Nagyváradtól pár kilométernyi távolságra, a diószegi cigánytelep közepén éldegélt jóságos asszonyával és gyermekeivel az én örökké vidám Barnuskám.
Tőkés László barátom ismertetett össze bennünket egyik látogatásom alkalmával. Barna az ottani cigányok vezetőjének számított, akik minden ügyes-bajos dolgukkal hozzá fordultak segítségért.
Megmutatta nekem a cigánytelep minden zegét-zugát, elvitt mindenhová. A telepen voltak olyan családok is, akik még a 21. század hajnalán is földbe vájt kunyhóban éltek. Közmű sehol sem volt, a vizet az utcai kútról hordták.
Barnának jó szervezőkészsége volt, ő volt a tekintély, de a mindenes is a diószegi cigány közösségben. Már az első pillanatban barátok lettünk. Kevés hozzá hasonló szív-lélek emberrel találkoztam életem során.
Csodálkoztam is, hogy egy ilyen Johnny Weissmüller izomzatú emberben hogyan is lakozhat ilyen gyermekien nyitott, tiszta lélek, ennyi szeretet és jóság. Erre szoktam azt mondani, hogy a szeretetből sosem elég.
Tudtam, hogy bár a telep vezetőjének számított, a családjával együtt szerény körülmények között él. A nagy csóróságban mégis olyan asztallal fogadott bennünket, mintha Mátyás királyi udvarában lettünk volna.
Két dolgos kezével eszkábált asztalt és padokat, hogy bennünket Tőkés püspökkel együtt fogadni tudjon. Megismerkedtem népes családjának tagjaival, akiket azonnal a szívembe zártam. Még Tőkés Laci is nagyot nézett. Mondta is: - Ez a Barnuska nagyon kitett magáért!
Kapcsolatunk az ott töltött napok után sem szakadt meg. Sűrűn hívott minket, mert a szíve úgy diktálta. Azon a vidéken azonban nagyon rossz volt a mobiltelefonok vételi lehetősége. Hogy felhívjon bennünket, bizony nem volt egyszerű feladat.
Volt az udvarában egy verem, ahol a télire való krumplit, zöldséget tárolták. Hogy telefonálni tudjon, fel kellett másznia ennek a kunyhónak a tetejére.
Első kérdése mindig az volt: - Hogy van a család, a gyerekek? Hogy van a mama? Kérdése mindig őszinte érdeklődésből, aggodalomból fakadt, nem pusztán udvariasságból. Áldja meg érte az Isten haló poraiban is!
Mindig szerettem volna viszonozni a vendégszeretetét. Készültünk is rá, de a mi Teremtőnk közbeszólt, és magához rendelte. Így már nem tudtam vendégül látni.
Azóta is, ahányszor csak ott járok, az ő családját is felkeresem. Kimegyek hozzá a temetőbe egy főhajtásra, és elhelyezem sírján a szeretet és az emlékezés virágait.
