(Védőszentem volt, egész életemben)
Azért szoktam mondani, hogy szeret engem az Isten, mert úgy is érzem. Miért? Mert megáldott engem jó anyával, olyannal, amilyen csak nekem volt a földkerekségen. Óvott, féltett, és nagyon szeretett. Azóta is itt van velem, mellettem, a szívemben..
Nagy ajándék, amit kaptam Istentől, és amíg itt élek ebben a földi valómban, addig az ő védő szárnyai alatt leszek. Olyan volt, mint a pelikánok. Pici gyermekkoromban fogta a kezem, és vezetett. Vezetett, hogy ismerjem meg ezt az életet.
Sokszor hajnalokba nyúlóan mesélt. A szüleiről, gyermekkoráról, és édesapjáról. Az én drága nagyapámról, akit úgy szeretett, hogy mikor édesapja visszaadta lelkét teremtőjének fogadalmat tett, hogy egész életében gyászolni fogja. Úgy is történt, a haláláig gyászolta.
Kisiskolás koromban elvitt engem oda, azokra a helyekre, ahol született, ahol gyermekkorát töltötte, ahol nevelkedett. Sokszor megesett, hogy főzés, mosás, takarítás közben énekelt, és szép halkan sírdogált. Nótáiba, dalaiba mindig beleszőtte az édesapját, akinek a halála nagyon megrázta és élete végéig elkísérte.
Dobozon, Sószéken született, és ott is nevelkedett. Láttam azokat a helyeket, - ahova azóta is mindig visszatérek- és mesélek a gyermekeimnek, unokáimnak, hogy majd ők is adják tovább, ezt az ősi szeretetet és tiszteletet, amit mi tanultunk és örököltünk. Mert nálunk, a mi családunkban még élt – ebben az ősi szenvedésektől csipkézett országban is – a szeretet, az egymáshoz való ragaszkodás.
Mindig arra kért bennünket az én imádott édesanyám, hogy ha már ő nem is lesz nekünk, szeressük, és keressük egymást. Ne hagyjuk el a másikat, jóban-rosszban legyünk egymás mellett.
Egy kis kitérő:
Az egész, népes család - azt hiszem, elmondhatom -, betartottuk anyánk kérését. Így éltük le életünket, mindig felkerestük egymást, ha szólított a szívünk. Beszélgettünk a régi szép gyermekévekről. Sosem hűlt ki a fészek, mert mi melegen tartottuk és mindig vissza-visszatértünk, nem engedtük el egymás kezét.
Most, hogy már öregszünk - lassan elfogyunk, mint a hold -, mindannyiunknak egy kopjafányira van élete a naplementétől. Szép, békességes életet éltünk mindannyian. Megpróbáltuk felépíteni, - amennyire tehetségünkből, erőnkből tellett - szép kis életünket.
Édesanyámhoz köthető, millió szállal, hogy jó iskolákba jártam, és jó tanáraim voltak. Amikor csak tehette, elmondta, hogy tanuljatok, magatoknak tanultok.Ti veszitek hasznát, azt tőletek senki el nem veheti. Mindig ellátta, minden gyermekét, együtt és külön-külön is jótanáccsal, intelemmel, útravalóval. Édesanyám nagyon dolgos ember volt. Hajnalban kelt, késő éjszaka feküdt.Számra kevés volt a nap 24 órája.
Sokszor eljöttek a testvérei, és bennem örökre megmarad, ahogyan fogadta, ahogy vendégül látta őket, azzal a nagy-nagy szeretettel. Testvérnek is a legjobb volt, nem csak anyának. Azóta is, mióta elment közülünk, sírnak érte a rokonok, az ismerősök és a gyermekei, akiknek szívében örökké élni fog. Ha majd átköltözünk oda, a mennyei hazába, ő nyit majd ajtót, és ott is úgy fog szeretni minket, ahogyan itt szeretett, földi életünkben.
Akkortájt talán divatból, vagy valamilyen kimondhatatlan rejtélyes okokból megkérdezték egymást az emberek, hogy – kit szeretsz jobban? A testvéreidet, vagy a gyermekeidet? Édesanyám azt mondta: nagyon szereti a testvéreit, de a gyermekeit még jobban.
Most eszembe jut egy régi-régi történet, ami jól mutatja, milyen ember is volt édesanyám Tíz, tizenegy éves lehettem, amikor egyszer betörtek hozzánk. Az egyik szomszéd elárulta, hogy ki volt. Pár hét sem telt el, jött anyámhoz - a betörő – kérni, és édesanyám adott neki. Megkérdeztem:
- Édesanyám, ő tört be hozzánk – mire anyám sírva megszólalt.
- Drága gyermekem, hogyan tagadnám meg tőle a segítséget, sok apró gyereke van... Ilyen nagylelkű, jóságos ember volt, és minket is erre nevelt.
Nem sokáig hagyta közöttünk a mi Teremtőnk, egészen fiatalon elszólította...Ma is úgy van, és amíg én élni fogok, mindig úgy lesz, hogyha szólít a szívem, hazamegyek. Elmegyek a még élő testvéreimhez, hogy a keblemre öleljem őket. Kimegyek a temetőbe és elmesélem édesanyámnak, hol jártam, hol bolyongtam a nagyvilágban. Olyankor egy picit megnyugszom. Öregedőn, és vénülőn felkészülve a leghosszabb útra, ahogy Bartók mondta:
„Teli bőrönddel szeretnék majd távozni.”
Ha eleget tettem földi küldetésemnek, bezárul majd a kapu mögöttem, és el kell indulni. De a csillag majd odavezet, mert addig nem alszik ki, amíg nem érkezem meg édesanyám ölelő karjaiba, és Isten majd átölel bennünket.
Anyám
örökké égve maradt a fény
Nem alszik ki hiába akartad
ahogy felgyújtottad, úgy maradt
minden olyan maradt
az ÚJKÍGYÓSI házon
a falak
a kezed és a káposztád
az utcák az emlékek
az ifjúságod, az ölelésed
a melledben a tej még mindig
olyan édes
TE gyújtottad meg a
máglyát
a világot
és lángolni fog
amíg veled vagyok.
