A "Sószéki gólya" írójának

Peregnek az évek, az évtizedek, és ahogyan a fák, megnőnek a gyerekek is. Így van ez rendjén. A családban is: a testvérek felnőnek, az életutak elágazódnak, a hajdanvolt fészek kiürül, kihül… Amikor ezen gondolkodom, felidéződnek bennem a gyermekkor feledhetetlen élményei, emlékei.

A legkisebb fiútestvéremről már régen szerettem volna írni valami kedveset, szépet. A legendás diákévekről, amelyeket együtt töltöttünk Újkígyóson, Medgyesen, Békéscsabán és később Budapesten.

Palcsi öcsém (az általános iskolától az egyetemig) mindig kiváló tanuló volt, elsőrangú futballista és NB1-es ökölvívó. Marosvölgyi Károly szeretett tanárom, hajdani osztályfőnököm kedvenc játékosa volt a békéscsabai MEDOSZ-ban. Jómagam is fociztam ifjúkoromban, de úgy, ahogyan az öcsém játszott csak a Peléhez hasonló világklasszisok tudtak.

Középiskolás éveinkben Békéscsabán, a szerény körülményeink és albérletünk ellenére is aranyéletünk volt. Jó volt Békéscsabán diáknak lenni!

Szeretettek bennünket a társaságban, főleg a lányok… azért is, mert a legjobb táncosok közé tartoztunk, s nagy népszerűségnek örvendtünk.

Nem szabad megfeledkeznem a legendás "Balassiról", ahová szombaton és vasárnap, ha nem mentünk haza, csörögni jártunk. Ez félévszázaddal ezelőtt történt, de még a nevekre is emlékszem.

A két farkaskölyök: Palcsi meg én kiváló sportolónak számítottunk. Az öcsém az ökölvívásban, én a cselgáncsban mutattam meg az erőmet. De megyei szavalóversenyeket is nyertünk, és a táncversenyeken mi vittük el a pálmát.

Eltelt több mint 50 év, de mi azóta is tartjuk a kapcsolatot egykori osztálytársainkkal, tanárainkkal, barátainkkal: Meszjár Pista, Szeverényi Misi, Gura Mari, Gyebnár Karcsi és sorolhatnám a névsort tovább. Ma is beszélgettem a megyeszerte ismert Pozsár Jóskával ezekről a szép időkről.

Nem maradhatnak ki a felsorolásból a mi szeretett tanáraink: Lázár Imréné – Mészáros Ilike és a már említett Marosvölgyi tanár úr sem.

Amikor Pali öcsémről szólok, azzal kezdem, hogy ő egy jelenség. Ahol megjelenik, ott mindig valami rendkívüli történik. Költészetéről, írói munkásságáról biztosan írnak avatott, hozzáértő emberek, ahogyan eddig is tették: Hernádi Gyula, Gyurkovics Tibor, Szakonyi Károly. Ők a barátai és minden körülményben a harcostársai voltak Pali öcsémnek.

Nagy emberek, nagy írók és jó barátok, akikkel több évtizeden keresztül rótuk a göröngyös utat… Isten áldja őket!

Mikor Pali öcsém író-olvasó találkozókon az életéről, gyermekkoráról beszél, gyakran jutnak az eszembe Szabó Lőrinc megnyilatkozásai.  Ő írta egy helyütt: utóvégre „a vers az enyém, egyetlen igazi magántulajdonom.”

Az öcsém írásait már félévszázada olvasgatom, tanulmányozom, s költői világát leginkább Ady szemléletéhez hasonlíthatnám.

Sokat ír az újkígyósi cigánysorról (ami soha nem volt az). Persze nem is így fogalmaz, csak én teszem hozzá, ő úgy emlegeti, hogy az újkígyósi jóságos emberek. Mert valóban azok voltak, és azok is maradtak.

Ruva Pál velem együtt azok közé tartozik, akik kulcsot adnak önmagukhoz. Úgyis mondhatnám; nyitott könyv vagyunk. De melyik költő nem az? Azok vagyunk mi mindahányan. Így van ez rendjén, ’tinódiék’ idejében is így volt, és az utánunk jövő generációknál is így lesz.

A cigány származású költőkben sokan csak az egzotikumot látják. Ruva Pál írásai mély rétegeket takarnak. Úgy is fogalmazhatnék, hogy az őssejtig minden őse…. úgy ír róluk, hogy tapinthatóvá, élővé válnak, előttünk vannak. Nagyanyáink, nagyapáink, dédanyánk (Milka), dédapánk (Metya)… és sorolhatnám tovább.

Az én öcsém hiteles krónikása a régmúlt idők eseményeinek. Pontos leírásokkal teszi érzékletessé, mindenki számára közelivé mondandóját. Igyekszik minden részletre kiterjedően mesélni az őseinkről, a velük történt eseményekről és minden olyan dologról, ami számára és olvasói számára is fontos lehet.

A szűk családjáról csak annyit; sok okos gyermek szülő-atyja és a legjobb nevelést próbálja, próbálta adni gyermekeinek, unokáinak. Nagyszerű gyermekei vannak, mindegyik egyetemet végzett.

Hogy ezt miért hangsúlyozom?! Mert nagyon fontos. Azért fontos, mert a tudást senki sem veheti el tőlünk.

Isten áldja meg őket szüleikkel együtt.

(A képen Pali( balról) öcsémmel)

 De sokszor hangzott el ez a mondat édesapám szájából…!

Közel 7 évtizede annak, hogy az én drága, szeretett édesapám reggelenként ezt mondta nekünk.

Szürkületkor - mert korán kelő volt -, a hajnali vicinálissal utazott Újkígyósról Békéscsabára, a munkahelyére.

Mielőtt elindult volna, ránk terítette a nagy dunyhát, hogy bennünket is melegítsen még egy pici ideig, mielőtt fel kell kelnünk, hogy készülődjünk az iskolába.

Mert az úgy volt, hogy abban az újkígyósi nagy csóróságban mi - az aprónép -, kabátokkal, néha lópokróccal takaróztunk. Drága apánk mielőtt elindult, odajött hozzánk – az általunk tákolt vacokhoz –, ahol Palcsi öcsémmel aludtunk.

Hogy mi is az a kuckó? Elmondom, ha figyeltek. Amikor dideregtünk, a nagyobb testvéreink - Picis nővérem meg Kályi - bedugtak bennünket -, mint a kis madárfiókákat - a takaró alá és azt mondták: "Húzzátok a fejetekre, bújjatok egymáshoz és leheljétek be a kis kuckótokat..." Valahogy így tesznek a kisbárányok is az akolban.

Azokon a csípős, hideg reggeleken nagyon jólesett a dunyha melege. Még egy picit szundikálhattunk, de aztán rohannunk kellett az iskolába.

Ezért a jó szokásáért és még sok hasonló kedvességéért áldja meg apánkat haló porában is a Teremtő!

Ha lesz még következő életem, márpedig lesz, akkor arra kérem az én Istenemet, hogy újból ő legyen az édesapám.

Rögtön hozzá is teszem, hogy arra is kérem a Jóistent, hogy a következő életemben is az én imádott édesanyám lehessen a szülőanyám.

Hogy miért? Mert hozzá hasonló anya nagyon kevés született erre a föld nevű bolygóra.

Visszatérve a mondandóm elejéhez; édesapánk mielőtt reggelente, még szürkületkor elindult dolgozni, soha nem felejtette el, hogy betakarjon a jó meleg dunyhával bennünket.

Egyszer-egyszer minket is elvitt: az öcsémet is, meg engem is a munkahelyére. Nagyon szerettünk ott lenni. A kollégái, mind jószándékú mesteremberek, nagyon kedvesek voltak velünk.

Történt egyszer, hogy együtt ebédeltünk a műhelyben, ahol dolgozott, azután átmentünk egy nagy terembe, ahol a főpályamester értekezletet tartott a dolgozóknak.

Hosszan beszélt, aztán mindannyiunk meglepetésére apánkhoz fordult. Mintha tegnap történt volna, olyan pontosan élnek szavai az emlékezetemben:

„Farkas József kiváló kovácsmester, 40 éve a magyar államvasutak alkalmazottja, élmunkás és még soha nem késett el a munkából, ezért a pályafenntartási főnökség, mint kiváló dolgozót kitüntetésben és egy havi munkabérnyi jutalomban részesíti.”

Kitűzték a zakójára a csillogó kitüntetést. Úgy fénylett, mint a gyertyák  Máriaradnán. Nagyon büszke voltam édesapámra! Azóta is mindig meghatottsággal gondolok erre az eseményre. Neki is jólesett ez a figyelmesség, hogy értékelték a munkáját.

Édesapámnak sok jótulajdonsága volt, mindenki tisztelte és szerette. Most csak pár példát idéznék ezzel kapcsolatban.

Mindig halkan beszélt, soha senkit nem sértett meg, aki ismerte csak jót tudott mondani róla. Több évtized telt el már azóta, s éppen a napokban kaptam egy email üzenetet egy kedves hölgytől, aki nagy szeretettel emlékezett rá. Azt írta, hogy nagyon boldog, hogy ismerhette édesapámat. Neki is mesélt gyermekkorában ott Medgyesegyházán, és még ma is emlékezik ezekre a pillanatokra.

Többször elmeséltem azt a történetet is, amikor keresztapámhoz mentünk és én útközben elkalandoztam. Akkor apám figyelmeztetett, hogy délre ígérkeztünk, a tizenkettő pedig pontosan tizenkettő, s az ígéretet be kell tartanunk.

Mindenkivel, aki csak eljött hozzánk látogatóba megosztottuk, amink csak volt. Minden kikerült az asztalra, és senki nem mehetett el tőlünk éhen-szomjan.

Búcsúzáskor apánknak még mindenkihez volt egy-egy biztató szava, s áldást mondott az egész családra.

Ilyen ember volt az én szeretett édesapám és a drága édesanyám is.

Legyen áldott az emlékük! Ámen!

 (A képen apámmal és Pali öcsémmel)

- Gondolatok az unokákról Lázár Imréné, Mészáros Ilike szavai nyomán -

 A napokban ismét beszélgettem az én drága hajdani tanárommal, osztályfőnökömmel telefonon. Nagy élmény számomra, ha hallom a hangját. Mindig megkérdezi, hogy írok-e, és számíthat-e karácsonyra új kötet megjelenésére, mert szeretné a karácsonyfa alatt tudni.

Megígértem, hogy mindent elkövetek, s reményem szerint, hamarosan a nyomdába kerül.  Azt is szóvá tette, hogy mostanában  keveset írok az unokákról.

Bevallom őszintén, nem értek váratlanul a szavai, mert engem is foglalkoztat a gondolat, csak nem tudtam, hogyan kezdjek hozzá.

Az én drága Ilikém, aki a 60-as években volt a tanárom, adott ismét ösztönzést. Isten áldja érte!

Az unoka olyan szeretetforrás, amilyenhez hasonló nincs.

Olyan, hogy az égig ér,

olyan, mint éltető forrás a sivatagban,

olyan, hogy betelik vele a szívünk, a lelkünk,

olyan, mint a szeretet, amely a legmagasabb hőfokon lángol,

olyan, ami sohasem múlik el

reggeltől estig ott fészkel a szívünk rejtett zugában.

Így vagyunk, mi ezzel mindahányan: anyókák, nagyapák, mámik meg papókák.

De így van ez rendjén, és maradjon is így a világ végezetéig.

Azt mondják, hogy tőlük kaptuk ajándékba a földet, a világot, amire nagyon vigyáznunk kell, mint becses ajándékra, mert ha eljön egyszer az idő, vissza kell adnunk…

Így alkotta meg ezt a világot a mi Teremtőnk, s Ő biztosan tudja, hogy miért… de én és még sokan úgy gondoljuk, hogy nem is ez a fontos, hanem, hogy Isten az unokáinkat ajándéknak szánta a számunkra.

Hogy az én szeretett Olvasóimmal érzékeltessek egy dolgot: addig nem jöhetek el az unokáimtól, amíg nincs egy nagy ölelés…

Ebben az ölelésben pedig benne lakozik a világ összes szeretete, gyöngédsége és ragaszkodása.

Az Istennek mindenre van gondja.

Gondja van a fényre, hogy uralkodjon a sötétség fölött… Ezért szoktam azt mondani, hogy fényűző…

Gondot visel az ég madaraira, a tengerek és a szárazföldek állataira… Legyen áldott a neve a fényességes mennyországban!

Így gondoskodik rólunk nagyszülőkről is, az által a szeretet és remény által, amit unokáink révén tapasztalhatunk meg.

Hiszen az unoka az, akinek minden nagyszülő szeretné átadni mindazt, ami fontos számára, ami a szívében van, a tudást és tapasztalatot, amit elméjében felhalmozott, hogy ő vigye tovább, és így éljen tovább az ősök kultúrája és hagyománya, amíg a világ a világ…

Elindultam, mint a mesebeli hős, hogy világot, vagy legalábbis a cigányoknak egy szebb és jobb jövőt varázsoljak. Hogy ebből mennyit tudtam megvalósítani? Hát ezt majd a történelem, meg az utókor eldönti.

Eljutottam Újkígyóstól Afrikáig, hogy képviseletet szerezzek népemnek, a hányatott sorsú „világ- vándoroknak" tekintélyt és rangot szerezzek. Hosszú volt és fárasztó az út, de azt hiszem „közös út" lett.

Először is feljöttem Budapestre, ahol már Petőfi idejében is eldőltek az emberi sorsok. Mindössze tizennyolc éves voltam akkor, s nem volt egyebem, mint a világmegváltó lelkesedésem és ötvennégy forintom, ami ott lapult a zsebemben. Szerencsémre találkoztam olyan EMBEREKKEL, akik egész jövendő utamat meghatározták.

Nagy emberek voltak, ismert írók, újságírók, közéleti személyiségek, de mindenekelőtt jólelkű, igaz emberek, akik nem a származást, hanem az embert nézték. Ha ők nem lettek volna, meglehet, hogy elkallódtam volna, mint a többi szépreményű, de csorró roma fiatal.

Az elsők között említem Ranner Gizella újságírót, aki akkortájt a Nők Lapja című folyóirat kulturális rovatát vezette. Szigorú szerkesztő és kritikus hírében állott, de mindig felkarolta a fiatal tehetségeket, s el kell mondani, hogy rengeteg türelme volt hozzájuk. Mindig, mindent elolvasott, komolyan vett minden leírt sort, minden kéziratot. Rendszeresen közölte verseimet a lapban, s szigorúan behajtotta a megígért penzumot.

Mesteremnek nevezem Siklósi Norbertet és Csertői Oszkárt a hajdani Lapkiadó Vállalat két meghatározó vezetőjét, sohasem felejtem el azt a megkülönböztetett figyelmet és szeretetet, amellyel a fiatal cigány írókat felkarolták.

Találkoztam Fodor András költővel, aki akkoriban a Széchenyi Könyvtárban dolgozott. Sokat utaztam vele különféle író-olvasó találkozókra, fórumokra. Mindig bátorított, mindig meghallgatott. A géniuszok végtelen egyszerűségével, lényeglátásával adott tanácsot, indított el pályámon. Testvérbarátaim, mestereim között tartottam számon Szabad György akadémikust, Gyurkovics Tibor, Mezei András, Csajka Gábor Cyprián költőt, Béres Ilona és Bánffy György színművészeket. Közeli munkatársam és tanítóm volt Kárpáthy Gyula drámaíró, újságíró, aki a végén nagyobb cigány lett nálamnál is. Ismert minden történetet, minden cigány legendát, nagyon sokat tett népem kultúrájának megmentéséért.

Sok-sok jó emberről kell megemlékeznem, s hogyan is hagyhatnám ki Antall József, Székelyhídi Ágoston, Hadházy Antal, Tőkés László és Duray Miklós nevét. Jó volt hozzám az én Istenem, hogy megismerhettem és barátaimnak tudhatom ezeket a szellemi óriásokat.

Sohasem lenne vége ennek a megemlékezésnek, ha mindenkit felsorolnék, hazai és határon túli testvéreimet, barátaimat, harcostársaimat Biacsi Maja vajdasági szociológust, Albert Ernő néprajzkutatót és Franz Remmel újságírót Erdélyországból, Lakatos Menyhért, Farkas Kálmán Orsós Jakab és Rácz Lajos írótestvéreimet és sorolhatnám még a neveket sokáig...

Hívó szavamra mindig eljöttek időt és fáradságot nem kímélve, hogy együtt képviseljük a cigányok ügyét. Ha elfog a kétség — amikor a mai helyzetet látva felteszem a kérdést, hogy érdemes volt-e a küzdelmet és a megmérettetést vállalni a csendes nyugodt semmit-tevés helyett —, elég rájuk gondolnom, végigsorolnom neveiket.

Ilyenkor megkérdezem Báthory János barátomat, akihez több évtized óta baráti szálak fűznek, s akivel nagyon sokszor vitatkoztunk a helyes megoldásról. Előveszem a családi albumot, felidézem az ősök szellemét, s elmondhatom nekik, látjátok nemcsak mi harcoltunk, s harcolunk a cigányok szebb, s jobb jövőjéért. Úgy gondolom, majd ha egyszer véget ér az út, odaát újra találkozunk, onnan folytatjuk, ahol itt abbahagytuk.

Hürkecz Pali és Jani emlékére

Hetek és hónapok óta, foglalkoztat a gondolat, hogy írnom kellene gyermekkori társainkról, a Hürkecz testvérekről is.

A közvetlen szomszédságunkban laktak. Pali már puszta megjelenésével is feltűnést keltett, nemcsak az utcában és a zugban, hanem az egész faluban is ő volt a legmagasabb, délceg, sudár alakjával. Mint egy jegenyefa úgy magasodott mindannyiunk fölé. Ők voltak a mi játszótársaink, a határban minden bokrot és fát ismertünk és megmásztunk.

Pali sajnos már nem élhet közöttünk. Több emlékezetes történet is fűződik a nevéhez. Mindig ő szervezte meg a nagy kalandtúrákat, amikor a vadászokkal mentünk télen, a nagy hóban, fagyban, hidegben. De mi szórakozásnak fogtuk fel az egészet.

Csak azt nem tudtam megérteni, az azóta már eltelt fél évszázada sem, hogy a testvéröccsével miért nem tudott jó viszonyt kialakítani. Jani volt a fiatalabbik, a  gyöngébbik, és ezt Pali kihasználta, sokat bántotta. Pali öcsémmel mindig szóvá tettük, hogy nem értjük ezt a viselkedését, hiszen minket arra neveltek, tanítottak a mi drága szüleink, hogy testvérek vagyunk, védjük meg egymást, és szeressük. Náluk ez úgy látszott, nem érvényesült.

Mint már említettem, sokszor mentünk velük együtt segédkezni a vadászatra. Már kora hajnalban jött értünk Gubicza Jani bácsi és Zsótér Matyi bácsi. Tudták, hogy szorgalmasak vagyunk, és ránk számíthatnak.  Mi pedig  szívesen tettünk eleget a kérésnek, s azóta is szívesen emlékezünk vissza ezekre a kalandokra.

Hürkecz Palira valamennyien felnéztünk, nemcsak szálfatermete, de méltóságteljes viselkedése miatt is. Segítőkész ember volt, a faluban mindenki szerette.

A Zug, ahol egykoron éltünk a falu szegénynegyedének számított… A jobb módú emberek általában Hürkecz Palit keresték meg, ha valami munka akadt a ház körül. Így volt ez az öccse, Jani esetében is. Ő elszegődött egy tanyára, ott segédkezett a gazdának. Pali többször hívott bennünket, hogy menjünk, látogassuk meg együtt az öccsét. Ilyenkor a gazda bennünket is vendégül látott. Többnyire hárman mentünk: Hürkecz Pali, Pali öcsém, meg én.

Szívesen gondolok vissza ezekre az időkre, sok-sok szép emlék jut az eszembe. Ha néha hazaszólít a szívem, hogy meglátogassam ott élő testvéreimet, mindig felkeresem ezeket az emlékezetes gyermekkori helyszíneket.

Azt a legendás nyárfasort és az akácokat, amelyek mellett annyiszor elhajtottunk a lovaskocsival, amikor mentünk a határba a szüleinkkel. De jó volt megpihenni árnyat adó lombjuk alatt...

Az akácfasor mellé jártunk apámmal füvet kaszálni. Én dobáltam fel puszta kézzel a szekérre az illatos füvet, s a kezem mindig tele volt tüskével. 

Visszatérve Hürkecz Palira, később nagy vadász hírében állt, hiszen már gyermekkorban elleste a fortélyokat. Büszkélkedett is a zsákmányba szerzett fácánnal és nyúllal. Bizony jól jött ez azokban az ínséges 50-es - 60-as években...

Mintha csak tegnap történt volna, ma is előttem van, ahogyan Pali megfenyítette öccsét Janit, amikor az vastagon kente a zsírt a kenyérre. Kell az anyánknak a főzéshez! - mondta.

Csak most kezdem megérteni, akkor csak nehezteltem ezért Palira. Mindent  takarékosan, kimérve kellett fogyasztani azokban a szűk esztendőkben, hisz nem lehetett tudni, hogy mit hoz a holnap.

Elbeszélésem végére érve azon gondolkodom, hogy a közeljövőre tervezett békési látogatásom során felkeresem Hürkecz Pali sírját a szeretet virágaival, így emlékezve egykori pajtásomra, akivel sokat fociztam ott a kígyósi végeken, akivel bebarangoltuk a környéket, és akihez máig számos csínytevés emléke fűz.

(Illusztráció: Vajnai János grafikája)

Amit most elmesélek nektek a gyermekkoromban történt. Édesanyám, jó szokásához híven, amikor megérkezett a faluból mindig felvidította valamivel az ő apró csemetéit. Ez alkalommal is jó hírrel érkezett.

Mondandójának már az elején nyomatékot adott. Általában úgy kezdte; Figyeljetek, drága szép gyermekeim! Hoztam nektek valamit, vagy inkább valakit!  Ebben a kis zsákban meglepetés vár benneteket.  Nagy izgalommal vártuk, hogy mi is lehet abban a bűvös zsákban … Anyám óvatosan kibontotta, és láss csodát egy pici kis malacka bújt elő belőle.

Valóban nagy öröm volt számunkra a kis jövevény megérkezése. Megszerettük, és az első pillanatban családtaggá fogadtuk. Sajnáltuk is, mert születésétől fogva volt egy kis daganat a  nyakán. Ezért is hozta el anyám a gazdájától. A konyhában, a sparhelt alatt készítettünk számára vackot, egy dobozban. Ott élte mindennapjait, mi pedig gyönyörködtünk benne, kapargattuk, beszéltünk hozzá, valóban úgy, mintha a családunk tagja lett volna.

De az is volt a kis malacocska, és a daganat ellenére is szépen cseperedett. Édesanyám egy napon így szólt hozzánk: Szép gyermekeim, ma ezt a kis malacot én meg fogom műteni, mert nem lehet így hagyni…. Neki is fogott, mint egy orvos, aki a műtőbe készül, megélezte a szerszámokat, fehér kötényt kötött, és különböző rongyokat készített elő, hogy el tudja látni a kismalac sebét.

Az egész család nagy izgalomban volt, vártuk, hogy a kis kedvencünk hogyan viseli a megpróbáltatást. Szinte mindannyian könyörögtünk, fohászkodtunk, imádkoztunk azért, hogy meggyógyuljon. A műtét sikeres volt, és a mi kis betegünk annak rendje-módja szerint meggyógyult, nemsokára szép, nagy kövér malac vált belőle.

Arra a történtek nem is gondoltunk, hogy egyszer majd  levágjuk, hogy kolbász készüljön belőle. Mert az úgy volt nálunk ott a végeken, Újkígyóson a zugban, hogy minden kis állatnak, lett-légyen az ló, tehén, disznó, kutya vagy macska neve volt, és családtagnak számított.

Ilyen volt a tehenünk, aki Cifra névre hallgatott. Pallér Pityu gyermekkori játszótársunk, az én gyermekkorom koronatanúja a megmondhatója, hogy ez így volt, ahogy most papírra vetem.

Az egyik lovunkat Bogárnak hívták, a másikat Csibinek, a kis malacocska, akiről az imént meséltem Manci nevet kapta a „keresztségben”, a kutya Bobi volt, a cicánk pedig Juci.

Telt múlt az idő és Manci, a játékos kis malacka mint mondtam volt, szép nagyra cseperedett. De jött a tél, a zimankós hideg… Anyánk egy napon bejelentette a szomorú hírt; Drága gyermekeim, bármennyire is fájdalmas, de el kell mondanom nektek, jön a hosszú, hideg tél rátok, nincs meleg lábbelitek, meg a téli tüzelő is hiányzok, fájó szívvel, de el kell adnunk Mancit, hogy nektek biztosítva legyen a téli meleg gúnya, a lábbeli meg a tüzelő.

 Soha nem fogom, elfelejteni, ahogyan a hír hallatán, ahányan otthon voltunk - Pali öcsém, Mária nővérem meg én -, annyi felé bújdostunk a bánatunkkal.. Egyik az istállóba, a másik a kemence sutba, a harmadik a konyhába, így sirattuk Mancit a kis pajtásunkat.

Jöttek is érte, és elhajtották… Üres lett nélküle, nem csak az ól meg az udvar, de a világ is. Az én drága, szép anyám a kendője sarkával törölgette szép szemeit. Pali öcsém odabújt édesanyámhoz, és sírva kérdezte: miért kell elválnunk Mancitól, mikor itt nőtt fel velünk, a kezünkből evett, őszinte testvérnek számított? Édesanyám csak annyit mondott: drága szép gyerekem, vennünk kell tüzelőt, meleg gúnyát, meg lábbelit, nehogy megbetegedjetek.

Azóta hatvan év telt el, lassan hatvanöt, de még mindig úgy él az emlékezetünkben mintha csak tegnap történt volna… Ha találkozunk egymással, és felemlegetjük  a régmúlt eseményeit, mindig megemlékezünk Manciról, Cifráról, Bogárról és Csibiről, akik játszópajtásaink voltak a mi szép gyermekkorunkban.

A  szüleink, ahogy tudtak, úgy kedveskedtek nekünk, mert szegények voltunk, de a szeretet lángolt a szívünkben. Áldja meg az Isten őket, haló porukban is, és legyen nekik könnyű a föld. Ámen.

Egy állhatatos roma mentor – Rostás-Farkas György

Szinte csak szuperlatívuszokban lehet beszélni Rostás-Farkas Györgyről, annyira sokoldalú alkotó. Író, költő, műfordító, mesegyűjtő, lapalapító, a cigány kultúra egyik legelszántabb védelmezője, ápolója.

Rostás-Farkas György olyan családba született 1949-ben, a Békés megyei Újkígyóson, ahol a szülők megőrizték a cigány kultúra hagyományait, s nem szégyellték a származásukat. A cigány nyelvet is jól beszélő szülők kétkezi munkával tartották el a családot. Keményen megdolgoztak a betevő falatért, s gyermekeiket is ebben a szellemben nevelték. Kisgyermekként tehát az anyatejjel szívhatta magába a cigány lét szabályait, s felnövekedve fontosnak tartotta ennek méltó folytatását. Rostás-Farkas szinte minden interjúban büszkén elmondja, hogy több generációra visszamenő cigány rokonai között van, aki földművelésből élt, míg más lókötőként élt meg a nehéz időkben.

Kitartó munka és rengeteg küszködés árán vált azzá, akinek ma ismerjük: a cigány kultúra egyik legismertebb alakjává. A hetvenes-nyolcvanas években Rostás-Farkas újságíróként, majd az első magyar cigány újság, a Romano Nyevipe szerkesztőjeként igyekezett felhívni a romákat érintő, égető problémákra a figyelmet. Eleven, nem egyszer kritikus hangú cikkeiben védelmezte a többségi társadalom által megbélyegzett romákat, cigány közösségeket. Úgy gondolta, a cigány kultúra széles körű megismertetésével közelebb hozhatja a romákat a magyar társadalomhoz, levagdoshatja a vadhajtásokat: a rosszindulatú előítéleteket.

1994-től 1998-ig a Fővárosi Roma Önkormányzat elnökeként igyekezett megvalósítani a célját: szociális és kulturális segítséget nyújtani a rossz körülmények közt élő, a kultúrát hírből sem ismerő szegényebb sorsú romáknak, időseknek és fiataloknak. Vallja, hogy a cigányok felzárkóztatása legegyszerűbben akkor mehet végbe, ha az állam és az állam intézményei az oktatás felől próbálják megragadni a leszakadó roma fiatalokat és támogatásokkal, tanulmányi ösztöndíjakkal ösztönzik őket az eredményes tanulásra. 1971-ben, Londonban alapító tagja volt a Cigány Világszövetségnek, de hiába marasztalták, ő idehaza akarta folytatni a maga választotta, nehezebbik utat.

Figyelemreméltó az újságíró Rostás-Farkas munkássága. Cikkei, esszéi, riportjai nem is szólnak másról, mint a romák helyzetéről, szokásairól, az őket érintő problémákról és azok lehetséges kezeléséről. Pontos megfigyelő, aki a véleményét nem rejti véka alá, ha olyasmit lát, ami a romák felzárkóztatását nehezíti, hátráltatja. Ha versel, a klasszikus költők méltó folytatója, de költészetébe beleszövi a cigány nagyanyja tábortűz melletti meséiből, mondáiból átemelt mágikusságot is. Néhány éve jelent meg Cigány népmesék című kötete, amiben régi cigány meséket dolgozott fel.

Rostás-Farkas György tagja a Magyar Újságírók Szövetségének és a Magyar Írószövetségnek. Többször tart előadásokat, és neki is számos irodalmi estet szerveznek, szakmai beszélgetésekre hívják a cigány nyelvről vagy a cigány költészetről.

Fontosabb művei: Cigányságom vállalom, az Apám meséi I-II., A Nap gyermekei, a Káló népe, az Anyanyelvünk ölelésében, A cigányok története, A cigányok hagyomány és hiedelemvilága, a Nomád ősök vándorútján, az Ősi cigány mesterségek és foglalkozások és az Európa utolsó vándorai I-II. Olyan műveket ültetett át cigány nyelvre, mint Saint-Exupéry műve, A kis herceg vagy Kertész Imre világhírű regénye, a Sorstalanság. Nem elhanyagolható, hogy összeállította, megszerkesztette a cigány–magyar, magyar–cigány szótárt. Utóbbi komoly segítséget nyújt azok számára, akik mélyebben érdeklődnek a cigány nyelv iránt.

Rostás-Farkas György munkásságát 2011-ben A Magyar Köztársaság Babérkoszorúja kitüntetéssel ismerték el, s birtokában van a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztje és lovagkeresztje is. Mint mondja, a kitüntetések nem igazán érdeklik. Minden tevékenységét egyetlen dolog hajtja: a romák segítése és megszerettetése a többségi társadalommal.

Gyermekei is követik apjuk pályáját, ifj. Rostás-Farkas György szintén író, költő, műfordító, Tímea nevű lánya pedig újságíró.

A  május után az augusztus,  a hulló csillagok hava a legkedvesebb számomra.

Felnézünk a csillagokra és minden meg van írva, mint a Bibliában.

Soha nem hittem volna, hogy öregségemre én is olyan leszek, mint édesapám volt, s a családi legendárium szerint öregapám és sok más felmenőm is: bibliás ember…

Igaz az ősi mondás, hogy hinni kell valamiben. Jó mondásnak tartom, nem csak igaznak.

Amikor Isten megajándékoz egy újabb nappal, ébredés után imáimban, fohászaimban megköszönöm az én Istenemnek, hogy  lehetőséget ad egy új kezdésre.

Így pörögnek, telnek és múlnak fölöttem az évek, és én morzsolgatom azokat. Őseim hite szerint minden napért hálát kell adnunk a mi Istenünknek, hogy még élhetünk itt a földön.

Jó érzéssel tölt el minden nap, ha a szeretteinkért mondhatunk egy imát. Jóság, szeretet … ez az isteni gondviselés, amiért most is azt mondom, amit eddig is sokszor hosszú életem során, egy nagy klasszikust idézve: „de jó volt élni…”

Szép lassan haladva az élet útján és a mezsgyén, csak azt ismétlem, amiben hiszek, hogy minden meg van írva a csillagokban.

Minden egyes nap az Isten ajándéka! Mit hagy az ember maga után?

Mindent, ami velem és körülöttem történik meg fogok írni és itt hagyom örök mementóként az utánunk jövőknek, mert kötelességem jelentést írni és üzenni a jövőnek, hogy majd emlékezzenek, ahogy ezt mi és a korom koronatanúi is teszik.

Micsoda nagy elődök éltek már itt előttünk! Legendás emberek, nevek, nagy gondolkodók, nagy emberek. Nekem volt szerencsém egy korban élni velük e pici kis honban.

Ismerni őket és szeretni. Vajon lesz-e még ilyen nagy generáció?

Elképzelni sem tudtam volna, hogy még ezt is megérem, mert most vagyunk a 21. század hajnalán …

Üzenem: Jól gondoljátok meg, hogy amit az unokáinknak és dédunokáinknak hagyunk, azért felelősséget kell vállalnunk. Egy élhető világot kell magunk után hagynunk. Hogy miért?

Nagyon egyszerűen csak annyit mondhatok, hogy mi ezt a világot a dédunokáinktól kaptuk kölcsönbe…

Az ózón rétegről és minden másról a ma élő emberiség is tehet… ahogyan arról is miként viszonyulunk egymáshoz és mennyire vagyunk felelősséggel egymásért: hogy a szeretet,vagy a gyűlölet civilizációját hagyjuk – e örökségül magunk után…

A szeretet ereje

Interjú Rostás-Farkas Györggyel

Készítette: Ménesi Henriett

Rostás-Farkas György elnökkel, főszerkesztővel, beszélgettem Debrecenben a Svetits Katolikus Gimnáziumban, aki őszintén, nyíltan vallott a cigányságáról, az életéről és arról, hogy valójában mi is az ő munkájának, tevékenységének a célja. Milyen küldetést vall magáénak.

Kértem őt kicsit térjünk most vissza a kezdetekhez, meséljen a családjáról, gyermekkoráról.

Nagyon mélyről és messziről jöttem. Szüleim nagy szegénységben éltek, nem volt semmink, csak a szeretet. Tőlük tanultam azt meg, hogy a szeretetből az ember minél többet ad, annál több marad. Újkígyóson nőttem fel ami egy igen pici falu, itt nagyon mélyen vallásos emberek éltek. Tizenegy testvérem volt, a falu összefogott és felnevelt bennünket. Semmink nem volt csak a mesekultúránk az ősi családi kalendáriumunkban. Őseim nagy mesélők voltak és talán jövendőmondók is, ezért van a családomban több író, én is az lettem, de soha el nem felejtem honnan jöttem.

Milyen gyakran jár Debrecenben?

A Svetits Gimnáziumba minden évben meghívnak, ami nagyon jó érzés. A lelkem itt megtelik csordulásig. Nemcsak a szív telik csordulásig, hanem a szem is könnyel. Üzenem mindenkinek, hogy a cigányok, a nemzetem a népem és a hazám szeretetét, illatát és fényét hozom és szórom szét. Azt tudom adni, amim van. Szegénynek születtem, de a tüzet megőriztem, és őrizzék az örökségem.  Debrecenben jártam Főiskolára és egyetemre, tehát innen is a kötődés a városhoz.

Most volt a költészet napja, József Attila, Márai Sándor és Lakatos Menyhért születésnapja. Az ősök öröksége kötelez, ezért ott voltam. Velük együtt nevelkedtem, éltem. A múlt évezredből egy itt maradt őskövület vagyok, a legöregebb. Ezen nevek között említem még Gyurkovics Tibort, Mezei Andrást, Szabad György és Újvári professzor Debrecenben. Tanáraim voltak, mestereim majd barátaim lettek. Szegény lenne a lelkem, ha nem tudhatnám, hogy Széchenyi, Kossuth, Petőfi honfitársa vagyok. Kodály Zoltánt sem szabad kihagyni semmiképpen ebből a sorból. Jó Magyarországon cigánynak lenni, mert a sorsunk összeölelkezett és összekapaszkodott. Itt a Svetitsben  minden évben úgy várnak engem, mint a messiást. Zsuzsa nővér, Petra nővér és Subáné Erika nővér. A gyerekek kik gyönyörűek és aranyosak az enyémek. Mindig nagyon boldogan jövünk ide, mert itt feltöltődik a lélek, és ami a léleknek kijár azt meg kell adni.

Picit visszakanyarodva a szüleimhez, az én édesanyám azt mondta: „Fiam! Az élményedet, a tudásodat senki nem veheti el tőled, az a tied!  Járva a világot tanuljál, hisz magadnak tanulsz. Édesapám mellett mindig ott volt a Biblia, szinte kívülről fújta. Ő teológiát tanult, sajnos nem tudta befejezni, mert meghalt az édesanyja, de arra kért, ha már neki nem sikerült, legalább nektek! Több testvérem is van, akik többdiplomás emberek. Néprajzkutatók, tanárok, orvosok. Tudtuk azt, hogy ez az egyetlen érték és ezért mindent el kell követni.

Bejártam a világot, létrehoztuk a Cigány Világszövetséget 1971-ben Londonban. Azóta is én vagyok az egyik alelnöke és a nyelvi bizottság elnöke.

Mit jelent Ön szerint a kultúra, és a cigánykultúra?

A tudomány és a művészet a kultúra. Nem értékelődött le, nem lehet ezt mondani. Valamikor azt mondtam, „ha itt cigány valaki, akkor nem terem számára sem bér sem pedig babér”. A rákövetkező évben babérkoszorút kaptam. Megbecsülik itt a tudást, értékelik és szeretnek bennünket. India elhagyása miatt így kárpótolt engem az Isten, ezzel a hazával. Itthon vagyok, jelentem! Európai rangra kell emelni a cigányságot, polgárjogot kell, hogy nyerjen. A rendszerváltás vesztesei a cigányok lettek, nem szeretném, ha európai vesztesei is lennénk. Keletről jöttünk csupán azt nem tudom, hogy mentünk-e Európába, vagy jöttünk? Keleti kultúrát örököltünk, nemcsak cifra ruháinkban, dalainkban, táncunkban, hanem a kultúránkra is büszkék lehetünk. Magyarországon annyi a cigány értelmiség, mint Európában együttvéve. Mint Farkas Kálmán, aki Nyíregyházáról jött hozzánk, Lakatos Menyhért, Orsós Jakab nagy tehetségű újságírók voltak, de még sorolhatnám tovább.

Mikor és hogyan alakult az első lapja meg?

Elhagytam a pici kis falumat, de nem felejtettem el, hogy ott mit tanultam és mindig hazamegyek, ahol még megismernek a régi öregek, mert élnek még azok az emberek, akik ismerték a szüleimet. 18 éves voltam, amikor elmentem Budapestre szerencsét próbálni. Megismerkedtem a királyi székes fővárosban Fodor Andrással, Jókai Annával, Gyurkovics Tiborral, Szabad Tanár Úrral és, ha ezek az emberek nincsenek, akkor én ma nem ülök itt és nem mesélek. Hisz ők engem fölkaroltak. Ott voltak mellettem és én mindig számíthattam rájuk. Antal József hívta életre az első lapunkat. Elhívott engem és azt mondta:” ennek a lapnak élni kell”. 1990-ben alapítottuk, ő volt a „szponzorunk”, ő támogatta és mondta, hogy kulturális kincset hordoz, hisz írt bele Duray Miklós, Tőkés László, Szabad Tanár Úr és Jókai Anna. Gyurkovics Gergely Dezső, aki a mi cigány papunk, aki minden rendezvényünkön ott van és csak hozzá mérhető eleganciával, méltósággal megnyitja a konferenciáinkat.

Isteni gondviselésnek tekintem, hogy a József Attila születésének 100. évfordulóján vehettem át a róla elnevezett díjat. Arany Toll díjat kaptam nemrégen az Újságírószövetségtől, munkámért. Díjaimat minden este gondolatban a szüleim lába elé helyezem, őket illeti a dicsőség. Sőt díjaimat hazámnak, nemzetemnek felajánlom. Talán úgy érzem szülőfalum díszpolgára lehetnék, de ez eddig még nem történt meg és a Kossuth-díj átvétele után én ezt már nem fogadom el, mert utána már kötelességből adnák. Újkígyósnak pedig a jó hírét viszem, bárhová ahol járok. Írásaimban száz oldalak szólnak az én falumról.

Gyerekek, unokák?

Sok szép, okos gyerekem van, 11 unokám, akik között már van egyetemista is, nem is egy és van közöttük óvodás is. A baj az, hogy velem véget ér az út, mert a gyerekeim és unokáim minden nyelven beszélnek például az Arabot, Angolt, viszont a cigányt nem.  Ez az én sorstragédiám, hiszen több száz éven keresztül megőriztük és féltett kincsként ápoltuk nyelvünket akkor kötelességünk lenne továbbadni. Egyetemeken tanulják a cigány nyelvet, hisz akkreditált nyelv lett. Mégis úgy érzem, mintha szégyen lenne, és én ezt nem is értem, hisz itt is több száz hallgatóság előtt beszélek büszkén a cigányság sorsáról, kultúrájáról és olyan szívesen hallgatják, és én boldogan jövök ezért. Valójában csak erről tudok mesélni, ami az enyém és amire nagyon büszke vagyok. Sajnos azonban úgy érzem, hogy ma Magyarországon szégyen cigánynak lenni. Ez tragédia!  Otthon nálunk mindennapos vendég volt gyermekkoromban az orvos, a pap és folytathatnám, hisz édesapám nagy tekintélyű cigányember volt, kovácsként dolgozott. A falu és a megye odahordta a lovakat és szekereket, és ló patkolás közben főzte a bográcsot és öntötte a bort és pálinkát és sokszor szó esett arról, hogy a nyelvünk nagyanyáink és nagyapáinké, tehát őrizzük és beszéljünk cigányul. Szüleimnek ezt többet nekem nem kellett, hogy mondják, megfogadtam kérésüket. Gyermekeim már egyre kevesebbet beszélik. Két kisebbik gyermekem már író, költő, újságíró. A kisebbik fiamra azért vagyok többek között nagyon büszke, mert a Kertész Imre Sorstalanság című kötetét mely Nobel-díjas, cigányra átültette. Nagyon jó költő, újságíró és műfordító.

Én már bizony nem vagyok fiatal és szeretném, ha az én utamat tovább vinnék, hiszen a nem cigány emberek itt vannak és érdeklődnek a cigányságról. A cigányok pedig sajnos sokszor elfelejtik, még azt is, hogy honnan jöttek. Ez az én sorstragédiám, mert aki elvágja a köldökzsinórt, felgyújtja maga mögött az utat az olyan árva lesz és magányossá válik, mint Jézus a kereszten. A magányossá válás felé vezető úton halad az ember, csak a kérdés az, hogy akkor mi tart bennünket össze. A szívnek az egyetlen földi küldetése a szeretet és amellett nem fér el a gyűlölet. A gyűlöletet száműzni kell.

Az élet prózában zajlik, de én versben gondolkodom. Nehéz ma a helyzet az egész világban, de azt kell szeretnünk egymásban, ami összeköt és nem ami szétválaszt. Én a testvéreimet, ha nem látom egy pár napig már mennem kell és meg kell érintenem őket, hiszen ugyan az utak elágazódtak, de valahol össze kell érjenek. Szeretet nélkül lehet, hogy lehet élni, de nem érdemes.

Politikai szerepvállalásai is voltak. Mik ezek?

Én voltam az első hivatásos politikus a cigányok közül, a fővárosi Roma Önkormányzat elnöke voltam. Szerintem azonban egy jó hívő ember nem lehet politikus. 4 év volt körülbelül, míg politikus voltam, azután visszamentem írónak, költőnek, újságírónak. Egy költő embernek őszintének kell maradnia. A tiszteletet pedig nem lehet kikövetelni azt kiérdemelni kell.

Gandhi az én nagy példaképem mondta azt „Az egész emberiséget egy nagy ölelésbe kell egyesíteni.”

A cigányság életben maradt a több száz éves vándorlás alatt, örököltük az életben maradás fortélyait őseinktől. A magyar is egy szilárd jellem, talpraesett és határozott, túlélő.

Nincs különbség a földön ember és ember között! Egy tőről fakad. A szeretet viszont a legfontosabb melynek ott kell lenni mindenki szívében!

Honnan ez a kettős név?

Felvettem az őseim egyik nevét, hogy Rostás legyek, hogy dicsőséget szerezzek és büszke lehessek rá, hogy cigány vagyok. Apai nagyanyámat is így hívták. Méltónak kell lenni erre a nagy örökségre és így is kell élnünk, hisz Ők köteleznek bennünket erre. Tekintélyt kellett szerezni a családunknak, elődjeinknek, hogy büszkén vállalják nevüket és cigányságukat. Én mindig úgy voltam vele: bebizonyítani, hogy cigányként is lehet nagyot alkotni. Büszkén, boldogan vállalom! Ezért lettem én Rostás.

.