Rostás Farkas György

Megint eltelt egy év.  Szeretem a hajnali órákat, mert a csend, az egyedüllét lehetővé teszi, hogy meghalljam a lelkem mélyéről fakadó titkos hangokat. Ez a hang most ugyanazt kérdezi tőlem, amit hajdan nagyapám kérdezett édesapámtól, édesapám tőlem, én meg kisfiamtól, Dyuskókától: SOSKO SUNO DIKHLAN? - MILYEN ÁLMOT LÁTTÁL? 
Milyet is? Egy gyönyörűséges, furcsa álmot: a kis herceg bolygóján jártam, ami kísértetiesen hasonlított ehhez a Föld nevű sárgolyóhoz, de valami mégis más volt: ott, álmomban az emberek szerették egymást, odafigyeltek egymásra. Senki nem kért semmit senkitől, mert mindenki adott mindenkinek. Hogy mit? Egy kis szeretetfényt, egy kis törődést, odafigyelést - s mindezt önzetlenül! Éppen választások voltak a kis herceg bolygóján. A vesztesek nem vétózták meg a szavazás végeredményét, nem akartak árnyékönkormányzatot szervezni, hanem összefogtak. Egymás mellett küzdöttek, nem egymás ellen, hiszen mindnyájuknak egy volt a célja: békében, boldogságban, szeretetben élni.
  - Lehetséges, hogy a Földön is megvalósulhat ez? - kérdeztem a kis hercegtől.
  - Miért ne? - kacagott, s egy táblára mutatott.
  A táblán ez állt: FÖLD BOLYGÓ, ám a feliratot valaki áthúzta, és ezt írta alá: B-612-es BOLYGÓ.
  - Látod? Minden lehetséges, csak ismerni kell a titkokat. Az egyik titok a szeretet. A másik… nos, a másikat te is tudod!
  - Azért mondd el! - kértem.
  - Olvass el újra! - mondta komolyan, és sálját nyaka köré tekerve eltűnt.
  Hát ezt az álmot láttam. Ugye, milyen szép, és milyen utópisztikus…?! De, mi lenne, ha megpróbálnánk valóra váltani - már csak habisztiből is! Próbáljuk 365 napon át szeretni egymást. Sugározzunk mindenki - még az ún. ellenségeink - felé szeretetet; figyeljünk oda egymásra; ne azért tegyünk szívességet valakinek, hogy benyújtsuk a számlát; fogjunk össze a népünkért!
  Tudom, hiszem, hogy képesek vagyunk erre. Mert aki érzi, hogy szeretik, az mindenre képes. Hogy lehet érezni azt, hogy szeretnek bennünket? Hát csak nézzél bele a családod, barátaid, munkatársaid szemébe mélyen, és megtudod! Ha rossz a kedved, ha szomorú vagy, ha bosszankodsz valami miatt, mindig akad egy szempár, amely rád mosolyog, amely vigasztal, és akkor „szívedről eloszlik a köd, és nem érzed úgy, hogy lehúz a föld”.
Egyszer Péli Tamás utolsó óráira emlékezve testvére Ildikó mesélte: „Ott, akkor, a kórházban azt mondta Tamás: 'ne beszélj, csak simogass!'. Péli Tamásnak akkor és ott a szeretet simogató erejére volt szüksége. Neked is, nekem is ilyesfajta szeretetre van olykor szükségünk. Olyan ez, mint a Nap éltető ereje, vagy mint a szomjat oltó forrás csobogása, a virág illata, a szél zúgása, a hó tisztasága, a csillagszóró ragyogása…
 Szeretet nélkül nem venném észre, hogy ragyog a Nap, meg kinyílt a pipacs az út mentén, meg a fűszál harmatcseppje megcsillan a felkelő Nap fényében, meg zümmögnek a méhek, meg mosolyognak a gyermekszemek…
 Lélegezd be az életet, s hagyd, hogy a történések önálló életet éljenek benned. Légy szabad a dolgok megélésére. Ez a fajta szabadság leolvasztja a szeretetet fogva tartó jégpáncélt, és azt veszed észre, hogy az embereket „csupán” önmagukért szereted.
 Csak azt nem értem, sokan miért várnak karácsonyig azzal, hogy felkeressék szeretteiket, hogy megbocsássanak azoknak, akik ártottak nekik? Ha például január elsején megbántanak valakit, miért dühöngene, miért követne el mindent, hogy visszaadja a rajta esett sérelmet - 358 napon át?
Lassan már pirkad. Kezd világosodni „lassacskán az elmém”, József Attila-módra. Már megint reggel lett, álmatlanul telt el újra egy éjszaka. Álmos lett ismét a hajnal, és ma ismét egy hosszú nap következik, és újra járnak emberek az utcán, és újra mosolyognak egymásra, és újra megpróbálják elviselhetővé varázsolni a nappalt. Mert ebben a szeretettelen világban hogy is lehetne az életet másképp elviselni?
  Az ember legnemesebb földi küldetése a szeretet. Minden nap arra van teremtve, hogy szeressük, keressük, kutassuk, fürkésszük egymást, és találjunk is egymásra, ha már embereknek születtünk… 

"Ne írd le az irodalmat!" hirdeti a Magyar Írószövetség megújult honlapja beköszönő oldalán. ( www.iroszovetseg.hu)
Az irodalom az emberi lélek ősi szükséglete, a megértett és esszenciává szűrt élet, az elődök felhalmozott tapasztalata, az a bölcsesség, ami eligazít és megnyugvást ad. Sokszor mondom, hogy a jó vers, olyan, mint az ima, felemeli az ember lelkét.

Jókai Anna szavai mindig mélyen érintenek és felráznak. Ez történt tegnap is az Írószövetség tisztújító közgyűlésén, amikor felszólalását hallgattam. A szó és a tett felelőssége, az egymás iránti szolidaritás, az igazmondás bátorsága és az örökség továbbadása. Néhány hívószó a beszédből, amit munkatársaimnak köszönhetően videón is közreadunk.

Szomorúan tapasztaltam én is, hogy öregszik az írói társadalom. Sokan eltávoztak közülünk...Megrázó volt a felolvasott névsort végighallgatni. De, amit teremtettek, itt van velünk, és élni fog az idők végezetéig. Becsüljük meg alkotásaikat! Szívemből remélem, hogy a sok-sok tehetséges fiatal, ahogyan mi is tettük hajdanán, nem adja fel...

A mi felelősségünk pedig, hogy segítsük őket, ahogyan csak tudjuk.

„Jutott eszembe...”

 Bizonyára csak a székelyek menete kapcsán juthatott eszembe „egy mondat a zsarnokságról...”

Nagyra becsülöm őket. Minden évben elzarándokolok Erdélyországba. Ha újra  születnék, s nem születnék véletlenül cigánynak, akkor székely szeretnék lenni.  A székely emberek kérik, követelik..., s jogosan teszik. Az összetartás nemcsak a legnemesebb, hanem a legnagyobb kohéziós erő is.

Mi cigányok is tanulhatnánk ebből a példából. Kinek másnak lehet még rajtunk kívül az érdeke, hogy kivívja számunkra demokratikus jogaink megvalósulását. Ki az, aki kiállhat rajtunk kívül kulturális intézményeinkért, nyelvi és kulturális jogaink érvényesítéséért.

Erkölcsi kötelességem , a nagy elődök előtti főhajtás és az igazság kötelez, hogy elmondjam annak is, aki eddig még nem tudta. A nagy ígéret(ek) ellenére elmaradt a cigány kulturális autonómia megvalósulása, ami mint azt mindannyia tudjuk – ti is Testvéreim- intézményeket, múzeumot, színházat, dokumentációs központot és könyvtárat, nyelvi vizsgáztatóhelyeket (nem csak egyetlen helyen, a Rigó utcában) jelent.

Lakatos Menyhért szavai jutnak most eszembe, aki nagyon sokszor elmondta, még többször idézte: „... a hatalommal vigyázni kell...” Én még azt is hozzátenném, a saját sorsunkat a saját kezünkbe kell, hogy vegyük.

Lehet, hogy pusztába kiáltott szó? Hogy kinek fontos, kinek nem  - azon nem ártana elgondolkodnunk.  „A zsarnokságban mindenki szem a láncban...” 

Egészen fiatal zsurnaliszta voltam, amikor Kádár János meghívására Magyarországon járt  Chile egyik prominens vezetője, Luis Corvalan. Mi újságíró-tanoncok is elmentünk meghallgatni  asajtótájékoztatóját. Ma is elmlékszem Corvalan egy kijelentésére:  „A szellemet nem lehet rácsok mögé zárni!...” Lehet, hogy a mi esetünkben mégis sikerült?...

Cigányok, boldog öntudatra ébredést! Ushtyen romale anda sune!

Nem akartam megszólalni az ellenem indult sárdobálás okán, de a hozzám közelállók unszolására mégis megteszem.

Nagyon remélem, sőt biztos vagyok benne, hogy egyszer fény derül az igazságra, ahogy arra is: ki (kik) állnak az ellenem szőtt koncepciós kreálmány mögött.

Sokan vannak, akik nem tudják megbocsátani, hogy megpróbáltam újraidézni a vajdaság intézményét. Úgy gondoltam, hogy a cigányság mai áldatlan helyzetében valamennyi lehetséges kivezető utat meg kell fontolnunk.
Akik ismernek, tudják, hogy egész munkásságom vezérelve kultúránk és hagyományaink megmentése volt.

Tettem ezt a nyelv, az irodalom, a hagyományos mesterségek, néprajzi és viselkedéskultúránk legjobb hagyományainak továbbörökítése terén is. Könyveket írtam, lapot indítottam, konferenciákat szerveztem – minden lehetséges módon hirdettem ennek szükségességét.

Negyven év óta járom az országot, a kis falvakat, a cigány közösségeket. Sokan azt mondják, hogy tévedek, de én úgy tapasztaltam, hogy az emberekben igenis él az őseink hagyományai iránti tisztelet, ahogy a régi közösségi kultúra és összetartozás utáni vágy is. Ebből fakadt a gondolat: lehet, hogy egy, a vajdaság hagyományaira épülő, önkéntes civil mozgalom segíthet az óhajtott összefogás megteremtésében.

Identitás – nyelv – kultúra: a kulcsszavak, amelyek mentén gondolkodtam. Soha nem volt célom, hogy ezt a kezdeményezést ráeröltessem olyan cigány honfitársaimra, akiktől ez idegen, akiknek ősei és maguk sem tartották – tartják fontosnak ezt a hagyományt, a cigánytörvényt.

Úgy tapasztaltam azonban, hogy igenis sokan vannak, főként vidéken, akik számára mindez fontos, és tekintéllyel bír. Akik úgy gondolják, hogy elődeink hagyományai, törvényei bennünket is köteleznek.

Megpróbáltunk már sokmindent, hogy alapvető nemzetiségi kulturális jogaink intézményes, rendszerszerű lehetőségeit az un. demokratikus politikai eszközökkel megteremtsük. Ebből, mint a cigány önkormányzatiság létrejöttében animátorként is résztvevő képviselő, én is kivettem a részem. Tudjuk, a törvény papíron nekünk is garantálja a kulturális autonómia lehetőségét. Azt is tudjuk mindannyian, hogy a gyakorlat milyen távol áll ettől.

Nemrégiben könyvben is kiadtuk azokat a cikkeket, amelyek a Közös Út – Kethano Drom folyóirat hasábjain az elmúlt két évtizedben e témában megjelentek, ékes bizonyítékül szolgálva arra, hogy ott tartunk e téren, ahonnan 20 évvel ezelőtt indultunk.

Sajnos sokan kidőltek már e harc során, többen vannak „odaát” azok közül, akikkel elindítottuk kulturális egyenjogúságunkért folytatott küzdelmünket. A többiek pedig szétszóródtak, meghasonlottak, s ami még rosszabb hagyták, hogy a hatalom egymás ellen fordítsa őket. Több ezer éves gondolat: „....divide et impera...”

Osztojkán Béla halála előtt arra készült, hogy dokumentumregényben megírja cigánymozgalmunk igaz történetét. Már nem tudta megtenni... Jegyzetei ki tudja hol kallódnak. Lakatos Menyhért azt mondta, hogy görkorcsolyázni fog, amikor azt őt szidalmazók már sehol sem lesznek... Farkas Kálmán bácsi publicisztikáiban, mint az első ismert cigány újságíró, mindig „értünk kiáltott”. Ki az, aki ma emlegeti, rajtam kívül. Azok a roma „politikusok” felejtkeztek el róla leghamarabb, akiket egész életében pártfogolt.

Hagytuk, hogy idáig jussunk, hagytuk, hogy kiforgassanak bennünket elődeink történelmi örökségéből.

Mindezt azért tartom fontosnak felemlíteni, hogy megvilágítsam: milyen gondolatok is vezettek engem, amikor 2007-ben kezdeményeztem a vajdaság hagyományőrző mozgalmát. Sok haragost szereztem magamnak, sokan próbálnak lejáratni, sokan pedig a vajdai méltósághoz méltatlan eszközökkel próbálják önös érdekeikre felhasználni ezt az ügyet.

Bencsik Gábor történész barátom idézte egy velem készült, a vajdaság témáját érintő dokumentumfilmben Napoleon híres mondását: „Nem az a tragédia, hogy minden tehetséges ember ellenem van, az a tragédia, hogy minden tehetségtelen mellettem van...” ***

Ma azzal vádolnak, hogy anyagi előnyökért, érdekből, csalással vettem rá egyeseket a vajdaságra. Azzal vádolnak, hogy királyságot építek. Pedig nincs koronám, nincs kastélyom, nem ülök otthonomban aranytrónszéken, mint vádlóim közül egyesek.

Az én kastélyom a hitem, az őseim hite, a könyveim és azok szeretete, akik a rágalmak ellenére is kitartanak mellettem. Többre nincs is szükségem.

Nem kívánok a sárdobálásra ugyanazzal válaszolni. Soha nem fogom cigány testvéreimet még joggal sem nyilvánosan sértegetni, bántani. Megteszik ezt helyettünk mások, hisz sokan csak azt várják, mikor esünk egymásnak, hogyan lehet megosztani bennünket, hogy még véletlenül se tudjuk képviselni népünket, kezünkbe venni sorunkat. Apám szavaival: „ malaven pe kethane e tringone...”

Rossz szokásom azonban, hogy mindent megőrzök. Feljegyzéseket, fotókat, videókat... a mi kortárs történelmünk krónikája az utókornak, jelentés a jövőnek. Remélem, lesz majd olyan nemzedék, aki leszűri belőle az igazságot és felteszi majd a mérlegre az ügyben vádlók szavahihetőségét.

Akik ismernek engem, akik veszik a fáradságot, hogy utánajárjanak 40 éves munkásságomnak, tudhatják: én nem elvenni szoktam, hanem adni. Segíteni akkor is, amikor körülményeim szerények. Mindig ezt tettem, és a továbbiakban is ezt fogom tenni.

***

Hivatkozott videó: https://www.youtube.com/watch?v=1HZQiCP5FE0&feature=youtu.be

Már érezhető a választások előszele. Benne van a levegőben: felébrednek még a „téli álmot”alvók is, sokasodnak a nyilatkozatok, előkerülnek a világmegváltó gondolatok.

Így van ez a mi „cigány-roma világunkban” is.  Egyre többször hallom az összefogás sürgetésének hangját innen is- onnan is, jobbról is, balról is. Ez örömmel kellene, hogy eltöltsön, hiszen nem más, mint én indítottam el a Közös út - kethano Drom gondolatát 1991-ben, amikor mások „ Mi Utunkról és Hosszú Útról” beszéltek.

Akkor is – ahogyan ma is -, az a meggyőződés vezetett, hogy a cigányság jövője, csakis a körülötte élő népekkel való szövetségben, kölcsönös együttműködésben képzelhető el. Ezt a kölcsönösséget én mindig egyenrangú, partnerségen alapuló kapcsolatként gondoltam el, tisztában léve a realitásokkal, s azzal, hogy az ilyen szintű partnerséghez minden résztvevőnek „fel kell nőnie”...

Van tennivalója az un. többségi nemzeteknek: a begadás kultúrája megteremtésével az előítéletektől való megszabadulás, a megismerés útján, és van nem kevés dolga a cigányságnak – éljen bárhol is a világon – az együttélés kölcsönös biztonságáért, a közös jövő építéséhez való alkotó munkán alapuló hozzájárulásával. Az ilyen partnerségre azonban csak a saját méltóságában és identitásában érett, felelősségteljes ember képes.

Egész életem és eddigi munkásságom során éppen ezért küzdöttem a cigányság kultúrájának egyenrangúsításáért, az intézményeinkért, az oktatásért. Ez a küzdelem nem a támogatásokról, a tiulusokról, a kinevezésekről és címekről kellene, hogy szóljon, hanem a mi életbenmaradásunkról. Ha nem vagyunk képesek „kiművelt emberfők” népévé válni mi cigányok is, végünk van! Szó szerint és képletesen is.

Nem tudunk talpon maradni a mai könyörtelen megélhetési versenyben, de ami számomra ennél is szörnyűbb kiesünk az idő rostáján, és eltűnünk a népek, nemzetek sorából.

 Drága Testvéreim! Mi leszünk mi a mi évszázadok viharain át is megőrzött kultúránk, nyelvünk nélkül?

Minek neveznek majd bennünket? Halmozottan hátrányos helyzetú társadalmi csoportnak – hogy csak egyet ragadjak ki a már is rajtunk lévő bélyegek közül.

Közös Út, egyenlő méltósággal, jogokkal és kötelezettségekkel. Felzárkózni a mi cigány identitásunkkal más identitások mellé. Én nem látok más lehetőséget. De ehhez mindenekelőtt birtokában kellene lennünk a mi cigány identitásunknak, legjobb kulturális hagyományainknak.

Ezért pedig érdemes összefognunk, áldoznunk, s ha kell küzdenünk a lehetőségekért, amit demokratikus szóhasználattal úgyis nevezhetünk, hogy kulturális autonómia.

Nem véletlen, hogy a magyar nemzeti ébredés a refomkorban a kultúra felkarolásával kezdődött. A nyelvújítás, a tudományos és irodalmi-művészeti élet fellendítése, az akadémia, a múzeum megalapítása nélkül a politikai értelemben vett reformkor sem jöhetett volna el.

Hát persze, nekik volt Széchenyi-jük, voltak mecénás főurak, akik áldoztak ezért a kultúráért...

Drága Testvéreim! Nekünk nem lehetnének ilyen „főuraink”, népünk felzárkózásáért, kulturális intézményeink megteremtéséért áldozatot vállaló tehetős cigány embereink?

Tudjuk, hogy nemcsak szegény cigány testvéreink vannak. Hál’ Istennek sokan közülünk boldogulnak vállalkozóként, kereskedőként...

Méltó és dicső tett lenne, ha közös erővel megteremtenénk kulturális autonómiánk intézményrendszerét. Ne várjunk a politikai ígéretekre, ha az aktuális hatalom segít terveink megvalósításában, annál jobb, de tegyük meg elsőként mi a magunkét, hogy legyen legalább egy – szigorúan szakmai és nem politikai alapon szervezett- országos kulturális intézményünk és múzeumunk!

Ha van közös akarat , elszánás és áldozatkészség a gyakorlati megvalósítás lehetőségeit megtaláljuk.

Drága Cigány Testvéreim! Kérlek Benneteket, fontoljátok meg javaslatomat!

Budapest, 2013. szeptember 17.

 Rostás – Farkas György

Mure gugle lashe phral haj phenyale!

Avilas pale e vrama te bishalav tumenge sirma. Inke milaj si, zeleni  e kopacha  shukaraj e malya, haj giljaben amenge e chiriklyora.

Na pa buteste kathaj e shukar tomba. Vi atunchi shukar avla e kopacha haj e patra.

Tumencaj muro dyi sagda. Dulmut e rom zhanas pej droma grastenca, vurdonenca. Maladyonas jekhavresa, de akanak aba boldyilas e luma.

So te phenav mure phralora? Ci fajma kade so akanak si amenca. Roden jekhavres pej sirma. Iskirin jekhavreske, bishalen sirma. Te na bisterdyon pa jekhavreste, zhikaj e luma luma avla, ke tumen phralora haj rom ashona.

Mukav tume Devlesa, tumaro phral: o Rostás – Farkas György

Úgy éljük életünket, ahogy az meg van írva a csillagokban. Nem mindegy, hogy az ember gőgös-e, vagy alázatos. Istennek tetsző életet kell – kellene élnünk. Hogy ezt miért mondom és írom…

Most hirtelen Mahatma Gandhi jut eszembe.

Azt mondta: „Az emberiséget egy nagy ölelésben kellene egyesíteni.” Milyen igaza volt! Az Isten előtt nincs kivétel. Úgy szereti a szegényeket, mint a gazdagokat. Én azt mondom, a szegény ember sokszor talán boldogabb...

Ne feledjük egy percre sem, egyszer számot kell adnunk életünkről. És ebben sincs kivétel, sem szegény, sem gazdag között – de még a gonosz számára sem…

Szeretteinkre ne csak formálisan, külsőségekben emlékezzünk, öleljük át őket gondolatban, és legyen minden nap  egy nagy összefogás vágyának napja.

Imádkozzunk minden nap, valamennyi néphez, valláshoz, felekezethez tartozó embertársunkra is gondolva.

Azt kérdezem magamtól és mindannyiunktól: Tudunk-e másokért is tenni, jó szóval, tanáccsal, cselekedettel, példamutatással. Vajon tudunk-e gyűlölet nélkül élni ebben a gyűlölettől terhes világban? Ez itt a kérdés!

Vizsgáljuk meg lelkünket! Isten szabad akarattal áldotta, vagy verte meg az embert. Vajon  - de ez már nem kérdés - , csak elmélkedem, ha most újra kezdené a mi Istenünk, ismét így cselekedne?

Mi, már csak különbséget teszünk ember és ember között.

Bizonyára ismerik Önök Kedves Olvasóim a kék meg a barna szemű gyermekek-dilemmáját.. Talán már én is írtam róla. Ha nem, hát álljon itt örök mementóként:

A tanító néni egyik órán azt mondta a gyerekeknek: hogy minden kék szemű gyerek gonosz. Kicsit később megismételte, de ekkor már a barna szemű gyerekekről állította ugyanezt. Végül elárulta, hogy az egészet ő találta ki.

Csak képzeljük el, mi játszódhatott le a gyermeki agyakban, lelkekben, szívekben!

Mindannyian tudjuk – ahogyan Gyurkovics Tibor is oly sokszor emlegette azt a pici fecskekódot – mi is kódolva vagyunk. 

Vajon tudunk-e tartósan alázattal élni és szeretetet gyakorolni? Hát igen, ez talán nehezebb lehet, mint a gyűlölködés, de sokkal jobban tenné mindenki, ha a szeretetet gyakorolná, mert aki még nem tudja, annak üzenem: a szeretetből minél többet adunk, annál több marad.

Napfelkeltétől napnyugtáig szeretni… Mert, ha az ember érzi – ébredéstől lefekvésig, hogy szeret és szeretik, akkor megtudja, hogy mit jelen boldognak lenni.

Ma azt érezzük, hogy nincs bizalom. Hogy anélkül hogyan lehet élni? Azt nem tudom, de biztos lehet. Mert szeretet nélkül se lehet(ne), de mégis sokan élnek úgy!

Szegény Jézus naponta hányszor csúfolják meg világszerte az álszent politikusok, szegény dúsgazdagok, alvilág bárói, „nem tudják, hogy mit cselekszenek” – hangzott el ott a Golgotán, miután elvégeztetett.

Csak azt szeretném mondani, üzenni a mának és a holnapnak: hogy mindannyian szeretetben fogantunk, s az nem szégyen, ha az ember szeret. De azok, akiket nem szeretnek, ezt sohasem fogják megtudni. Ha pedig nem vagyunk otthon egymás szívében, akkor hiányérzetünknek kell lennie.

Mert, ha tetszik, ha nem, csak abból tud adni az ember, amije van. Ha van egy pici adomány, amit Istentől kaptunk, talán kötelességünk abból adnunk a szegényebbeknek is. Merthogy szegények mindig voltak, vannak és lesznek közöttünk.

Higgyétek el, nagyon kevés kell a boldogsághoz, amire minden ember egész életében vágyik.

Sosem késő elkezdeni! Isten bőséges áldását kérem mindannyiunkra.

Mure lashe Phral, Phenyale patyivale!

Tumende dav duma phenav e shukar paramicha. "Jokhar sas, sas kaj nas, jekh bari chikenalyi bokolyi, haj jekh piri pherde shax. Ande muri godyi avilas tela zeleno vesh e but rom, e cherhara  beshenas, khelenas, haj gilyabenas..."

O Phuro, o Papo e paramicha phenlas, haj e shavora feri dikhenas. So te phenav tumenge, pushelas o Phuro,  sar po cheri dikhelas, haj e paramicha phenlas.

Tela pesko lungo trajo vi vov kadi ashunlas,  Lendar sityilas, haj vi vov feri kadal hatyarlas, de kadal zhurales.

Ande kodi phenav vi me tumenge, te hatyaren e vorba e dulmutani, e chachi. Ande amare paramichi trajuvas majdur.

But shela bersh kana pel droma phirasas, trajinasas pa kadal sakon zhanelas. E paramicha phenlas muro Papo, haj muro Dadoro anda pengo jilo. Kadi sityilom lendar  Aba nachile kadal dulmutane vrami, sar e bulhe droma pa save avilam ande thema.

Kathe ashilam ando Ungro,  haj kathe barardam opre amare shavoren. Len sama pe jekhavreste, pe amare sune, ke naj ame kaver so shaj das jekhavreske.

Palpale trubuj te zhas ande dulmutane bersha, kana e rom haj e manusha patyivinas, haj kamenas jekhavres. Tubuj  te avel ame vrama pe jekhavreste, te boldas ame palpale jekhavreste.

E terne trubuj te pinzharen e phure butya, so ando trajo inkerdas amen. Kade shaj grizhin amare sune, sar amelam sama pe amare. O Del te zhutij tumen sastyimasa, zorasa haj pachasa.

But vrama si ma te gindima. So avla tumenca e romenca, kon kathe ashona ande kadi luma.Soski luma?!  

Kasavi soski ci fajma ke khonyik ci patyal e patyivaki vorba. Hasajlas e patyiv, e pacha so kethane inkerdas a luma. E rom kamenas  jekhavres, denas e patyiv,  de  aba kadala nachile sar o shonito po cheri.  Dore inke shaj gindipe e luma ande late e but lashe roma.

Ashunen so phenav tumenge! Ame sagda pashe samas jekhavreste, trubuj te boldas ame palpale jekhavreste. So phenel tumaro dyi, tumaro jilo? Naj ame khanchi pe bari luma, feri  e patyiv, haj o kamipe so si ande amende.