A cigány nyelv védelmében
Az én édes anyanyelvem
Amikor az anyanyelvemről beszélek, a bölcsőtől kell elindulnom, s egyszer majd el kell jutnom a sírig.
Amióta csak az eszemet tudom, kérdezgetem magamtól és másoktól is, hogy miben is áll a mi cigány mivoltunk.
A genetikánk, a bőrszínünk, a DNS-einkbe kódolt eredetünk, a máig fel nem tárt történelmünk, egyetemes és gazdag kultúrkincsünk, a nyelvünk?
Mindegyikről egy-egy könyvet kellene írni. Most a legutóbbiról szólnék.
A cigányságom és az őseim nyelve, ami reményem szerint élni fog, amíg a világ a világ, s amíg lesz, aki cigányak vallja magát. Nyelvében él a nemzet, és ezt nem én találtam ki. Hozzánk tartozik a sajátunk, a kultúránk hordozója, az identitásunk őrzője, a mi nyelvünk.
Most mégis, égig ér az én szívemnek a fájdalma. Égig ér mondom, mert nagy az én bánatom. Megosztom minden Kedves Olvasómmal, hogy ne vigyem el magammal Odaátra, abba a csillagmilliárdba, ahonnan már csak egy kopjafányira van életem.
Mindenkinek édes a saját anyanyelve. Nekem megadatott, hogy kettő édes anyanyelvem legyen: a cigány és a magyar, ahogy kettős az identitásom is, és a kötődésem is.
Az én drága anyai nagyapám alig tudott magyarul beszélni. Nem túl régen a századfordulón – azóta alig múlt el két-három generáció -, és az én szép kedves unokáim közül már nagyon kevesen beszélik az én ősapáim nyelvét, a romanit.
Ifjú korom óta járom a világot, megfordultam már királyi udvarokban, főhercegi családokban, szegény földművelő parasztok között, és az én szeretett cigányaim között szerte a világon. Ha csak lehetett, betértem közéjük, a kis putriktól, viskóktól a márvány palotákig, hogy érezzem szeretetüket, hogy megölelhessem az én szegény, sokat szenvedett cigány testvéreimet, hogy ott lehessek, és az én cigány nyelvemen megérthessem magamat velük.
Sokszor arra gondolok, s ezt több ízben is írásba is foglaltam, hogy én vagyok népem utolsó vándora, s már nem lesz, aki kövessen vándorutamon. Nem lesz olyan, akinek fontos lesz, hogy hozzám hasonlóan feltegye ezeket a kérdéseket, s a válaszokért elmenjen a világ végére is.
Amikor ez a fájdalom hatalmába kerít, azt szoktam mondani, hogy szegény őseim forognak a sírjukban. Mindent elkövetnék, hogy megmentsem, ha még egyáltalán menthető, a cigány nyelvet. Ezért szorgalmazom már évtizedek óta, hogy legyen Magyarországon cigány kulturális autonómia. Mert ez azt jelentené, hogy nem csak Magyarország, de Európa legnagyobb kisebbségének, a cigányságnak lenne kulturális központja, múzeuma, cigány kutatóközpontja, nyelvi műhelyei.
Akkor végre megnyugodhatna a lelkem, hogy talán nem lesz a cigányság sorsa az asszimiláció, ami sokak szerint évtizedek óta kényszer-asszimiláció. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy, vagy több intézmény sem oldja meg a nyelvhasználat problémáját.
Aki nem hallja otthon a szüleitől ősei nyelvén az imádságot, a köszöntést, a kedves, szívtől-szívig érkező szót, az nem is érzi a késztetést, hogy megőrizze cigány anyanyelvét, cigány identitását.
János Pál pápa egy alkalommal, mikor Magyarországon járt, a következőt mondta: „Keblemre ölelem a cigányokat”. Az elutazása előtti pillanatokban, a repülő ajtajában integetett, és cigányul köszönt el Magyarország cigány lakosaitól.
Több száz évvel ezelőtt, amikor felmenőink elindultak az őshazájukból, s még a vándorlás ideje alatt is, mindig sort kerítettek arra, hogy fohászkodjanak Istenhez, hogy minden reggel ébredéskor és este lefekvéskor imára kulcsolják kezüket, és kérjék Istent, hogy segítse őket, a sokat szenvedett cigány népet, és a Föld összes népét, hogy szeretettel viseltessenek egymás iránt.
Volt, amikor Isten meghallgatta kérésüket, mert azt tudnotok kell, mindnyájatoknak, hogy Isten szeretett népe a cigány. Hogy miért mondom mindezt? Mert mi is a vándorlók és menekülők közé tartozunk.
Tele írtam a világot, az ég falát különböző kötetekkel, szótárral, cigány nyelvű könyvekkel, hogy tovább éljen a nyelvem, a nyelvünk, hogy éljen és virágozzék, mint az erdő. mint a mező meg a rét virágai, illatozzon, szeretetre méltó maradjon és éljen az emberek szívében.
Most a harmadik évezred hajnalán íródnak e sorok, azért írom, hogy tanúim legyenek a világ végezetéig.
