Rostás Farkas György

(ez a mese nem ért véget)

Egy alkalommal édesapámmal mentünk haza Budapestről Medgyesegyházára fiákeren. Megálltunk Békésszentandráson ebédelni, és édesapám elmondott egy történetet.

Így kezdte mondandóját az én drága jó apám.
- Állj csak meg te gyerek, mondanivalóm van. Menjünk be ide a sarki vendéglőbe, eszünk, iszunk, falatozunk és elmondok neked egy nagy történetet.

Úgy is történt. Megrendeltük az ételt, még arra is emlékszem,hogy mit ettünk. Tyúkhúsleves volt. Olyan szépen, előkelően, mint apám, úgy senki sem tudott falatozni. Mindig megcsodáltam utánozhatatlan előkelőségét, ahogyan mindennek megadta a módját.

Elég az hozzá, mesébe kezdett.

Krisztus születése után, 1920 évvel, édesapám Békésszentandráson élt.

- Édes gyermekem, elmesélem. Ebbe a faluba láttam utoljára édesanyámat.
Tíz éves koromban. - hallgattam apám mondanivalóját, szívtam magamba minden pillanatot, mert az örökkévalóságnak szólt.

- Itt voltunk egy szép csöndes kis utcában. Anyám, apám, és anyai nagyanyám Milka. Nagy legendák keringenek Milkáról, és a férjéről, Metyárról. Például: A megye legelőkelőbb és egyik leggazdagabb emberei voltak. Hírük volt szerte az egész országban hogy milyen vendégszeretők és, hogy Milka milyen konyhát vezetett. Járásbírók, főispánok, szolgabírók is azt mondták, hogy ilyen, csak Mátyás udvarában volt valaha.  Ilyen családban nevelkedtem, édesanyám haláláig – fejezte be mondandóját édesapám nagyon szomorúan. Néhányat kanalazott a levesből és így folytatta:

- Ott lakott cigány néven, Fuszulyka, egy előkelő dalia. Egy birtokos, szép remundái voltak, ő élt együtt a nagynénémmel, Rubyval. Szép csöndesen éltek, mindenük megvolt, akkor még a szüleim, nagyon jómódú emberek voltak. Csak utána sajnos elszegényedtek. Szemrevaló kis menyecske volt a Ruby. Fuszulyka ott vendégeskedett nálunk, és már jóval korábban kinézte magának Ruby-t.

Itt tennem kell egy kis kitérőt.

Még a vándorlások ideje alatt, egy két alkalommal, - a szintén akkor vándorló -Zsubrik a kumpániánkhoz vetődött, családjával, rokonaival. Ha már odavetődtek, együtt vándoroltunk. Ők nagyon békeszerető emberek voltak. A vándorlásunk alatt, sokat beszélgettünk közös ismerősökről, ősökről. Egy idő után, szétváltak útjaink, merthát akkortájt ez így volt. Összecsapódtak a különböző törzsbéliek, majd elváltak. Ment ki-ki a maga útjára, és élték az életüket úgy, ahogy tudták. Mi is így voltunk, nagyon sokáig. Egyszer csak, amikor már letelepedtünk, és vettünk egy szép nagy házat Békésszentandráson, szüleimet, minket, nagyon szerettek a településen, a falu elöljárósága is. Apám remundákat (versenylovak) tartott. Nagy tiszteletnek örvendett az egész megyében.

- Egyszer csak, váratlanul megérkezett hozzánk Zsubrik. De most nem a kumpániával, hanem egyedül jött. Úgy vettem észre, hogy hosszabb időre akart nálunk berendezkedni. Én tíz éves lehettem, a nővérem, tízzel több. Zsubrik sokkal idősebb volt a nővéremnél, férfi korának delelőjén. Belopta magát valahogy az apám, Káló szívébe, valószínű azért, hogy a szépséges Ruby közelébe kerüljön.

Azt mondja egyszer Zsubrik:
- Hallod Káló. Add nekem ezt a szépséges, gyönyörűséges lányodat. Nagy esküvőt csapok.
- Hát édes gyerekem, én erre nem tudok mit mondani, beszélj az anyjával, mert hát nálunk ez a szokás. – jól van, meghúzta magát egy, két, három napig, nehogy gyanús legyen, de mindig megkörnyékezte a lányt.

A család tüntetően nem ellenezte a házasságot, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy alacsonyabb rendű törzs fiához, nem adják a lányt, de nyilvánosan ő sem merte megkérni a kezét. Mert tudta, hogy egy Ducestyi fő vajda lányát ő hivatalos ceremóniával, nem tudja nőül, feleségül venni.

Megkereste Zsubrik Kálót és azt mondta:

- Hallod, ez a Milka, meg Mozol, készülődnek valamire. Valami jár az agyukban, összesúgnak, mit akarnak ezek? - gyanús volt neki. Megkérdezi nagyapámat:
- Káló, te mit gondolsz, nem fogsz gyanút? Hallod Káló nem furcsa? – Káló azonban nem válaszolt, mert nem szokott feleslegesen beszélni. Mindig jól meggondolta, mert hát tőle ered az a mondás is, Tízszer rágd meg, amíg egyszer kimondod.  Kora egyik legbölcsebb vezetője volt. Hiszen évtizedeken keresztül vezette a népét, mint nemzetközileg elismert fő vajda. Mindig elmélkedett, gondolkodott. Nagyon nehezen eredtek meg az ég csatornái, soha fölöslegesen nem beszélt.

Percek, vagy órák teltek el, újra odalopakodott Zsubrik, a közelébe letelepedett és azt mondta az após jelöltnek:
- Káló én elfújom a gyertyájukat – apám úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Majd egy kis idő elteltével Zsubrik újra mondta, anélkül, hogy végig gondolta volna. Ezért járta az a mondás is, azok között a régi emberek között, hogy guba gubával, suba subával, de visszatérve mondandómhoz, Káló az ő megfontolt bölcs halk szaván szólt, és mondta a következőt:
- Hallod Zsubrik, mondanám is neked, meg nem is. De ha már egyszer kérdeztél, válaszolnom kell. Azt az életet te adtad? – mondta, felállt és elment. Valószínűleg a kocsmába, de ezt már sosem fogjuk megtudni.

Addig sündörögtek, törvénykeztek, ettek-ittak, dáridóztak, hogy Zsubrik, egy szép napon elszöktette Rubyt.

Mesél apám, szépen mesél, eszi a tyúkhúslevest, és láttam rajta, hogy valami mélyen érinthette, mert letette a kanalat és fújtatni kezdett, mint egy kohó.
Alig vártam, hogy folytassa a mondandóját, de nehezen bírtam szóra. Amikor valami rendeződött az agyban, és a szívben, folytatta.

 
- Itt találkoztam édesanyámmal utoljára. Elmentek hárman, a szomszéd településre, de édesanyám többé nem tért vissza.

„Ő többé nem tért vissza”, ismételte meg kétszer talán, háromszor. Egész életében nyomasztotta, sőt pici gyermekkoromban, amikor befogtuk a szép lovainkat, és kimentünk a határba, vagy a földünkre megművelni, - mert hét holdat béreltünk, vagy a fasorra füvet vágni a jószágnak - szépen halkan dudorászott, és sokszor hallottam, hogy azt a nótát énekelte: „Nagyváradról befütyült a gyorsvonat. Az hozza a mamámat.”

Szép csöndesen sírdogált. Apám volt az utolsó tölgy. Nagyon keményfából volt faragva. Nyolcvan éves koráig nem igen láttam sírni. De akkor bizony sírt, amikor ezt a nótát énekelte.

 - Hát bizony ez egy furcsa történet, de ha már belekezdtem, akkor el kell mondanom:

Ahogy ettünk, - mert ez mindig nagy szertartás volt, - édesapám gondolt egyet, és újabb mesébe kezdett arról, hogy mi is történt az édesanyjával.

- Elvitték édesanyámat a zsandárok, mert gyanúba keverték, a környéken történt betörés ügyében. Évekig folytattak eljárást ellene, mire kiderült, hogy kik voltak a tettesek. Egy tanyasi parasztember. Addigra, mire az igazság kiderült, édesanyám a tömlöcben, eddig meg nem állapított okok miatt, elhunyt. Hogy megölték, vagy betegségben halt meg, azt már sosem fogjuk megtudni.

Elég az hozzá, hogy édesapám tíz éves korára árva maradt. Hányta vetette a sors, mint a hajótöröttet a nyílt tenger, és Káló nagyapám búnak eresztette a fejét, és kifosztották. A nagy jómódból, koldusbotra jutottak.

Édesapám ezt a kegyetlen sorsot - ami egyik napról a másikra történt vele, hogy a jó módból ilyen nagy szegénységbe került - nem tudta egész életében feldolgozni.

Édesapám a történet elmesélése után, újra kanalazni kezdte a leves, amiről eszembe jut, hogyan ette a szalonnát. Ami egy előkelő rituálé volt nála.

Volt egy bakója, és abban vitte a madárlátta kis elemózsiáját, mert anyám arról mindig gondoskodott, hogy a bakó ne legyen soha üres. Vitte a finom házi cserekenyeret. Amit csak mi tudunk, a szűk család, hogy vittük a lisztet, a pékhez, fizettünk rá egy kis pénzt, és ők adtak cserébe egy nagy cipót. Amit mi úgy hívtunk, hogy cserekenyér. De került mellé mindig egy pici Domokos-, Harangozó-, Pallér féle szalonna. Úgyhogy apám reggel felült a vonatra, és elindult a munkahelyére, Békéscsabára.

Ha közben megéhezett, mert az előfordulhatott, elővette a szép ropogósra vasalt konyharuhát. Elővette a bakójából a kenyeret, szalonnát, és a hagymát, és utána szépen falatozni kezdett. Az eddigi elmondások alapján csak Habsburg József Árpád édesapja tudott így falatozni a fronton a cigány katonáival.

Ezt az őseinktől örökölt jó szokást mi is megőriztük, a család minden férfi tagja.

Ebéd után, tovább indultunk haza, Medgyesegyházára. Egész úton, gyermekkoráról, élményeiről, szüleiről, nagyszüleiről mesélt. Hosszú életem során, még nem hallottam embert úgy mesélni, ahogy apám mesélt. Szépen, egymásra építette, mértani pontossággal a mondandóját. Soha, senki sem unatkozott mellette, egy másodpercig sem. Sokszor esküvőket, lakodalmakat, lánykéretéseket, egyedül tartott szóval. Egész Békés megye cigány és nem cigány lakossága is, szeretett volna mindig a társaságában lenni.

Mikor megérkeztünk Medgyesegyházára, apám újabb mesébe kezdett.

Édesanyámhoz hasonlóan, apám is karizmatikus ember volt. Mindig szomorúan mondta:

- Dobozon történt az eset. Has-, és fejtífuszban voltam. Godány főorvos, Békés megye megyeifőorvosa, lemondott rólam. Negyven éves lehettem ekkor. Anyátok beszélt a főorvossal. A főorvos azt mondta, segít a temetkezésbe. Ezt követően a főorvos távozása után, anyátok odajött hozzám, és az ágy szélére ült. De én nem teljesen voltam magamnál. Anyátok megkérdezte:
- Hallottál mindent, amit Godány mondott? Ha hallottad, bólintsál.

- Bólintottam. Édesanyátok akkor, az ágy szélén fogadalmat tett. Ha az életébe kerül, akkor is talpra állítja gyermekei apját. Erőszakosan, dacolva a világgal, minden nap belém tömte a csirke levest, a finomabbnál finomabb ételeket, és hetek, hónapok alatt, talpra álltam.

Apám, soha sem felejtette el anyámnak ezt a hős cselekedetét, mert erre bizony mások nagyon nehezen lettek volna képesek. Édesapám, ezután még negyven évet élt.