szabadabb voltam, sokszor csak az idősebb testvéreim voltak otthon, a szüleim vásároztak, úton voltak. Ha megírtam a leckét, már mehettem is kedvem szerint.

Szaladtam is, hogy hívjam Pityut.  A délutáni fociban már részt vett Harangozó Balázs, Bánffi Pityu és sokszor Pallér Pityu is. Na meg persze Domokos Pista és én. Késő estig rúgtuk a labdát. Csak akkor mentünk haza, amikor már feljöttek az égre a csillagok.

István bácsi – Domokos Pista édesapja nagyon szigorú ember volt. De Ica néni talán még nála is többet követelt a fiától. Rendnek kellett lenni mindenhol. A szívben, az agyban, a ház körül, az istállóban, az ólban és a portán, mindenhol.

Ezt mi is megtanultuk, gyakoroltuk egész életünkben, és az örökségünk részévé vált.  

Sokszor mikor hívtam Pityut, hogy gyere István focizni, Ica néni megfogta a kezemet és azt mondta, előbb egyél fiam valamit. Vagy sejtette, vagy tudta, hogy otthon nem volt elég ennivalónk.

Mert ő valóban mindent tudott. Jó emberismerő, megfigyelő volt és nagy mágus is, mert azt varázsolt az asztalra, amit csak akart. Jómódúak voltak. Tőlük soha nem mehettem el éhesen. Mindig ők adták nekünk a szalmát is a disznók alá. Pista bácsi azt mondta édesanyámnak:
- Kössél Mária lelkem nagy háttal, vigyed! – Ilyen jó ember volt, Isten áldja meg érte.

De ilyen volt Ica néni is, úgy fogta a kezemet még hatvan éves koromban is, ahogy én fogom most a pici unokáim kezét. De így volt ez egész életem során. Az Isten mindig ilyen jóságos embereket adott mellém. Így éreztem keresztapám Csatlós Lajos vagy Gera Manci néni iránt is. Felnőtt koromban is, amikor már messzire sodort az élet a szülőföld tájairól, akkor is rendszeresen hazalátogattam, felkerestem ezeket a jóságos embereket.

 Ica néni a férje halála után elköltözött fiához Szegedre, aki orvosként az ottani klinikán kapott állást. Ott is gyakran meglátogattam Mindig finomakat sütött - főzött nekünk. Nagyon tartózkodó ember volt, nem egykönnyen mutatta ki az érzelmeit. De ilyenkor elérzékenyült, s mindig elmondta: „Az Isten engem két fiúval ajándékozott meg. Az egyik a Gyuri fiam, a másik az István fiam.” Ez igaz is volt, mert mi úgy éltük le az életünket, hogy testvéreknek tekintettük egymást.  Ica néni sosem hagyta el magát. Már a 90 év közelében járt, de még mindig ő vezette a háztartást. Hiába kérleltem, hogy: - Ica néni sokat tetszik dolgozni, ezt a nagy házat takarítani, mosni, főzni, tessék lepihenni! Azt mondta, hogy ő nem tud, mert ha nappal pihen, este nem tud elaludni.

Nagyon ritkán használt szemüveget. Jók voltak a szemei, nem csak azért, mert egy sámán tekintetével nézett a világba. Én igazán sok helyen megfordultam már, de nem találkoztam hozzá hasonlóval. Röntgen szemei voltak. Ha ránézett valakire, jól megfigyelte, tanulmányozta és kiállította a bizonyítványt.

Egyszer azt mondta az unokájának, Danikának:
- Te Danikám, láttad már, hogy ott a függöny – mutatott fel – az egyik csipesz ki van akadva? – Mire Dani, szép halkan, a maga finom stílusában azt mondta:
- Nem láttam mama.  – Miért nem láttad? Akkor menjél Danika, igazítsd meg.

Ezzel a történettel is azt szeretném érzékeltetni,  hogy Ica néni 90 évesen is mindent látott, mindent tudott, mindenre volt gondja. Rendben tartotta a többszintes családi házat,  ami olyan volt, mint egy ékszerdoboz. Azt is elárulom, amit az eddigiek alapján már sejteni lehet, hogy Ica néni nem szerette a lusta embereket.

Bár már Szegeden élt, de fiával mindig hazajártak az újkígyósi kis házhoz, hogy ott a porta körül, meg a lakásban mindig, minden rendben legyen. Ilyenkor, hacsak tehette, elkísérte őket Dani, az unoka is.  

Abban a kertben egyetlen szálnyi gaz sem lehetett, a fákat időben meg kellett metszeni, a gyümölcsöt időben leszedni és az egész portának ragyognia kellett, mert ha nem úgy lett volna, akkor megszólták volna a szomszédok.

István nemcsak Szegeden a klinikán dolgozott, hanem Orosházán, Makón, és Hódmezővásárhelyen is. Reggel négykor indult a vidéki rendelőkbe, ahova többnyire elkísérte Ica néni is. Amíg István rendelt, ő a váróteremben a betegek lelkével foglalkozott, mintha egy pszichológus, vagy mentálhigiénés szakember lett volna. Nagyon élvezte ezt a feladatot, és végezte sok éven át, szeretettel. Az ott tapasztalt dolgokat hazafelé a kocsiban megbeszélték egymással, s ennek István valószínűleg a gyógyításban is nagy hasznát vette.

A gyerekek Ica néninek a lelkére kötötték, hogy figyeljen arra, hogy a mobiltelefon mindig a keze ügyében legyen, a mellénye, vagy a köténye zsebében,  hogyha bármi történne segítséget tudjon kérni. Egyszer, amikor egyedül tartózkodott otthon elesett, és már nem tudott felkelni a földről. Nem találta a telefonját, így szólni sem tudott senkinek.

Igazi gondviselés, hogy Danika annyira ragaszkodott a nagyihoz, hogy minden nap felkereste, sokszor reggel munka előtt és este is. Így történt ez alkalommal is. Ott találta a mamát a földön. Ha egy nappal később megy, Ica néni már nem lett volna életben.

Én is mindig hívtam telefonon, és amikor csak tehettem mentem is hozzá. Ilyenkor már kora reggeltől az ablakban állt, úgy leste jöttömet. Csak annyit mondott:
- Már nagyon vártalak, a kedvenc ételedet főztem! Mire én megkérdeztem, melyiket?
- Paradicsomlevest. Úgy emlékszem, hogy akkor öleltem meg utoljára. Nemsokára bekerült a kórházba, ott még meglátogattam egyszer.  Derekasan viselte... Igaz, hogy az egész kórház  a szolgálatára állt, hiszen mindenki jól ismerte és tisztelte Domokos Pistát.

Így volt ezzel Hőgye Márta professzor- asszony is, aki nagyon a szívén viselte Ica néni sorsát, és azt mondta: - Vigyázok rá Gyurikám, hiszen szeretem.

Ica néni néhány évvel ezelőtt vissza adta a lelkét Teremtőjének. Mindig ellátogatunk hozzá a kígyósi temetőbe, ahol immár eggyel több szerettünk nyugszik. Nem csak  Rácz tanár úr nyughelyéhez zarándokolok el mindig, de Ica néniéhez is. Elhelyezem az emlékezés és a szeretet virágait, gyertyát gyújtok, és imádkozom. Nyugodjanak békében. Ámen