Rostás Farkas György

Mit mond Rostás-Farkas György a konfliktuskezelésről?

Mester Zsolt újságíró kérdezi Rostás-Farkas Györgyöt

M.Zs.: Nemrégiben a belügyminisztérium parlamenti és társadalmi kapcsolatok főosztályával tárgyalt a magyarországi cigány szervezetek érdekszövetsége melynek ön az elnöke. Tudomásom szerint a megbeszélés témája az együttműködés élehetősége volt, mégpedig a konfliktuskezelés témakörében.

„Valóban, mindkét fél felismertre, hogy a mai társadalmi állapotok szükségessé teszik, hogy felvegyük a kapcsolatot egymással. Úgy gondoltuk, hogy cigányok és nem cigányok közösen felvállalhatják a kezdeményezést eme kérdés megoldására. Mi a cigányságon belüli konfliktusokat is össztársadalmi problémának tekintjük, amit az állami szervek, illetőleg az érdekvédelmi szervezetek, külön-külön nem tudnának kezelni, csakis együtt. Összefogásra van tehát szükség.”

M.Zs.: Sikerült-e már tisztázni a részleteket, a konkrétumokat, a hogyanokat is, vagy ez az együttműködés még csupán elképzelés?

„Célunk, hogy kiépítsünk egy országos hálózatot, amelynek keretében a hátrányos helyzetűeknek segítséget tudunk nyújtani, az állami szervek bevonásával. Ennek érdekében az információáramlást is meg kell szervezni. Nagyon fontosnak tartom, hogy se bűnözést, sem pedig az ebbe a körbe nem tartozó egyéb konfliktusokat ne kategorizáljuk, etnikai, vallási vagy egyéb szempontok alapján. Ezen jelenségek kialakulásában ugyanis elsődlegesen a társadalmi környezet játszik döntő szerepet. „

M.Zs.: Hátrányos helyzetűek, állami szervek bevonása, információáramlás… Nem félnek attól, hogy ez az együttműködés sokakban azt az érzést kelti, mintha újból életre kelne a KMK?

„Nem, nem, nem. Itt egészen másról van szó, a munkánkba bevonnánk magukat a hátrányos helyzetűeket is. Egyébként remélem, hogy a társadalom szemlélete e tekintetben is változott. Mi segíteni szeretnénk mindazoknak, akik jogosan elvárjak tőlünk az erkölcsi támaszt. Szeretnénk elejét venni annak, hogy olyan atrocitások megtörténjenek, amelyek a közelmúltban többször elfordultak, ezért is akarjuk ezt az együttműködést. ”

Forrás: Pesti Hírlap 1. (105.) ÉVFOLYAM 102. SZÁM 1992. JÚNIUS 12.

Szép lassan elfogyunk…

Zokog a lelkem! Most értesültem a fájdalmas hírről, hogy a mi szeretett testvérünk visszaadta a lelkét Teremtőjének.

Micsoda veszteség! Kimondhatatlan fájdalom költözött a szívembe.

József Testvérem, te nagy Tanító! Tanítottad a népedet a szépre, meg a jóra. Mostantól tedd ezt Odaát, a Mennyei Hazában.

Ki kell írnom a szívemből a fájdalmamat.   Keresem a szavakat… de nem találom.

Olyan jóságos voltál és alázatos mindenkivel.

Nem olyan régen jártam nálatok, a hajlékotokban. Drága feleségeddel, az én szeretett Klára húgommal atyai fogadtatásban részesítettetek. Soha nem fogom elfelejteni az együtt töltött időt!

Azokban a napokban is tanúja lehettem annak, miként segítettél az embereken, és milyen ékesszólóan beszéltél hozzájuk, gyógyítva a lelküket.

Mindig számíthattunk rád, rátok mi cigányok! Feleségeddel együtt ott voltatok, ahol segíteni kellett.

Hálát adok a mi Teremtőnknek az én szeretett Jóska Öcsémért.

Nagyon fog hiányozni nekünk, mindannyiunknak!

Sok ilyen apostoli lelkületű emberre lenne szüksége a mi szegény, árva cigány népünknek.

Tudom, hogy a Mennyei Hazában Isten ölelő karjaiban találsz nyugalomra. Azt is tudom, hogy ott sem feledkezel meg rólunk.

Drága feleségednek, Klárikának, az én imádott Húgomnak azt üzenem, hogy mindig számíthat rám.

Vagyok és leszek számára, amíg csak élek…

Isten áldjon József Testvérem ott a Mennyei Hazában sok-sok jóságodért!

Búcsúzom hát Tőled, ég áldjon és legyen neked könnyű a föld!

A te szerető bátyád: Rostás Farkas György

Muro Phral!

Kathe muklanma tu gelan kaj amaro Deloro. Le sama pej chorre, kon kathe ashile. Tyo phral o Dyurka

Mostanában, hogy nyugdíjas lettem, több időm van arra, hogy elgondolkodjak a körülöttünk zajló eseményekről.

Figyelmeztetni szeretnék mindenkit. Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mire is? Ha már megkérdezik, akkor elmondom.

Oda kellene figyelnünk egymásra. Vissza kellene térnünk egymáshoz. Úgy, ahogyan régen volt. Akkor még összetartoztunk. Nemcsak összetartoztunk, hanem össze is kapaszkodott a sorsunk, és egymásra voltunk utalva. Ma már ez nem így van. Néha úgy érzem, hogy senki senkihez sem tartozik, senki senkire nem számíthat.

A fa csak akkor él, csak akkor növeszti lombját nagyra, virágait ragyogóra, érleli gyümölcsét ropogósra, ha gyökere is van. Ha erős a talajba kapaszkodó, szétfutó gyökere, gyökérlombja. Mert a fának két lombja van. Az egyik a föld felett, a másik a föld alatt. Csak így tud élni, virágozni és ellenállni a viharoknak. Most elmondom, amire vártatok. A cigányság jelenét, jövőjét nem szövi át széles gyökérvilág.

Hiába őrzik sejtjeikben a romák a múltat, ha a tudatuk nem birtokolja igazán még azt a 700 évet sem, amit biztosan e tájon töltöttek. A legtöbben megőrizték őseik színét, vonásait, a szép nagy szemeket, ragyogó fekete hajat, van miről rájuk ismerni. Roma honfitársaink gyökerei is e földbe kapaszkodnak. De nem igazán szétágazva, meg kell hát ismerniük a múltjukat is. A velük élő nem romáknak úgyszintén.

A kérdésem a következő. Baj, hogy így van? Szerintem nem. Hogy csak egy példát említsek: a kunok is megőrizték szép hagyományaikat, bár sok néppel vegyültek, mint a romák. Így vagyunk sokfélék, szépek, színesek és sok mindenben tehetségesek. Ha képességeinket kibontakoztatjuk, és azok összeadódnak.

Egymásra vagyunk tehát utalva, vagy "ítélve"? Nézőpont kérdése... Nekem jobban tetszik az előbbi megfogalmazás.

Mindannyiunk jövője azon múlik, hogy mennyire leszünk sikeresek. Erről eszembe jut egy másik jól ismert idézet a közelmúltból: „Nincs sikeres ország, sikeres cigányok nélkül.”

Akkor hol is tartunk most a sikeres ország országútján???

Ezzel csak arra kívántam emlékeztetni, hogy amikor a cigányok felzárkózásáról, polgárosodásáról beszélünk, tudnunk kell, hogy több évszázadnyi utat kell megtenniük néhány évtized alatt!

Mindannyiunknak fel kell ismernünk, megértenünk, és jó szívvel megélnünk a sorsközösséget, mely itt a Kárpát-medencében összefűz bennünket.

Csak úgy tudunk teljes értékű emberekként élni, dolgozni, alkotni és kiművelt emberfőként élni, ha a munka, a tanulás nem jelent gondot és problémát, hanem szebb, jobb jövőt hoz el a cigány nép számára. Senki számára sem lehet közömbös, hogy kik lesznek az unokáink kortársai.

Aki nem ismeri múltját, az nem tud jövőképet sem teremteni,

mert múlt nélkül nincs jelen,

és jelen nélkül nincs jövő!

Nagy az adósságunk cigány közösségeinkkel szemben, nekünk cigányoknak és nem cigányoknak egyaránt.

 A zsidó holokausztról irodalmi Nobel-díjjal elismert alkotásokat olvashatunk, Oscar-díjas filmeket nézhetünk meg, és táblák őrzik a tragédia áldozatainak emlékét. Ennek megfelelő és jogos a megbánás, a bocsánatkérés, az emlékezet.

A kérdésem a következő:  Milyen múltismeret az, ha közel a hét évtizeddel ezelőtt történt szörnyű események után, csak becsült adataink vannak a cigány áldozatokról.

 Az egyik legnagyobb tanító: az emlékezés.  

A múlt szörnyűségeit visszamenőleg már nem változtathatjuk meg, de tehetünk azért, hogy soha többé ne következzék be hasonló tragédia az emberiség történetében.

 A Holokauszt cigány áldozataiért  égnek ma az emlékezés mécsesei szerte a nagyvilágban.

 A cigányságnak ez az emléknapja egyben más népek, azt is mondhatom: az egész emberiség gyásznapja is.

Mert mindazokkal, akik a fajüldözés borzalmai következtében vesztették életüket, az egész emberiség lett szegényebb.

 Ők nem szolgálhatták tovább értékeikkel, tehetségükkel, képességeikkel az emberiséget.  Nem vehettek részt a jövő alakításában, nem adhatták tudásukat, munkájukat, szülőföldjük boldogulásáért, az emberiségért.  Nem ajándékozhatták szeretetüket, vidámságukat, meséiket…

 Arról, hogy hány cigány áldozata is volt a Holokausztnak, nincsenek megbízható adataink. Mivel sokukat mindenféle nyilvántartásba vétel nélkül gyilkolták meg. A becslések kétszázezertől - kétmillióig terjedő számot említenek Európa-szerte.

 Az üldözés eszmei kiindulási pontja a rasszizmus, az „alsóbbrendű fajok” elmélete volt.

 Annyi bizonyos, hogy Magyarországról, az 1944. március 19-ei német megszállását követően, több ezer cigányt, köztük gyerekeket, nőket és öregeket deportáltak.

 A dunántúli cigányokat főként a komáromi Csillag-erődbe hurcolták. Ez egy hatalmas, jól őrizhető épületegyüttes volt, az összpontosítás célja pedig: a Németországba szállítás előkészítése. Itt a fogva-tartás embertelen körülmények között, földalatti kazamatákban történt.

De léteztek más gyűjtőtáborok is, emellett emberek százait végezték ki, koncolták fel lakóhelyük közelében is.

 A roma holokausztról 1972 óta emlékezik meg a világ cigánysága a Cigány Világszövetség párizsi kongresszusának határozata alapján.

A Roma Holokauszt Emléknapja:

 az 1944. augusztus 2-ról 3-ra virradó éjjelen, az Auschwitz-Birkenaui táborban kivégzett utolsó 3000 cigány, az un. „Roma tábor” lakóit idézi, de emléket állít annak a több ezer ismeretlen cigánynak is, akiket szerte Európában kivégeztek.

Méltó, hogy közösen gyászoljunk, emlékezzünk!

 Ez is segíthet egymás megismerésében, elfogadásában. Amint a Biblia eredeti nyelvében az „ismerni” és „szeretni” fogalmakat még ugyanaz a szó fejezi ki, a közös megemlékezésben is összekapcsolódnak ezek fogalmak.

A Holokauszt borzalmai olyan erővel tanúskodnak a szeretet teljes hiányáról,  mint talán semmi más ebben a korban.  Elrettentő példaként szolgálnak a jövő nemzedékének, hogy soha többé ilyen tragédia ne forduljon, ne fordulhasson elő.

Ma egész Európában alapvető kérdés, hogy a cigányság társadalmi és anyagi elmaradottságát hogyan lehet orvosolni.

Miként lehet az igen nyomorúságos körülmények között élő romák helyzetén javítani úgy, hogy a szálak ne szakadjanak el: megtartsák identitásukat. és egyben egészségesen és anyagilag is elfogadható szinten éljenek.

Mindenekelőtt társadalmi összefogással.

 Ez közös feladat, a többség és a kisebbség közös feladata. Én tehát azt mondom: Költőként és emberként is, még nem késő!

Közösségi és személyes felelősségünk is, hogy fellépjünk a gyűlölet, a kirekesztés ma is velünk élő megnyilvánulásai ellen: a kölcsönös tisztelet és elfogadás jegyében.

E gondolatok szellemében hajtsunk fejet mindazok emléke előtt, akiknek méltatlan halála, jel és intő példa  az  egész emberiség számára.

 

(Egy fénykép hátoldalára)

Amit most elbeszélek nektek, legalább fél évszázaddal ezelőtt történt. A legelején kezdem.

Az én drága szüleim, amikor az idősebb gyermekeikről meséltek, úgy kezdték a történetüket, hogy az én öregfiam, vagy az én öreglányom. Így volt ez annak idején szokásban ott a végeken.

Egy megkopott fényképet szorongatok a kezemben, s felelevenednek a régmúlt történetei, úgy peregnek lelki szemeim előtt, mintha tegnap lett volna.

Dácsi bátyám, akiről már oly sokat beszéltem és írtam is nektek, Kakasszékre került a szanatóriumba. Valahol Orosháza és Szentes között volt az a híres szanatórium, ahová a vasúti alkalmazottakat utalták be gyógykezelésre. Így járt az én öregbátyám, Farkas József, Dácsi is.

Apánk ahogyan szokta; mély csöndben, hosszan elgondolkodott, majd emígyen fordult felénk: Mit szólnátok, ha meglátogatnánk a testvéreteket. Mi nagy örömmel és meghatódottsággal fogadtuk szavait, különösen István bátyám, aki együtt gyerekeskedett Dácsival, és később a vasútnál együtt is dolgoztak.

- Drága Apám, bizony jólesne a testvérünknek, ha meglátogatnánk!

Nem sokkal később fel is kerekedtek; édesapám, Dácsi bátyám felesége, Cini Shej, István bátyám a feleségével Bimbissel és Dácsi kisebbik lánya Gyöngyi. Ők láthatók azon a régi fotón, amit most is a kezemben tartok.

Az utazás közben történeteket meséltek egymásnak, ahogyan ez a családunkban szokásban volt. Felelevenítették a régmúlt eseményeit, meséit. Ezek mindig gyémántos pillanatok voltak; nem csak az idő múlását könnyítették, de  mint az éltető forrás felüdítették a szívet és a lelket is. 

Amikor megérkeztek bátyánkhoz nagy volt az öröm. Előkerült a  batyuból a madárlátta elemózsia, s a szanatórium kertjében a nagy fa alatt terülj – terülj asztalt varázsoltak a földre terített lepedőre. A porcelán szilkében a finom húsleves még gőzölgött. Ettől még a nagybetegek is meggyógyultak. A levest pedig még finomabbnál finomabb falatok is követték…

Közben arra is jutott idő, hogy részletesen elmeséljék kivel mi történt azóta, hogy nem találkoztak. Édesapám megkérdezte öregfiát:

- Na és drága fiam, mit mond a főorvos úr?

- Már semmi bajom édesapám, hamarosan hazamehetek.

Ezzel a jóhírrel váltak el egymástól, hogy otthon aztán megörvendeztessék a többieket is, hisz mindannyian nagyon vártuk már szeretett bátyánkat.

Ez nálunk a családban mindig így történt. Ha nem volt otthon valaki a testvérek közül, hiányát mindannyian éreztük. Az ételből mindig félretettük az ő részét is, hogy akármikor érkezik, ott megtalálja.

Mára lassanként feledésbe merülnek ezek a szép szokások. Mintha a szívünk is elfáradt, elfásult volna az élet terhei alatt.

Én mégis abban reménykedem, hogy a szeretet és az összetartozás nem hal ki a családjainkból, közösségeinkből. 

Veszélyeztetett nép a cigány! Évtizedek óta mondom, egyre csak mondom, és mintha süket fülekre találna a mondandóm.

Pedig higgyétek el, hogy most az egyszer, mintha igazam lenne. Meg van írva a csillagokban, hogy eddig tartott a cigányok sorsa, vagy sorstalansága.

Járt már így más is, egyszer mindenki számra véget ér az út. Lehet, hogy most rajtunk a sor! Vagy bekövetkezik, vagy nem, de van egy ilyen érzésem.

Elindultunk, jöttünk, néha menekültünk, ahogy Gergely Dezső rashaj testvérünk mondta, s most úgy tűnik, mintha az út véget ért volna.

Én mégis azt mondom, hogy a jövőnk a kezünkben van. Nem mindegy! Nem szabad könnyelműnek lennünk! A napi politikai előnyökért bűn kockára tenni gyermekeink, unokáink jövőjét.

A 2018-as választások ideje rohamosan közeledik, s a tét nem kicsi. Nem mindegy, hogyan tovább. Ez a cigányság sorsát is eldönti, eldöntheti.

A közbeszéd és a társadalmi érintkezés mindennapi gyakorlata egyre durvább, egyre jobban elszabadulnak az indulatok.

A helyzet bonyolult és szövevényes. Nem könnyű átlátni, kinek, kiknek állhat érdekében a társadalmi feszültségek gerjesztése. Még az is elképzelhető, hogy több, egymással ellentétes „elveket”, vagy inkább érdekeket valló csoportnak kapóra jöhet az indulatok, a gyűlölet felszítása.

Egy demokratikus jogállamban senki sem érezheti magát „törvényfelettinek”, akármilyen csoporthoz, közösséghez tartozzon is. Mindannyiunk személyes felelőssége, hogy milyen utat választunk. Illyés Gyula szavaival: „…a zsarnokságban mindenki szem a láncban…”

A gyűlölet pedig csak gyűlöletet szül. Én nem hiszek a „jogos” bosszúban és gyűlöletben. Én a szeretet erejében hiszek, még akkor is, ha ez ma reménytelennek tűnik.

Bízom a józan ítélőképességetekben!

Egyszer nagyon régen, úgy 5-6 évtizeddel ezelőtt Újkígyósón történt, a híres-nevezetes Zugban. Abban a Zugban, amelyikről már oly sokszor írtam, beszéltem és üzentem.

Az én szeretett Olvasóim tudják, hiszen már több évtizede figyelemmel kísérik egész életemet, pályafutásomat. Újkígyóson a Domokos  család, Rozsnyai Pista bácsi, vagy Gera Manci néni, meg természetesen Pallér Pityu…

 Sajnos, vagy hál’ Istennek már több évtizednyi időről beszélünk. Krisztus születése után 1959-et írtunk, tíz éves voltam akkor.

Elindultunk apámmal a Zugból a Hosszú utcába szeretett keresztapámhoz, Csatlós Lajoshoz. Én izgága gyerekként útközben is csak játszadoztam.

Édesapám kis idő múltán megszólalt: „Édes gyermekem, mondok neked valamit. Tudod hová megyünk, a keresztapádhoz. Azt is mondtam már neked nem egyszer, hogy az én böcsületemből, csak egy van. Kérlek drága szép gyermekem, menjünk, mert a tizenkét óra, az pontosan tizenkettő, se több, se kevesebb.”

Azóta már több mint hat évtized telt el, de még mindig előttem van ez a jelenet, és a fülemben csengenek apám szavai. Már nagyon sokszor elmeséltem a gyermekeimnek és az unokáimnak is.  Ebből az esetből tanulniuk kell, remélem, hogy fognak is! Arra gondolok, ami mindenki számára magától értetődik, hogy tisztességből, böcsületből csak egyetlenegy van.

Édesapám nyugodt, békés természetű ember volt, ha rosszak voltunk csak ritkán szólt ránk, de amilyen egy gyerek, mi sokszor nem hallottuk meg, tovább ugrándoztunk, játszadoztunk. Ilyenkor elismételte: „Drága Gyermekem, az én tisztességemből, ahogy mondtam, csak egy van… Délre ígérkeztem, hogy megyek. Te már nagyfiú vagy, tudod, hogy a tizenkét óra, az tizenkét óra.

Megszégyenültem… 

Azóta, mint mondtam 60 esztendő telt el.  Hogy miért mesélem el mindezt?  Talán azért, mert a napokban én is ugyanezt tettem a másodszülött fiam kisebbik fiával.

Visszaköszönt édesapám. Csak azt szeretném mondani, hogy a történelem megismétlődik. Azt is szoktam mondani, hogy a genetika kódolva van.

Mert az élet ilyen! Amit az ember a szívében hordoz, annak útmutatónak kell lennie.

"Tehertétel vagy erőforrás?"

Meg kell valljam, hogy szíven ütött ez a napokban sajtónyilvánosságot kapott felvetés: eldöntendő kérdés, hogy mi cigányok tehertétel, vagy erőforrás vagyunk- e a nemzet számára.... 

Azt kérdezitek, létezik-e üdvözítő megoldás a cigányság áldatlan helyzetének megváltoztatására? Mélyponton vagyunk, nem csak mi cigányok, de az egész ország, s ilyenkor mindig beindul a bűnbakképzési mechanizmus.

Mit tehetünk, hogyan bizonyítsunk, hogyan higgyük és hitessük el, hogy mi is ennek a sokat szenvedett nemzetnek a tagjai vagyunk. Hogyan lehetünk, hogyan legyünk esélytelenségre predesztinált létünk ellenére hasznos és építő tagjai ennek a honnak, amely a mi hazánk is?

Ma – a közéletben, a politikában, a civilek között - egyre többen fogalmazzák meg az összefogás, a nézetkülönbségek ellenére is szükséges megegyezés igényét.

A cigány közéleti szereplők körében is felmerült ez az igény, született egy felhívás: feledjük el a személyes ellentéteket, az eszmei és politikai nézetkülönbségeket, a múltat, s a jövő cigánysága érdekében fogjunk össze, ha tetszik akcióegységben.

Nem vitatom, hogy sok a jó szándékú próbálkozás: stratégia, kormányprogram, civil kezdeményezés… Csepp a tengerben? Talán nem jól kommunikáljuk, talán nem hiszünk már egymásnak…

De lehetséges-e valóban felülemelkedni a múlton és tiszta lapot adni egymásnak? Lehetséges-e a mai átpolitizált közéletben mindenki számára elfogadható, méltányolható közös célt megfogalmazni, s e mögé a cél mögé vállvetve felsorakozni.

Szinte lehetetlennek tűnik, de meg kell próbálnunk, nincs más lehetőségünk. Már az utolsó utáni órában vagyunk!!!

A cigányokat az Isten cigánynak teremtette, mindig azt mondtam, hogy jókedvében tette. A legnagyobb bajban és nélkülözésben is bele tudtunk kapaszkodni őseink hitébe, erőt merítettünk dalainkból, táncainkból.  Éppen a cigányságunk őrzött, tartott meg bennünket.  

Ma úgy látszik, önazonosságunkat elfeledve veszítjük el a túlélés esélyét is. Pedig mi cigányként, magyarként, civilizált európai nemzetként szeretnék élni itt Európa szívében.

Én azt mondom, akkor van jövőnk, ha nem egymás ellen, hanem együtt, egymásért vagyunk.

Túl korán vagy túl későn érkeztem e Föld nevű bolygóra? Nem tudom. De azt tudom, hogy rosszkor. Számomra egész földi átutazásom ideje alatt a legfontosabb helyet az életemben a szeretet foglalta, foglalja el.

A leghatásosabb gyógyír a szeretet. Az ember mindenre képes, ha igazán szeret, és ha érzi, hogy viszontszeretik. Lakható földre van szüksége az emberiségnek, tiszta ivóvízre, oxigénre és szeretetre.

Ennek hiányát érezzük most. Egy vigaszom maradt: az emberi méltóság elvehetetlen, mert az az ember lényéből fakad. A legfontosabb emberi értékek egyike. Emberi tartás és méltóság nélkül nem érdemes élni. Volt egy vigaszom és van egy bánatom. Asszimiláció vár a világ cigányaira. Sokan letagadják cigányságukat. Ezt vagy félelemből vagy szégyenből teszik.

Az összetartozás igényére még soha nem volt annyira szükségünk, mint napjainkban. Nemzetünk fájának gyökere hagyományaink, a történelmünk, amely eleddig csak szájhagyomány útján maradhatott fönn. Holott egy népnél sem vagyunk alábbvalók, s történelmünket nem csak megéltük, megéljük, meg is fogjuk írni. A mi népünk sorsáért én vagyok a felelős, mi vagyunk a felelősek.

A itt élő romák egyetlen hazája Magyarország. E hazától várunk támogatást, segítséget. Kapunk is, már amennyit. Kisebbségi létünk maga a hátrányos megkülönböztetés. A diszkrimináció. A furcsa szóhasználat: „pozitív diszkrimináció” aligha helyes meghatározás.

Megpróbáltam mindig saját értékrendem, a ROMANI KRIS szerint élni. Lenne, van mondanivalóm, üzenetem a világnak. És kérdéseim is. Kapok-e rájuk feleletet? Például, hogy e pártok tömegeire oszlott Magyarország kié? A miénk is? A romáké?

Vallom: a küldetés és a szolgálat a feladatom. De nincs visszajelzés. A világ tele van ellentmondással. Sok eszmerendszer van, mindegyikbe nem lehet beleférni. Cigányként is lehet, kell európait alkotni...

Szabad szerettem volna mindig lenni, ebből csak a belső szabadság adatott meg. Használati utasítás önmagamhoz. Egy vékony védőréteg alakult ki körülöttem — jóvátétel valamiért? A szeretet, mint a kegyelem, ingyen van. Örülni annak, hogy a másik a világon van.

Nekünk nem adatott meg, hogy tanáraink, papjaink legyenek. Nekünk örökségünk van. Az ősforrásból tudtuk meríteni kultúránkat. Ez a világon egyedülálló, amire joggal lehetünk büszkék. Ez az úgynevezett Romani Kultúra, amit kihalás fenyeget, tehát veszélyben az évszázadokig féltve őrzött, egyetlen kincsünk.

Nincs alá- és fölérendeltségi viszony se népek, se kultúrák, se nyelvek között. Azok mind-mind egyenlőek. Ha a társadalom kiirtja a különböző kultúrákat, akkor és attól nemcsak szegényebb és szürkébb lesz a földi paletta, hanem „bűnös” és „gyilkos” is lesz az a társadalom, amely erre képes.

Minden kultúra létezése szebbé, színesebbé, gazdagabbá teszi a világot. Kultúránk elvesztése a roma nép kihalását is jelentené egyúttal. E változó, borzalmakkal és tragédiákkal tűzdelt világunkban és körülmények között nehezen tud kultúránk fönnmaradni. Talán későn lett rá lehetőségünk? Talán még megmenthető? Sok itt az igen és a nem. Kit lehet ezért hibáztatni?

Nem ismernek minket és ebből adódik az idegenkedés tőlünk. Az ismeretlen mindig idegen.

Úgy érzem, üzenetet kell hagynom. Nehezen tudom feldolgozni, amivel naponta szembesülnöm kell. Sajnálom, féltem az ittmaradottakat, mert nem választottuk a sorstalanságot, örökségül kaptuk a másságot. Segíteni szeretnék, de tátong a tehetetlenség. Szeretnék majd néha pár pillantást vetni fentről, a csillagok közül az enyéimre, a szegényekre. Kérlek benneteket, testvéreim, üzenjetek majd odaátra, a túlsó partra.

Az idegen, az ismeretlen, a más, örök távolságtartás emberek és emberek között. A befogadó közeg számára nyitottá válni, elfogadtatni értékeinket, kultúránkat, ez a feladat. Innentől kezdve kell a falat két oldalról bontani. Így lehet és kell közel kerülni egymáshoz. Nyitott könyv lenni, és kulcsot is adni önmagunkhoz. Itt az ideje egymást elfogadni, toleránsabbnak lenni egymással, és akkor a két kultúra jól elfér egymás mellett, sőt, kiegészítheti egymást.

Csak álmomban egységes a világ. Pedig minden ember éhezik a szeretetre. Mahatma Gandhi jut eszembe, aki mindezt már előttem megálmodta, és életútjával bizonyította...

Egészen a huszadik századig élt az az elképzelés, hogy történelmük csak az államalkotó népeknek van. Sokan még ma is ezt hiszik, pedig ma már tudjuk, hogy a történelemnek csak a fecsegő felszíne a királyok, hercegek és grófok históriája, a lényeg, a történelem igazi tartalma a mindenkori közemberek hétköznapjaiban foglaltatik.

Tudjuk tehát azt is, hogy természetesen a cigányoknak is van történelmük, ugyanolyan értékes és megismerésre méltó, mint bármely más népé.

Ebben a történelemben benne foglaltatik az eseménytörténet: honnan jöttek, mikor, merre mentek a cigányok, hol mi történt velük, milyen történelmi eseményeknek voltak részesei. De ennél fontosabb – minden nép esetében fontosabb – a cigányság gazdaságtörténete, kultúrtörténete, vallástörténete, társadalomtörténete, mindez a környező népekkel összefüggésben.

Ez a történelem kutatható és művelhető, a múltban rejtező információk feltárhatók és bemutathatók. A lényeget nem érinti, és mindössze módszertani kérdés, hogy a cigányok csupán a 19. század végén kezdtek írni magukról. A kelták is alig hagytak ránk általuk írott forrásokat, történelmük mégis jól kutatható.

Szeretném hangsúlyozni: nem hagyományőrzésről van szó, hanem a hagyományőrzés iránti teljes tisztelettel annál sokkal többről: tudományos igényű történetírásról. A történelem lehet az a kőszikla, amelyre a ma élő hagyományok épülhetnek.

A történelem többnyire két formában kerül a közönség elé: könyvekben és múzeumokban. És itt jutottunk el a magyar cigány kultúra egyik kulcskérdéséhez: lesz-e magyar cigány múzeum, és ha lesz, milyen lesz, milyennek kell lennie?

De legelőször ne féljünk feltenni a kérdést: miért van szükség egy ilyen múzeumra? A magam részéről több okot is látok.

- Először azért, mert minden nép megfogalmazza és közönség elé tárja a történelmét.

- Másodszor, mert egy hiteles, tudományos igényű múzeum jelentős mértékben hozzájárulhat a cigány identitásnak, a cigányság pozitív önképének, ezzel pozitív értékrendjének megerősítéséhez.

- Harmadszor, mert javíthatja a befogadó társadalmak körében a cigányság megismerését, ezzel az elfogadó attitűdöt.

- Negyedszer, mert segítheti a közös történelem kutatását, a közös múlt feltárását.

- Végül ötödször, mert javíthatja Magyarország megítélését, mint olyan országét, amely gondot fordít a cigányság kultúrájára.

A következő kérdés, hogy miért éppen Magyarországon létesüljön egy ilyen intézmény? Természetesen erre is vannak válaszok.

• Többszázezres cigány népesség él itt évszázadok óta.
• Valószínűleg arányaiban, talán abszolút számban is Európában a legnépesebb cigány értelmiség él Magyarországon.
• A magyarországi cigánykutatás évszázados múltra tekint vissza, eredményei nemzetközi hírűek.
• Magyarország a cigányok által lakott területek súlypontján fekszik, félúton a nagy keleti és nyugati néprészek között.

 Milyen legyen ez a múzeum? Az első és legfontosabb, hogy alibi-megoldásoknak semmi értelme, ez ügyben csak a legjobb, legkorszerűbb, legmagasabb színvonalú az elég jó. Kezdeményezések voltak már Magyarországon is, de be kell látni, hogy néhány tabló, egy-két cigányos ruhába öltöztetett próbababa, egy hegedű, egy kalapács meg egy fateknő még nem tesz cigány múzeumot.

A múzeológia az utóbbi évtizedekben hatalmasat fejlődött, a korszerű múzeumok régi tárgyak poros raktára helyett ma már interaktív kulturális intézmények, amelyek látogatása vonzó szellemi kaland. 

A magyar cigány múzeumot ugyanolyan szigorú szakmai mércével kell mérni, mint akár a Magyar Nemzeti Múzeumot – utóvégre ugyanaz a feladata. Ide értve azt is, hogy ne csupán kiállító hely legyen, hanem egyúttal élő szellemi műhely, rangos könyvtárral, kutatóhelyekkel, levéltárral, publikációkkal.

Legyen állandó kiállítása és tere az időszaki kiállításokra, folyamatosan gyűjtse a tárgyi és szellemi emlékeket, dolgozza fel és publikálja őket, végül pedig legyen nemzetközi kitekintése a társintézményekre és szakmai fejleményekre.

Utópia? Nem hiszem. Ellenkezőleg, az a meggyőződésem, hogy realitás. Előteremthető rá a pénz, megvan hozzá a szellemi bázis, szükség van rá, valójában már csupán egy dolog hiányzik: a politikai döntés.