Rostás Farkas György

Jókai írja egyik művében: „Embernek lenni minden körülményben…” Az ember egyéniségét, azt az egyszeri pótolhatatlant és megismételhetetlent, csak valamely közösségben betöltött szerepében, és a közösségtől kapott kultúrában tudja megélni, kiteljesíteni, vagyis az egyéniségét lényegében egy bizonyos kulturális közösségtől kapja.

Korunk nagy problémák előtt áll, ezért mindent el kell követnünk, hogy leomoljanak a falak, és minél egységesebb legyen kis nemzetünk.

A bajban mindig összefogtunk. A világban természeti katasztrófák dúlnak, s időről-időre ismét háborúk. Jóérzésű emberek mindig voltak és lesznek közöttünk. A bajban – ahogy most is – elmentek, hogy a katasztrófák helyén segítséget nyújtsanak.

Az évszázadok viharain át őriztük kultúránkat, nyelvünket. nincs messze az az idő, amikor már nem lesz, aki továbbadja, és kinek. Hiszem, hogy minden elvesztés egy új megszületést hordoz. Minden ember sorsa, kultúrája meg van rajzolva, majdnem azt mondtam, hogy meg van írva a csillagokban.

Igaz helyzetet kell teremteni és merni cigánynak maradni, mert az őseink mertek. Felvetődik tehát a kérdés: mit várok? Erkölcsös, vallásos nevelést már az általános iskolától kezdve. Cigány népismereti oktatást: történelmünk, hagyományaink, értékeink bemutatását. Aki nem ismeri kultúránkat, nem ismer bennünket.

Minden magyar felelős minden magyarért, hangzik el egyre gyakrabban mostanában. Ezek szerint minden cigány is felelős minden cigányért. Álljanak itt e sorok örök mementóként. Én ezt úgy gondolom, hogy mindenki felelős mindenkiért. Mert egy hazában nem lehet "különutasként" élni. Több érzékenységet és még több alázatot kellene tanúsítanunk, amit Krisztus óta krisztusinak hívnak. 

A közös történelmünkből tudjuk, hogy a nagy drámák idején együtt voltunk, mára már "menthetetlenül". Ma az én agyamban a statisztikák megzavarják a szoftvert. Nem is untatom kedves olvasóimat, de egy-két adat kikívánkozik belőlem. Sok iskolában el vannak különítve a cigány gyerekek, előítéletes világban, „demokráciában” élünk. Egy felmérés szerint az egyetemi joghallgatók 20 százaléka úgy véli, a cigányokat nem kell védeni. Kérdés, melyik társadalmi csoportot kell védeni, és kivel szemben. 44.3 % szerint a romákkal szemben kell megvédeni a társadalmat. A joghallgatók negyedik évfolyamának 80% szerint : ne járjanak együtt cigányokkal.

Így mondandóm vége felé vissza kell kanyarodnom – lelkem megnyugvása érdekében – az egyfolytában hangoztatott – legalábbis általam, de sokunk általam is: a szeretethez. Amit kisgyermek koromban ott a „Viharsarokban” megtapasztaltam a jó öreg parasztoktól Újkígyóson, az hogy otthon kell lennünk egymás szívében. Csak abból adhat az ember, amije van. Ilyen maga a szeretet. Mint azt hál’ Istennek még nagyon sokan tudják, tudjuk, abból minél többet adunk, annál több marad.

Ezt a nagy-nagy adományt Istentől kapja az ember, s ebből kötelessége adni mindenkinek. Szét kell osztani szegények és gazdagok között egyaránt. Ettől gazdagabb, szebb lesz az ember élete, mert mindannyian boldog emberként szeretnénk leélni életünket.

Semjén Zsolt nemzetpolitikáért felelős miniszterelnök- helyettes a következőket mondta április 8-án a nemzetpolitikai Kutatóintézet nemzetközi konferenciáján.

"A szórványmagyarságot megilleti a kulturális autonómia, a tömbmagyarság számára pedig jár a területi autonómia - szögezte le. A nemzetek és a kisebbségek jogai emberi jogok a közösség szintjén. Emberi jogok tekintetében ugyanakkor nincs alku, az nem a többségi nemzet kegyéből jár, hanem emberi mivoltunkból következik.

Semjén Zsolt kiemelte: a közösségi jogok az emberi jogok megvalósulása a közösség szintjén, és a nemzetiségek, kisebbségek jogai, valamint a perszonális emberi jogok nem állíthatók szembe egymással, és nem választhatók el egymástól. Kulcsfontosságú, hogy az egyes magyar nemzetrészeket jellemző autonómia-elképzelések nem a valóságtól elrugaszkodott törekvések."

"Az autonómia a kisebbségi jogok királynője - fogalmazott Semjén, majd hozzátette: a magyarság nem alávalóbb egyetlen más nemzetnél sem."

Egyetértek Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes által elhangzottakkal... A legnagyobb magyar, Széchenyi a következőket is mondta:"Nemzetek, kultúrák és népek között nincs alá-fölé rendeltségi viszony."

Én is vallom a nagy magyarral, hogy nincs különbség, egyenlőek vagyunk. De éjünk a világ bármely pontján, Új-Zélandon vagy Sidney-ben, azt tudnunk kell és éreznünk, hogy honnan jöttünk és kikhez tartozunk. A kultúránk, a nyelvünk kötelez bennünket. 

Vállalnunk kell a magyarságunkat és a cigányságunkat, mert ettől nem kevesebbek, hanem többek leszünk.

So phenen mange e bersha, e serojimatura? Dulmut e manusha na feri e rom, zhanas nashadesas pe bulhe droma phirenas. Jokhar feri gindisardepe haj cerha cirde penge, haj penge shavorenge. Pek than kothe ashile, kaj kamenas le. Kade kerdyilam ame pachake.

E dromara, e cherhara sar kerdyile pachake, haj kade. Mangasas, xapavasas ando trajo te ashuvas. Kade kerdyilam ame e Devleske. O Del kamel ame, haj grizhi ame.

Te avel kade inke butajig, te kamen jekhavres, haj pacha te avel,  haj kamipe, o Del te zhutij ame.

... ando cheri haj pej phuv. Losshan akanak e manusha, keresle e primavara. Kadoj ando bersh o maj shukar shon. Ande kado shon rakhadyilas muro Dad, sar zhanas per droma, sar vov phendas pej bulhe.

Kade rakhadyonas per droma, andej vesha amare dada, papura, dulmut, zhurales dulmut.

Ame trubuj te gindisaras, te serosaras pe lende, anda kaste kerdyilam ame. O Del te del le kothe pacha, hodinipe, kaj soven penge sune.

Trubuj te stityaras amare shavoren pe dulmutane krisa, paramichi, vi von te shaj ingren majdur amare pecimatura sar trajinas amare papura.

Tubuj te gindisaras pe dejango dyes. Pe amare deja, haj pe lenge deja kon o trajo dine amen. Haj opre bararde amare sune. Na feri te han dine ame, vi amaro dyi bararde. Len sama pe kadal sune haj vi tume den majdur tumare shavorenge.

(Grafika: Szentandrássy István)

Gero kerdyilom,  haj chorro

Mulas muro Phral o Joshka, mure phralesko  shavoro.

Kade sam ame savorazhene, kon rakhadyol kodo merel. Feri ande kadi jekh si chachipe pej phuv. Sako manush somno mukhel pala peste, te seron pe leste. O kamipe te ashol maskar amende.

 So baro dukhaimo si ande amaro jilo. So shaj phenav? E dukh  mudarel ame, kadi shaj phenav tumenge.

Len sama pe tumende, te na phiren kade. Phabaren memelyi angla lesko dyi. Vov sas o Joshka, o lasho, o cino, amaro. O Del te lel sama pe leste, kothe opre.

Te del les o Del jertipe,  amen pale sastyipe, te avel e devleski voja.

A humor nagyon fontos,  amíg ember élni fog a Földön, mindig szükség lesz rá. Hogy miért? 

Egyszer volt, hol nem volt, egy nagyon szerencsés ember, mindig mellé szegődött a szerencse. Túljárt mindenki eszén, nem mintha erre nagy szükség lett volna, de ha úgy hozta a sors, hát elővette a furfangos eszét. Mert nagy barangolások idején bizony Galambocskáim, (remélem most hallja Gyurkovics Tibor, mert ez az ő kedves szava járása volt,) erre néha nagy szükség volt. Igaz, hogy megpróbált mindenki őszinte, alázatos és bölcs lenni, de sajnos ezt nem mindig adatott meg mindenkinek, ezért tehát a furfanggal is éltek néha.

Az életben maradás egyik fortélya volt a humoros, fanyar jókedv, főleg ha az ember fia megivott egy jó pohár bort. A jó kis öreg a sok mesemondásba megöregedett. Hát így volt ez régen,  az öregek elmélkedtek és meséltek. Meséltek bizony, mert volt miről. Sok történés szem és fültanúi voltak ők! Ők, az enyémek, az öregek, és most már a halottaim…

Kimegyek hozzájuk, ha hazavisz a fájdalom, kimegyek hozzájuk a csendes temetőbe, és szólongatom őket. Ahogy régen tettem, azokban a régi időkben, gyermekkoromban.

De a cigány meg olyan, hogy jó kedvet teremt, hogy a búslakodó ember is derüljön. Mert úgy szól a nóta, hogy „mentem-mentem hosszú utakkal, találkoztam boldog cigányokkal.” Mitől is voltak boldogak, vidámak? 

Azt mondta az én boldog emlékű Ranner Gizilla kolléganőm, hogy „nézzünk hátra, hogy láthassunk előre!” Hogy ez mire is vonatkozott? Hát arra, hogy ne siessünk, mert ráérünk még a mennyei hazába menni, majd ha eljön annak az ideje. Amíg nem, addig itt legyünk, örüljünk egymásnak, szeressük egymást!

So te phenav, sirma bishalav, haj somno mukav pala mande. Dulmut kana shavoro somas kadal shukara dyesa sas. Muri Dej kiravelas, pekelas, muro dyes inkrelas. Ande lako jilo bari lossh sas.

Kodi phenlas:  shaj phiren punrangles. Mure lashe amala aba butzhene muklema. Aba ando somnakuno cheri si. Gindi but pe lende haj serojma, haj phabarav memelyi angla lengo dyi.

Mura dejorako dad, haj vi lako lasho phraloro kade bushalas: Dyurka. Pe mure shaveste muklom muro anav, haj voj pe pesko. Kade sam ame sa-sa boldome. Kado anav vi muro si, vi mure shavengo te avel amenge, haj savorazhenenge baxtalo.

Pe kado dyes but gindi pe muri Dej, pe muro Dad phabarav memelyi angla lengo dyi. But gindi pe kodol vrami, kana cino somas, haj phunrangles phiros ando praho, pej droma, pej malya. Fajasma chiriklyi te avav, haj palpale te urav pe kodol shukar thana, haj maskar kodol lashe manusha, kon amen opre bararde, haj kamenas amen.

Fajasma but - but lossh te anav tumenge savorenge. Len sama pe tumende, pe jekhavreste.

O Del te zhutij tumen lungone trajosa, sastyimasa, losshasa. Te aven  saste baxtale!

A Romák Világnapján, 2013.04.08.

Testvéreim üzenem nektek, hogy nincs más út, mint a közös. A közös út, amely a közös jövőt, biztonságot jelentheti mindannyiunk számára, éljünk a világ bármely pontján.

1971. április 8. mindannyiunk életében piros betűs nap kell, hogy legyen. Azon a nevezetes napon fogadalmat tettünk és esküt, hogy sohasem fogjuk elfelejteni, hogy mi cigányok összetartozunk. Fájdalmas, örök mementó, hogy a cigányok népirtása bekövetkezhetett, és a fogadalmunk is erre emlékeztet, hogy ez soha többé nem ismétlődhet meg.

Kérlek benneteket, ne feledkezzetek meg soha a cigányok világnapjáról, gyújtsatok gyertyát és hajtsatok fejet az őseink emléke előtt is.

A múltunk a közös felelősségünkre emlékeztet bennünket,  s arra, hogy tegyünk a jövőnkért.

Helyet kérünk és követelünk magunknak, az utánunk jövő generációknak, hogy a saját sorsunk irányításába beleszólásunk legyen.

Hajdanán a Romani Kris törvényt vésett az életünkbe, és az összetartozása kötelezett bennünket. Ne feledkezzünk meg ennek szelleméről ma sem. Ne engedjük, hogy megosszanak és egymás ellen fordítsanak bennünket.

A Romák Világnapja közös értékeinkre, őseinktől örökölt kultúránk, nyelvünk tiszteletére emlékeztessen valamennyiünket.

 ***

Mure Phral, Phenyale!

Mangav tume hatyaren jekh, kamen jekhavres, bolden tume palpale jekhavreste, ke tume pa jekh kranzha avile pej luma. Inkren kethane, aven jekh, ke kaver nashtig keren. Kamen jekhavres, haj hatyaren jekh, lumake rom ande bari luma kon san, haj trajin.

Mangav tume tumaro phral, kon kamel tume, haj lashipe kamel tumenge, savore zhenenge romenge.

Phralora sam, sa sa pe kadi luma. E romengo romano dyes te avel amenge savorenge baxtalo.

Tumaro phral: György Rostás - Farkas

1971. május 16-án, Mózes napján érkeztem vissza Angliából, a Cigány Világszövetség találkozójáról Budapestre. Az első utam Benoist György professzor-barátomhoz vezetett. Ő volt akkoriban a főigazgató, az Amerikai-úti Idegsebészeti Klinikán. A legjobb tudásom szerint megpróbálom visszaidézni beszélgetésünket:

- Kedves György – így kezdtem, s elmeséltem, hogy milyen szívélyesen fogadtak Londonban, ahol megbeszéltem, hogy egy orvos barátommal együtt szívesen kiköltöznénk a ködös Albionba. A válasz az volt, hogy bármikor jöhetünk, tárt karokkal várnak, s minden kényelmünket biztosítják.

Benoist csak hallgatott, azt mondta meséljek el mindent. Mikor beszámolóm végére értem, csak annyit kérdezett:  - Befejezted?

-  Igen – válaszoltam.

Jó, akkor maradunk itthon… mi hazafiak vagyunk, az a kötelességünk, hogy itthon szolgáljunk.

Belém szorult a szó. Más mondanivalóm ezután már nem lehetett: - Igen, igazad van. Így hát maradtunk. Azóta eltelt vagy 40 esztendő.

Benoist barátom a napokban átköltözött a csillagösvényen az Örökkévalóságba. Ott vár, s ha egyszer én is megérkezem, folytatjuk a diskurzust: helyesen döntöttünk-e akkor régen...

Egy mondat még kikívánkozik belőlem. Utolsó telefonbeszélgetésünk alkalmával mondta: vannak örök és vannak ideiglenes barátok. Mi pedig örök barátok vagyunk.

Jó volt az ő barátjának lenni, köszönöm, hogy erre lehetőségem nyílt.

Megpróbálok továbbra is hű maradni ehhez a barátsághoz, hogy majd odafönt, ha szembejön velem, örömteli legyen a viszontlátás, ne kelljen szégyenkeznie miattam.

Köszönöm az életét, sok-sok jóságát és segítségét.

Köszönöm, hogy vállalta, hogy saját kezével megműtsön, amikor gerincbántalmaim voltak, s még élhetek családom, barátaim és tisztelőim között itt a földön.

Köszönöm a jóságát és szeretetét.

Ha van Odaát, szeretném, és nagyon remélem, hogy ott is barátok leszünk, s folytatjuk, ami itt megszakadt.

Kedves György! Isten áldjon és őrizzen téged, barátaid, szeretteid emlékezetében. Ígérem, hogy szívem rejtekében, a legféltettebb kincseim között oltárt emelek emlékedre..

Mindig elmegyek családodhoz, szeretett feleségedhez, gyermekeidhez, és nem feledkezem meg róluk sohasem.

Vigyázz az itt maradottakra: feleségedre, szeretett Mónika lányodra és György fiadra.

A világ minden fényét, szeretetét és illatát küldöm neked odaátra.

Nagyon hiányzol! Szerető testvér-barátod: Rostás – Farkas György

A hazai történelmi nemzetiségek - mind a 13 -, több figyelmet érdemelnének. Kiemelten említem a cigányságot, amely nem rendelkezik anyaországgal sem, így tehát külső támogatásra, védelemre sem számíthat.

Húsz évnyi küzdelem után jutottunk el odáig, hogy új nemzetiségi törvény született, mely elvben deklarája pl. a nemzetiségi autonómiát és a parlamenti képviseletet is. A szabályozás mikéntje azonban gyakorlatilag lehetetlenné teszi e képviselet megvalósulását, még a legnagyobb létszámú, immár nem kisebbség, hanem nemzetiségi jogállású cigányság számára is.

A cigányságnak. gyakorlatilag nincs beleszólása a róla szóló intézkedések, kormányprogramok alakításába. Ahogyan eddig is, most is a fejük felett döntik el, mi a jó nekik, merre kellene haladniuk.

Ezzel kapcsolatban még néhány szó a kulturális autonómiáról, vagyis a nemzetiségi identitásról. Véleményem szerint a jelenlegi roma felzárkóztató politika súlyos hiányossága, hogy nem fordít sem kellő figyelmet, sem forrást a romák kulturális önazonosságának, egyenlő méltóságának fejlesztésére. Semmilyen szociális és gazdasági felzárkóztató politika nem lehet sikeres enélkül.  (Méltóság és identitás nélküli emberekből sohasem lesz a közjóért elkötelezett, adófizető honpolgár.!) A média ezen a téren is sokat tehetne!

Sajnálatos és a jövőre nézve nagyon káros következményekkel járó folyamat a civil szektor ellehetetlenítése, kivéreztetése. Ez a közélettől, a társadalmi szerepvállalástól való eltávolodáshoz, az érdektelenséghez és a veszélyeztetett csoportok még nagyobb mérvű leszakadásához vezet.

 Egyre gyakoribb a megfogalmazás: kiírtak bennünket a társadalomból, mi sem törődünk a társadalommal, a közjóval.

E folyamat egyenes következménye lesz az az attitűd, amely belső emigrációba, belső ellenzékiségbe vezeti az érintett csoportokat. Ez az ellenzékiség pedig már nem párthovatartozásból, vagy ideológiai meggyőződésből fakad, hanem az ellehetetlenülésből, a „másodrendű állampolgárságból” fakadó lappangó indulatokból.

Az ilyen indulatok pedig könnyen gyűlöletbe torkollhatnak, és kiszámíthatatlan kockázatot rejtenek magukban.

Azokat a harangokat, melyeket lassan már évtizedek óta kongatok, mert megkondultak  bennem már régen.  A cigányok nyelve, kultúrája nem kell már a cigányoknak sem. Féltett kincsként óvtuk, őriztük, de úgy tűnik hogy végnapjait éli. Ha már az ősei nyelvét is feladja az ember, akkor mi élteti az amúgy is csak pislákoló lángot.

Talán jó lenne évszázadokra visszarepülni, amikor édes volt az anyai szó, az anyanyelv, apáink ősi íratlan törvénye, ami elhagy bennünket örökre. Az én szüleim még cigányul imádkoztak. Ha találkoztak a többi cigányokkal, barátokkal, rokonokkal, hosszan üdvözölték egymást. Nagy becsben tartották a nyelvet, a törvényt, a Krist, ez az örökség összekovácsolta a vándorokat, a menekülőket az otthonkeresőket.

Nekünk is így kellen tennünk, gondosan tovább adnunk, hogy úgy vigyázzanak rá az utánunk jövők, a most felnövekvők, ahogy az én generációm és az előttem élők tették.

Nekem is volt egy álmom, merthogy én cigányul álmodom. Így fogalmazódnak meg bennem a gondolatok, íródnak a sorok és a kimondatlan óhajok.

Talán lesz egy olyan kor, amikor érdemes lesz cigányul írni, mert lesz kinek, lesz aki olvassa.

A napokban olvastam, hogy sötétbe borult Tarnabod.

 Az a Tarnabod, ahol Hegedűs Zsuzsa iskolaigazgató meghívására régebben gyakran megfordultam. Öröm volt látni a fiatalokat, az iskolában a gyermekeket, az évzáróra ünneplőbe öltözött, büszke szülőket. A rendhagyó irodalomórán csillogó szemmel olvasták cigány íróink verseit, írásait, s akik  már nem beszélték, azok is megpróbálták visszatanulni öregapáik nyelvét.

Mint a mesében: szép volt,tele a jövő ígéretével… talán igaz sem volt?...

Vajon kit, kiket és miért zavart ez a hagyományőrzés, ez az identitás-építés? Mert úgy túnik valakinek mégis útjában volt, az igazgatót elküldték, az iskolát ellehetetlenítették...

A kép mindenesetre megrázó: sötétbe borul még a világ is, ha az emberek feladják hagyományaikat, s már nem ragaszkodnak őseik kultúrájához, erkölcsi értékeihez…