(Gyermeki csínytevések)
Ez a történet sem ma kezdődött, hanem hatvan évvel ezelőtt. Az én szeretett pici falumban, Újkígyóson. Igaz ugyan, hogy minden reggel kihajtották a falu állatait: a gulyát, a csordát és a birkákat is a mezőre, de a mi pár jószágunknak és lovunknak a gondozása ránk gyerekekre hárult.
Mi gondoskodtunk róluk Pali öcsémmel, Mária nővéremmel és még néhány falus-fekünkkel, akik hozzánk csatlakoztak. Először is Pallér Pityu, aki nagyon szeretett bennünket, és mi is őt. Ez a testvérszeretet a mai napig tart.
Édesapám a hétórás vonattal ment Békéscsabára. Mi sokszor kikötöztük a tehenet, a lovat a temetőárokba, volt amikor a disznót és a kecskét is. Otthagytuk őket, és elmentünk az iskolába. Amikor hazajöttünk, megnéztük a lovat, a tehenet, minden rendben volt, megitattuk, és délután legeltettük őket.
Közben olvastunk, leckét írtunk, ha írtunk. Beszélgettünk, ettünk, ha volt mit, de a legtöbbször Pallér Pityu hozott nekünk zsíros kenyeret, és nagyon sokszor hozott Domokos Pista, meg Balogh Zoli is. Együtt voltunk, vidáman telt a délután. Közben fociztunk is.
Legtöbbször addig fociztunk, amíg nem fütyült a vonat, amelyikkel édesapám a munkából megérkezett. Amikor meghallottuk, hogy befütyül a vonat, akkor rohantunk haza, hogy ripsz-ropsz eleget tegyünk az elmaradt feladatainknak. Mária lelkem kitörölgette a lámpaüveget, mert annak ragyogni kellett, Pali öcsém az istálló körül rakott rendet, vizet hozott, felsöprögetett. Olyan volt az istálló, mint egy ékszerdoboz. Én az udvart tettem rendbe, felsöprögettem, hogy egy szál szalma se legyen az udvaron.
Mire édesapám hazajött, már égett a lámpa, vagy a mécses. Mi munkánk befejeztével hozzáláttunk a leckéhez, ami ugye a délutáni futball miatt nem tudott elkészülni. Büszkék voltunk arra, hogy minden penzumot teljesítettünk. Édesapámnak büszkén számoltunk be, meg is nézte a füzetünket. Minden testvérem a legjobb tudásával, legszebb írásával készítette el a leckét, sőt még szorgalmi feladatot is csináltunk.
Édesapám megnézte, úgy a maga módján szűkösen megdicsért, vagy nem, de utána még legalább egy óra hosszáig faggattuk, kérdeztük, pedig láttuk rajta, hogy nagyon fáradt. Mariska volt mindig a legakaratosabb, neki meg kellett magyarázni, hogy az Á betű miért ásít, a B betű miért baba. Apám mind megmagyarázta, a kis palatáblán le is rajzolta, hogy mindent pontosan tudjunk.
Vissza kell kanyarodnom egy pillanatra a temetőárokhoz, Csibi lovunkhoz, Cifra tehénhez, és Manci kecskéhez. Mintha csak értették volna, hogy mit is akarunk tőlük. Szófogadóan tudomásul vették, hogy most már elég volt, be kell menniük az istállóba. De amíg bekötöttük őket, a sparhelten már langyosodott víz a jószágok számára, nehogy tüdőgyulladást kapjanak. Apánk így kérte tőlünk, nem volt apelláta. Hatvan év távlatából visszagondolva, neki volt igaza.
Persze nem voltunk mindig ilyen szófogadóak. A teheneket – ezt már Pallér Pityu is megerősítette, sőt ő állítja, mert nekem már csak nagyon halványan dereng – beengedtük a kukoricásba, ők pedig megdézsmálták a termést, s nagy hasat eresztettek.
Legtöbbször Harangozó Jóska bácsi csípett fülön minket, ostorral el is náspángolt, mert a temetővel szemben neki volt dohány ültetvénye, és azt hitte, hogy azt lopjuk.
Ötven év után találkoztam vele az Öreg utcában Újkígyóson, és elmeséltem neki ezt a történetet. Ő csak annyit mondott, rosszak voltatok! Igaz, az ő dohányföldjére is bemerészkedtünk fogócskázni. De inkább a kukoricást szerettük, és abból vittünk is haza, tele rakva a keblünket. Krumplit, uborkát, ami ott volt a kukorica között, sokszor talán tököt is, de ebben nem vagyok biztos. Erről is Pallér Pityut kellene kérdeznem...
Én úgy emlékszem, hogy tüzet raktunk a temetőárokba, kukoricát sütöttünk, krumplit, és ez a csemege volt a napi elemózsiánk. Igaz, hogy ezért Fáni néni is haragudott ránk, mert a sok hájas sündisznójának ott volt a fészke, és mi megzavartuk abban, hogy jó finom sündisznópecsenyét süssön magának. Mert a szilvórium mellé dukál a jó süni-pöri.
Sok-sok gyermeki csínyt követtünk el azokban a felejthetetlen ’50-es években. De hát nem tehettünk róla, más is mondta már, hogy akkor menjünk át a hídon, amikor odaérünk... Ha kiderült a turpisság, nem is maradt el a méltó büntetés.
Amikor apám hazaért, mint egy hadvezér megállt az udvar elején, szemrevételezte a birtokot, a portát, megnézte, hogy langyos-e a víz a vödörben, az udvar fel van-e seperve, az istálló rendbe van-e téve, a lovak szőre csillog-e. Ha ez mind megfelelt az előírásoknak, akkor - mindig volt a kertben egy tűzfelelős, - meggyulladt a bengáli tűz, odacsalta az asszonyokat, gyermekeket, férfiakat, és akkor az én drága jó édesapám mesébe kezdett.
Olyan sárkányos meséket mondott, hogy az asszonyok mind megrémültek, nem mertek hazamenni. El kellett őket kísérni. Erről is mesélhetnék, de az már egy másik történet. Ha még élne az én drága testvérbátyám István, sok titkot elárulhatna most nektek. Majd, ha egyszer odaát leszek nála, a mennyei hazában, megkérem, hogy meséljen. Mert azt szeretném, hogy ti is mindent tudjatok, ami annak idején ott a végeken, Újkígyóson történt.
