(Egy fénykép hátoldalára)
Amit most elbeszélek nektek, legalább fél évszázaddal ezelőtt történt. A legelején kezdem.
Az én drága szüleim, amikor az idősebb gyermekeikről meséltek, úgy kezdték a történetüket, hogy az én öregfiam, vagy az én öreglányom. Így volt ez annak idején szokásban ott a végeken.
Egy megkopott fényképet szorongatok a kezemben, s felelevenednek a régmúlt történetei, úgy peregnek lelki szemeim előtt, mintha tegnap lett volna.
Dácsi bátyám, akiről már oly sokat beszéltem és írtam is nektek, Kakasszékre került a szanatóriumba. Valahol Orosháza és Szentes között volt az a híres szanatórium, ahová a vasúti alkalmazottakat utalták be gyógykezelésre. Így járt az én öregbátyám, Farkas József, Dácsi is.
Apánk ahogyan szokta; mély csöndben, hosszan elgondolkodott, majd emígyen fordult felénk: Mit szólnátok, ha meglátogatnánk a testvéreteket. Mi nagy örömmel és meghatódottsággal fogadtuk szavait, különösen István bátyám, aki együtt gyerekeskedett Dácsival, és később a vasútnál együtt is dolgoztak.
- Drága Apám, bizony jólesne a testvérünknek, ha meglátogatnánk!
Nem sokkal később fel is kerekedtek; édesapám, Dácsi bátyám felesége, Cini Shej, István bátyám a feleségével Bimbissel és Dácsi kisebbik lánya Gyöngyi. Ők láthatók azon a régi fotón, amit most is a kezemben tartok.
Az utazás közben történeteket meséltek egymásnak, ahogyan ez a családunkban szokásban volt. Felelevenítették a régmúlt eseményeit, meséit. Ezek mindig gyémántos pillanatok voltak; nem csak az idő múlását könnyítették, de mint az éltető forrás felüdítették a szívet és a lelket is.
Amikor megérkeztek bátyánkhoz nagy volt az öröm. Előkerült a batyuból a madárlátta elemózsia, s a szanatórium kertjében a nagy fa alatt terülj – terülj asztalt varázsoltak a földre terített lepedőre. A porcelán szilkében a finom húsleves még gőzölgött. Ettől még a nagybetegek is meggyógyultak. A levest pedig még finomabbnál finomabb falatok is követték…
Közben arra is jutott idő, hogy részletesen elmeséljék kivel mi történt azóta, hogy nem találkoztak. Édesapám megkérdezte öregfiát:
- Na és drága fiam, mit mond a főorvos úr?
- Már semmi bajom édesapám, hamarosan hazamehetek.
Ezzel a jóhírrel váltak el egymástól, hogy otthon aztán megörvendeztessék a többieket is, hisz mindannyian nagyon vártuk már szeretett bátyánkat.
Ez nálunk a családban mindig így történt. Ha nem volt otthon valaki a testvérek közül, hiányát mindannyian éreztük. Az ételből mindig félretettük az ő részét is, hogy akármikor érkezik, ott megtalálja.
Mára lassanként feledésbe merülnek ezek a szép szokások. Mintha a szívünk is elfáradt, elfásult volna az élet terhei alatt.
Én mégis abban reménykedem, hogy a szeretet és az összetartozás nem hal ki a családjainkból, közösségeinkből.
