(A szeretetről nem elég csak beszélni. )
Minden napért hálás vagyok Istennek. Szüleimért, testvéreimért, gyermekeimért, unokáimért. Minden napot megköszönök, minden nap imádkozom családomért, nemzetemért, hazámért. Nem tudom másképp mondani, csak úgy, hogy ez az Isteni Gondviselés.
Egy percre sem feledhetem azt az örökséget, amit elődeimtől, példaképeimtől, barátaimtól kaptam. Isten áldja meg őket! Sokan már eltávoztak közülünk a mennyei hazába. Még ismerhettem őket, velük együtt éltem le a fél életemet.
Együtt harcoltunk egy szabad hazában, hogy kivívjuk a cigányok jogait, társadalmi egyenrangúságát, önkormányzatát, a kisebbségi törvényt.
Én még azok közé tartozom, aki büszke arra, hogy cigány, és büszke arra, hogy magyar is. Büszke, hogy egyszerre mindkét kultúra örököse és hordozója.
Úgy becézik a divathódolók, hogy első-generációs értelmiség. Ennek a generációnak utolsó tagjai közé tartozom már. tagjaként. Az összegzés hálás, vagy hálátlan feladata jutott számomra.
Az előttünk élő nagy mesterek még őrizték azt, ami ma már kiveszőfélben van. Azért, mert fontos volt számukra. Fontos volt, hogy mi van a másikkal, mert összekötött bennünket a szeretet, és a megbecsülés.
Felelősségérzet, kötelességtudat. Ezek nagyon nagy dolgok. Ezekről manapság kezdenek megfeledkezni az emberek.
Kérdéseim is lennének:
- Ki tud arról, és kit érdekel, hogy ebben a szép hazában, ami a mi országunk is, létezünk, élünk és alkotunk is? Tehát valamit megteremtünk. Annak idején mi fiatal művészek felkerestük az idősebbeket, nagy alázattal fordultunk hozzájuk, kérdeztünk és tanultunk tőlük.
Sokan a fiatalok közül azt kérdezik tőlem, hogyan keressenek bennünket, ha nem is ismernek minket? Van egy olyan érzésem, hogy az első-generációs cigány értelmiség nem nyert még polgárjogot ebben az országban. Akkor mi várhat a most szárnyukat bontogató fiatalokra ...?
- Hány tankönyvben és híradásban szerepelnek kiváló művészeink, zenészeink, költőink, orvosaink, és kutatóink? Merthogy Istennek hála, ilyenek is vannak közöttünk szép számmal.
Én azt mondom, kötelez bennünket az elődök öröksége. Nagy az adósság, amit törleszteni kell, hogy méltó helyet és elismerést kapjanak közös hazánk tisztelt polgárainak sorában.
Összeköt bennünket a sorsunk. Nem falakat kell emelnünk, hanem hidakat. Sokan voltak, aki előttünk itt jártak, és példát mutattak a jövő generációnak.
Ők azok, akik üstökösként ragyogták be egész életünket.
Ők taposták ki az ösvényt, amin most járunk, és amelyen remélhetőleg a felnövekvő generáció is követ bennünket. Jó volt tudni, hogy voltak nekünk, és hogy rájuk lehetett számítani. Ott voltak, ahol segíteni kellett, ahol szükség volt rájuk.
Szólnom kell! Szólok a ma élő öregekhez. Elérkezett az idő, hogy a fiatalok átvegyék a stafétabotot! Segítsük, és bátorítsuk őket! Mert ők lesznek azok, akik kiteljesíthetik, mindazt, amit annyi áldozat árán elkezdtünk. Ez a mi felelősségünk is, mert ha nem segítjük őket, ha nem adjuk át a megszerzett tudást, el fognak szakadni gyökereiktől, és elveszítik cigány kultúrájukat.
Ez az, amire mondandóm végéhez közeledve a fiatalokat figyelmeztetni szeretném. A gyökértelen ember elmagányosodik, és olyan magányossá válik, mint Jézus a kereszten. Ha elszakadnak a gyökerektől, veszélybe kerül a saját létük is. Olyanok lesznek, mint a sivatagi homokban gyökeret ereszteni próbáló magok. Sohasem fognak bő termést hozni.
Én, amíg csak élek, s azon túl is, hálás vagyok az Istennek az életért, amivel megajándékozott, és azért is, hogy ide születtem e szép Hazámba, Magyarországra.
Azt szoktam mondani, hogy magammal tartoztam népemnek, nemzetemnek, hazámnak. Köszönöm azt is, nektek Testvéreim, Barátaim, hogy hittetek bennem és mindig szerettetek. Kétségbeesett pillanataimban, mikor már majdnem feladtam, biztattatok. Hiszem, hogy a jóságotok jutalmat nyer, mert összeölelkezett sorsunk, mindörökre, Ámen.
