Szüksége volt-e az emberiségnek a Bábel tornyára?
Régóta foglalkoztat, hogy milyen is lenne, ha a föld minden népe ugyanazon nyelven beszélne? Vajon jobb lenne?
Tudjuk, hogy ez lehetetlen, hiszen térben és időben is távol vagyunk, voltunk egymástól. Vannak persze un. világnyelvek, mint az angol is, amit illik tudni, hisz a tudományos és az üzleti életben is ezen kommunikálnak a legtöbben.
Szép nyelv is az az angol, de mégsem az emberiség szívbéli szeretete juttatta uralkodó pozícióba, hanem a pénz és a hatalom.
A legszebb és legkedvesebb mindannyiunk számára mégiscsak az anyanyelvünk. Akárhány nyelven beszéljen is az ember, mégiscsak az anyanyelve egészen az övé. Az Isten különleges ajándéka számomra, hogy nekem két anyanyelvem is van: a magyar és a romani. A gyermekeim is párhuzamosan tanulták és szerették a magyart és a romanit.
A magyar nyelv sokakat megtréfál, ha nem ismerik rejtett titkait. Nem mindenki tudja, hogy mi a különbség a helység és a helyiség, a fáradság és a fáradtság között. Hogy valaki valaminek helyt ad, vagy helyet ad. Hogy mit jelent, ha valaki elfogadja a tisztét vagy elfogja a tisztjét. Tudja a különbséget az egyelőre és egyenlőre között, és hogy milyen más a halhatatlanság és a hallhatatlanság..
Mi a helyzet az én romani anyanyelvemmel? Sokan úgy vélik, hogy abban a helyzetben van, mint a magyar nyelv volt a nyelvújítás előtt. Akkor a magyarról állították azt, amit ma a romaniról, hogy alkalmatlan az árnyalt, a kor követelményeinek megfelelő kifejezésre.
A nyelvújítás révén, írók, költők, tudósok fáradhatatlan törekvésének köszönhetően a magyar mára a világ egyik leggazdagabb, legárnyaltabb kifejezéseket tartalmazó nyelve lett.
Épp így kellene ennek történnie a romani esetében is. A mi kötelességünk, hogy anyanyelvünket őrizzük és fejlesszük. Az anyanyelv maga a haza.
A nyelv, a kultúra és a hagyományvilág pedig szorosan összefügg, át- meg átszővi egymást. Az egyik fejlődése robbanásszerű változást idézhet elő a másikban is. A romák tánc-, zene- és énekkultúrája sokágú és fejlett, kiállja a próbát más nemzetek kultúrája mellett.
De baj van a gyermekek nyelvtanulásával; a romával is, a magyarral is. Törvényeink szerint ha nyolc szülő kéri, hogy romani anyanyelvén is tanulhasson a gyermekük, akkor az önkormányzat köteles lenne tanulócsoportot működtetni számukra. Igen ám, de hol vannak a roma pedagógusok, akik a kicsiket taníthatnák? És hol vannak a romani tankönyvek? Vajon akarják-e a roma szülők igazán? Nem kiáltanak sokan azonnal szegregációt? És valóban szegregáció lenne ez?
Vannak, akik az iskola-előkészítő osztályokat is hátrányos megkülönböztetésnek érzik, holott segítséget nyújthat az otthonról hozott hátrányok leküzdéséhez, az általános iskola sikeres elvégzéséhez, s ezáltal megalapozza a további, esetleges középiskolai és főiskolai tanulmányokat is. Mert ez a ma és a jövő követelménye. Enélkül soha nem keveredünk ki a mai nyomorúságunkból, pedig a gyermekeinket mi sem a nyomorra akarjuk nevelni.
Örömteli, hogy ma már sokan tanulják a mi romani nyelvünket – szociális munkások, önkormányzati tisztviselők, papok, szociográfusok -, hogy közelebb kerüljenek hozzánk, és könnyebben segíthessenek nekünk.
Vannak olyanok is, akik csak néhány mondatot tanulnak meg, hogy legalább anyanyelvükön köszönthessék cigány szomszédaikat. Bármilyen hihetetlen, de még ebben az országos gyűlöletözönben is van ilyen. S ha édes anyanyelvünk megcsendül valakinek az ajkán, akkor mint a testvérünkre, bizton rámosolygunk.
