Rostás Farkas György

(Védőszentem volt, egész életemben)

Azért szoktam mondani, hogy szeret engem az Isten, mert úgy is érzem. Miért? Mert megáldott engem jó anyával, olyannal, amilyen csak nekem volt a földkerekségen. Óvott, féltett, és nagyon szeretett. Azóta is itt van velem, mellettem, a szívemben..

Nagy ajándék, amit kaptam Istentől, és amíg itt élek ebben a földi valómban, addig az ő védő szárnyai alatt leszek. Olyan volt, mint a pelikánok. Pici gyermekkoromban fogta a kezem, és vezetett. Vezetett, hogy ismerjem meg ezt az életet.
Sokszor hajnalokba nyúlóan mesélt. A szüleiről, gyermekkoráról, és édesapjáról. Az én drága nagyapámról, akit úgy szeretett, hogy mikor édesapja visszaadta lelkét teremtőjének fogadalmat tett, hogy egész életében gyászolni fogja. Úgy is történt, a haláláig gyászolta.

Kisiskolás koromban elvitt engem oda, azokra a helyekre, ahol  született, ahol gyermekkorát töltötte, ahol nevelkedett. Sokszor megesett, hogy főzés, mosás, takarítás közben énekelt, és szép halkan sírdogált. Nótáiba, dalaiba mindig beleszőtte az édesapját, akinek a halála nagyon megrázta és élete végéig elkísérte.

Dobozon, Sószéken született, és ott is nevelkedett. Láttam azokat a helyeket, - ahova azóta is mindig visszatérek- és mesélek a gyermekeimnek, unokáimnak, hogy majd ők is adják tovább, ezt az ősi szeretetet és tiszteletet, amit mi tanultunk és örököltünk. Mert nálunk, a mi családunkban még élt – ebben az ősi szenvedésektől csipkézett országban  is – a szeretet, az egymáshoz való ragaszkodás. 

Mindig arra kért bennünket az én imádott édesanyám, hogy ha már ő nem is lesz nekünk, szeressük, és keressük egymást. Ne hagyjuk el a másikat, jóban-rosszban legyünk egymás mellett.

Egy kis kitérő:

Az egész, népes család - azt hiszem, elmondhatom -,  betartottuk anyánk kérését. Így éltük le életünket, mindig felkerestük egymást, ha szólított a szívünk. Beszélgettünk a régi szép gyermekévekről. Sosem hűlt ki a fészek, mert mi melegen tartottuk és mindig vissza-visszatértünk,  nem engedtük el egymás kezét.

Most, hogy már öregszünk - lassan elfogyunk, mint a hold -,  mindannyiunknak egy kopjafányira van élete a naplementétől. Szép, békességes életet éltünk mindannyian. Megpróbáltuk felépíteni, - amennyire tehetségünkből, erőnkből tellett - szép kis életünket.

Édesanyámhoz köthető, millió szállal, hogy jó iskolákba jártam, és jó tanáraim voltak. Amikor csak tehette, elmondta, hogy tanuljatok, magatoknak tanultok.Ti veszitek hasznát, azt tőletek senki el nem veheti. Mindig ellátta, minden gyermekét, együtt és külön-külön is jótanáccsal, intelemmel, útravalóval. Édesanyám nagyon dolgos ember volt. Hajnalban kelt, késő éjszaka feküdt.Számra kevés volt a nap 24 órája.

Sokszor eljöttek a testvérei, és bennem örökre megmarad, ahogyan fogadta, ahogy vendégül látta őket, azzal a nagy-nagy szeretettel. Testvérnek is a legjobb volt, nem csak anyának. Azóta is, mióta elment közülünk, sírnak érte a rokonok, az ismerősök és a gyermekei, akiknek szívében örökké élni fog. Ha majd átköltözünk oda, a mennyei hazába, ő nyit majd ajtót, és ott is úgy fog szeretni minket, ahogyan itt szeretett, földi életünkben.

Akkortájt talán divatból, vagy valamilyen kimondhatatlan rejtélyes okokból megkérdezték egymást az emberek, hogy – kit szeretsz jobban? A testvéreidet, vagy a gyermekeidet? Édesanyám azt mondta: nagyon szereti a testvéreit, de a gyermekeit még jobban.

Most eszembe jut egy régi-régi történet, ami jól mutatja, milyen ember is volt édesanyám Tíz, tizenegy éves lehettem, amikor egyszer betörtek hozzánk. Az egyik szomszéd elárulta, hogy ki volt. Pár hét sem telt el, jött anyámhoz - a betörő – kérni, és édesanyám adott neki. Megkérdeztem:
- Édesanyám, ő tört be hozzánk – mire anyám sírva megszólalt.
- Drága gyermekem, hogyan tagadnám meg tőle a segítséget, sok apró gyereke van... Ilyen nagylelkű, jóságos ember volt, és minket is erre nevelt.

 Nem sokáig hagyta közöttünk a mi Teremtőnk, egészen fiatalon elszólította...Ma is úgy van, és amíg én élni fogok, mindig  úgy lesz, hogyha szólít a szívem, hazamegyek. Elmegyek a még élő testvéreimhez, hogy a keblemre öleljem őket. Kimegyek a temetőbe és elmesélem édesanyámnak, hol jártam, hol bolyongtam a nagyvilágban. Olyankor egy picit megnyugszom. Öregedőn, és vénülőn felkészülve a leghosszabb útra, ahogy Bartók mondta:

„Teli bőrönddel szeretnék majd távozni.”

Ha eleget tettem földi küldetésemnek, bezárul majd a kapu mögöttem, és el kell indulni. De a csillag majd odavezet, mert addig nem alszik ki, amíg nem érkezem meg édesanyám ölelő karjaiba, és Isten majd átölel bennünket.

Anyám
örökké égve maradt a fény

Nem alszik ki hiába akartad
ahogy felgyújtottad, úgy maradt
minden olyan maradt
az ÚJKÍGYÓSI házon
a falak

a kezed és a káposztád
az utcák az emlékek
az ifjúságod, az ölelésed
a melledben a tej még mindig
olyan édes

TE gyújtottad meg a
máglyát
a világot
és lángolni fog
amíg veled vagyok.

(Dyuszkó fiamnak ajánlom)

Hétpecsétes titkot osztok meg veletek, most jól figyeljetek! Amit most elmesélek, azt majd ti is meséljétek el gyermekeiteknek, unokáitoknak!

A hetedik életem delelőjén történt az eset: a királyi székes fővárosban, annak is a XIX. Kerületének Kisfaludyról elnevezett utcájának 3. számú házában, az első emeletén, álmot láttam. A nagy menekülő őseim is sokszor láttak álmot a vándorutakon. Fájdalmas volt vagy szörnyű? Vagy csillagközi? De bármilyen is volt, álmot láttam. Csoda történt! Az álmom valóra vált! Mielőtt elfelejteném, elmesélem, de előbb vissza kell kanyarodnom vándorló őseim elfelejtett, szertefoszló álmaihoz.

Az Úr születésének 1985. esztendeje március havának 26-i napján, fiam született. Felragyogott a nap! Örült velem együtt az Isten és mosolyogtak az angyalok.

Az angyalok vigyázták az álmaidat, és azóta is. Mindig úgy éreztem, és ma is úgy érzem, örül a nap, hogy rádmosolyghat.
Hogy milyen jövőt álmodtam meg neked?! Szállni, szállni, mint a sólyom, fel-fel a fellegekbe. Ragyogó, tündöklő jövő. Hiszen fél évszázada taposom az ösvényt. Próbáltam számodra is járhatóvá varázsolni az utat, olyan gyönyörűségeset, amilyet anyám is megálmodott nekem, és teszem, míg erőmből futja. De mi van akkor, ha egy kopjafányira van a naplementétől az életem. Most szembe kell néznem a tényekkel. Én, megpróbáltam. Sokszor előfordul, hogy számon kérnek a szívverések. Legalább néha megbeszélhetnénk. Mi az a rejtélyes? Mi az a titokzatos? Igyekeztem legnagyobb erőfeszítésemmel mindent átadni, amit tudtam, amit tehettem, én mindent elkövettem.

Ugye az álmok nem hazudnak? Szeretnék mindent elmondani. De mi van akkor, ha valaki erre nem kíváncsi. Hát ez itt a világ legnagyobb rejtélye. Hosszú volt az út, és szinte járhatatlan, de én elindultam, vállaltam minden kihívást, megpróbáltatást.

1967-et írtunk, sebzetten, szegényen, tele fájdalommal, és reménnyel, több évszázados fájdalmat cipeltem. Néha nagy reményekkel, néha lemondásokkal, de megpróbáltam. Töprengtem sokszor, mindig újra meg újra kezdtem, előröl mindent. Gondoltam: ha meg sem próbálom, miért indultam el?!

Itt újra vissza kell térnem arra, amit kilencven esztendővel ezelőtt Káló papóm mondott, - édesapám édesapja,- és eközben szívéből kiszakadt egy sóhaj. Mély és nagyon nagy kínokat élt át nagyapám, amit hátra hagyott ránk, az utódokra. Az egyik utód én vagyok; és most beavatlak benneteket a hétpecsétes titokba.

Az én apám volt az egyetlen fia az én apai nagyapámnak. Tehát nagyon vigyázott rá, ennél a bizonyos oknál fogva is, nagyon féltette, óvta, mint egyetlen kincsét. Halála előtt egy nagy mesébe kezdett Káló papóm -, így mesélte el nekem az édesapám:

A nagy vándorlások idején egyszer csak egy nagy-nagy tölgyfa árnyékában megálltak, és emígyen szólt édesapámnak:

- Figyelj fiam! Én már nagyon öreg vagyok és fáradt, és ha jönnek értem a fiúk (aven le shave), mennem kell. A hosszú, a leghosszabb útra. Egyedül maradsz fiam. Minek utána te vagy az egyetlen fiam, azt hagyom hátra neked, hogy legyenek barátaid, akikre minden körülmények között számíthat, akihez bizalommal fordulhat, hogy ne maradj egyedül a nagyvilágban, és legyenek melletted öregségedre, pártfogóid és támaszaid.

Isten meghallgatta öregapám kérését. Sok támasza lett édesapámnak egész életében, és öreg korára is. Rajongtak érte gyermekei, és őszinte szívvel ölelték mindig keblükre. Soha, egy percre sem hagyták el, ott voltak halála napján is mellette.

Látjátok, mindig ilyen nagy kitérővel mesélem a meséimet, mert én ezt így hallottam az édesapámtól, és ő is így hallotta az ő Édesapjától, az én Káló papómtól.

Azt mondom most én is a fiamnak: - Ha már egyszer én nem leszek itt, ezen a földi palettán, ezen a föld nevű bolygón, akkor is mindig vigyázni fogok rád és óvni foglak. Mert ilyen az atyai szív.

Mintha megállapodásom lenne az Istennel. Hétszer majdnem sikerült elmennem. De jelentem: még élek, úgy látszik, tervei vannak velem az Istennek. Úgy is mondhatnám, szeret engem az én Istenem.

De hol is tartottam? Sokszor láttam már a fényes folyosót, de túléltem! És íme, halljátok, most is mesélek.

Milyen furcsa… Elcsodálkozom újra és újra a bűvös hetesen. Mintha egy szívet kaptam volna ajándékba. Ilyenkor sok minden felmerülhet. A saját szívemmel szeretek, vagy a más szívével? Sokszor a kevesebb a több… Hogy ez hogy jön ide? Hát mesélek!

A szeretetről mindenképpen szólnom kell! Mert az az egyetlen hatalmas őserő, vagy kohéziós erő, aminek köszönhetjük, hogy még mindig vagyunk, élünk, és van jelenünk, és talán még jövőnk is. Ha az ember ide születik a Föld nevű bolygóra, jeleket, nyomokat kell hagyjon maga után. Legalábbis jó volna.

Több száz éves vándorlásunk ideje alatt, sokszor bolyongtunk céltalanul a nagy vizek, a nagy erdők és dűlőutak mentén, sátrakban lovas-szekéren, mezítláb szép asszonyainkkal, gyermekeinkkel, és akkor ott is mindig jeleket hagytunk egymásnak.

Ha már megszülettünk, és éljük a szép életünket, mert ennél szebbet még nem találtak ki, akkor teremtenünk kell, alkotnunk, hagynunk kell magunk után jeleket, üzeneteket. Akkor leszünk igazán méltóak az életünkre, ha képesek vagyunk belevésni lenyomatunkat a világmindenségbe.

József Attila óta:

nézem a Dunát, ahogy úszik a dinnyehéj, és legalább addig fogom nézni, amíg el nem múlik az emberi emlékezet.

Valamikor nagyon régen, de nekem úgy tűnik, hogy tegnap volt, amikor gondoltam egy nagyot, és eljöttem Újkígyósról, az én kis szülőfalumból, Budapestre szerencsét próbálni. Jól emlékszem: mindössze 54 forint volt a zsebemben. Ezzel a szerény municióval, nomeg hatalmas tudásvággyal indultam, hogy bevegyem a székesfővárost. Nem volt szállásom és pénzem sem elég, hogy legalább egy szobát kivegyek. A soroksári Duna-parton ütöttem tanyát, ahogy ma mondják: ott csöveztem, Isten szabad ege alatt.

Azóta is különleges kapcsolat fűz a csendesen, méltóságteljesen vonuló vízhez. Megnyugtat, biztonságot sugall a látvány, a hang, az illat.

Minden perc egy örökkévalóságnak tűnt, hallgattam a csöndet, a Dunát, és próbáltam olvasni a csillagok üzeneteiben. Víz, erdő, fény - üzentek a múltról, őseim szelleme ide is elkísért. Úgy emlékszem mindenre, mintha tegnap történt volna.

Nem voltam egyedül, mást is ide vetett a jó vagy rossz sora. Állt már ott néhány kalyiba, szerencsémre barátságos lakókkal. Itt ismerkedtem meg a rendkívüli tehetségű költőtárssal: Rácz Lajossal is, aki hozzám hasonlóan feljött a nagyvárosba szerencsét próbálni. Sajnos vele született betegsége korán elvitte közülünk.

Itt a soroksári parton élt Lyukajti is feleségével. Télen a kunyhó teteje szolgált hűtőszekrényként, itt tároltam az elemózsiát, aminek bizony néhanapján lábakélt. Lyukajti be is ismerte, hogy ő volt a tettes, de mint mondta, náluk sok az éhes száj.

Napközben a város utcáit róttam,  minden múzeumot meglátogattam, minden szép palotát megcsodáltam. Néztem a hirdetéseket, mihez is kezdhetnék. Verseket már gyerekkorom óta  írtam. A belváros kellős közepén egy nagy plakát hirdette, hogy Fodor Andrásnak író-olvasó találkozója lesz.

Úgy döntöttem én is elmegyek az Írók Boltjába. Ez a találkozás sorsfordító lett az életemben. Azóta is minden irodalmi estemen elmesélem, hogy találkoztam a „költő óriással”. Ittam a szavait, elegancia és bölcsesség...

A szünetben odamerészkedtem, és egy pár kérdést intéztem hozzá. Remegtek a lábaim és dadogott a szám, de összeszedtem minden bátorságomat.

Beszélgetni kezdtünk. Mondtam, hogy én is próbálkozom a versírással. Rögtön azt mondta: szeretném látni!

Pár nap múlva elvittem a lakására néhány versemet. Nyomban elolvasta valamennyit. Néhányat rögtön el is helyezett az ÉS-ben, a Magyar Ifjúságban és több napilapban. 

Attól kezdve, amíg csak élt összefonódott a sorsunk. Bejártuk a fél világot, elkísérhette író-olvasó találkozóira. Hajnalokba nyúló beszélgetéseket folytattunk.

A Liszt Ferenc tér, az Írók Boltja azóta is Fodor Andrást idézi számomra, ahogyan útjára indít egy csorro cigány fiút, aki a mindenségről álmodik...

(Ő a legifjabb Rostás-Farkas György)

Ez így túl egyszerűen hangzik, de ahogy ő mondja, azt hallani kellene, mert abban benne van az ősök, a nagy elődök íze, aromája, és előkelősége. Szinte vonul az utcán. Mint egy fővezér, vagy egy főherceg. Minden unokámra büszke vagyok valamiért, őrá is sok mindenért.

Ott voltam, amikor született. Sírva örültem, és tudom, hogy velem együtt örültek az égben az angyalok. Fiú unokám született. Ő volt ez első fiú. Olyan volt, mint egy földre szállt angyal. Ahogy világra jött, - nem, mint más gyerek, hogy sír – ő azonnal nevetett, szétnézett, mintha már ezer éve ismerné ezt a világot. Jól érezte magát benne.

Sokan mondták a látogatók közül, hogy ez a kisgyermek olyan, mint egy olasz. Legyen neki olasz neve is, cigány neve is, meg magyar neve is. Hát lett neki. Azért otthon, a családban néha így szólítják: Georgio, de az iskolában csak Gyurika.

Egy példa:

Rendszeresen jár szavalóversenyekre. Felolvasta nekem azt a verset, amit majd ő fog szavalni a versenyen. Azt kértem tőle, szavalja el nekem egyszer. Soha, semmit nem kell neki kétszer mondani. Elővette a könyvet, a kezembe adta, odalapozott, ahol a Mátyás anyja volt. Hibátlanul elmondta, és olyan hangsúllyal, hogy egy Kossuth díjas színész is megirigyelhette volna. Majdnem elsírtam magam.

Büszke vagyok György unokámra.

Más:

Ünnepséget tartottak az iskolában. Aznap, az ünnepség előtt néhány órával azt mondja a kisunokámnak az egyik kedvenc tanár nénije, Anikó néni, aki egyben az osztályfőnöke is:
- Gyurika nagy bajban vagyunk. Az osztálytársad megbetegedett, és ki kellene menteni bennünket a bajból – mire az unokám megkérdezte:
- Hogyan?
- Úgy, hogy amit ő szavalt volna, azt neked át kéne vállalni. - megkérdezte a kisunokám, hogy:
- Mekkora a vers? Hosszú?
- Még a Mátyás anyjánál is hosszabb – felelte a tanító néni.
- Akkor had lássam tanárnő! – odaadta a tanárnő a kezébe a könyvet.
- Tessék várni Anikó néni, egyszer elolvasom – amíg elolvasta, addig Anikó néni ott várakozott. Az unokám a folyosón sétálva hangosan olvasni kezdte a verset. Odament Anikó nénihez, és arra kérte tanárnőjét,
- Tessék fogni a könyvet, megpróbálom elmondani a verset – a tanárnő fogta a könyvet és nézte, ahogy ő hibátlanul, gyönyörűen elszavalja a verset. Egyetlen egy hibát sem ejtett. Tehát két hosszú verset szavalt el. A lényeg, hogy egyszer olvasta el a hosszú verset, és hibátlanul elmondta.

Én azt mondom, akit ilyen adománnyal áldott meg az Isten, az még sokra viheti az életben, de ehhez kell szorgalom, kitartás, és akaraterő.

Nagyon alapos, nem véletlen az iskola példaképe. Ő az, aki leginkább értékeli a könyveket, tehát a könyvnek van becsülete. Ha ez így marad, - adja Isten, hogy így legyen, -akkor nyitva áll előtte az élet összes lehetősége.

Remélem, hogy azt még megérem, hogy jelen legyek a diplomaosztásán.

(ajándékba kapott haza)

Mostanában, hogy nyugdíjas lettem, több időm van arra, hogy elgondolkodjak a körülöttünk zajló eseményekről. Figyelmeztetni szeretnék mindenkit.Joggal merülhet fel a kérdés, hogy mire is? 
Ha már megkérdezik, akkor elmondom. Veszély leselkedik ránk. Nagy veszély.

Hogy kire? Ez jó kérdés, akkor mondom. Mindenkire. Úgy a cigányokra, mint nem cigányokra. Oda kellene figyelnünk egymásra. Vissza kellene térnünk egymáshoz úgy, ahogy régen volt. Akkor még összetartoztunk. Nem csak összetartoztunk, hanem össze is kapaszkodott a sorsunk, és egymásra voltunk utalva.

Ma már ez nem így van.Néha úgy érzem, hogy senki senkihez sem tartozik, senki senkire nem számíthat. Mindannyiunk jövője azon múlik, hogy mennyire leszünk sikeresek.

Erről eszembe jutott egy nagy ember mondása:

„Nincs sikeres ország, sikeres cigányok nélkül.”

 A fa csak akkor él, s csak akkor növeszti lombját nagyra, virágát ragyogóra, érleli gyümölcsét ropogósra, ha gyökere is van. Ha erős a talajba kapaszkodó, szétfutó gyökere, gyökérlombja. Mert a fának két lombja van.
Az egyik a föld felett, a másik a föld alatt. Csak így tud élni, virágozni és ellenállni a viharoknak.

Most elmondom, amire vártatok. A cigányság jelenét, jövőjét nem szövi át széles gyökérvilág.

Hiába őrzik sejtjeikben a romák a múltat, ha a tudatuk nem
birtokolja igazán azt a 700 évet sem, amit biztosan e tájon töltöttek.

Sokan tudják, hogy őshazájuk India. Rassz jegyeikből évszázadok során alig vesztettek valamit. A legtöbben megőrizték őseik színét, vonásait, a szép nagy szemeket, ragyogó fekete hajat, van miről rájuk ismerni. A kérdésem a következő. Baj, hogy így van?

Szerintem nem. Hogy csak egy példát említsek: a kunok is megőrizték szép hagyományaikat, bár sok néppel vegyültek, mint a romák.

Így vagyunk sokfélék, szépek, színesek és
 sok mindenben tehetségesek.

Ha képességeinket kibontakoztatjuk, és azok összeadódnak, nemzetünk nagy dolgokra lesz képes. Roma honfitársaink gyökerei is e földbe kapaszkodnak. De nem igazán szétágazva, meg kell hát ismerniük a múltjukat is. A velük élő nem romáknak úgyszintén. Mindannyiunknak fel kell ismerni, megérteni és jó szívvel megélni a sorsközösséget, mely itt a Kárpát-medencében összefűz bennünket.

A romáknak ismerniük kell őseik sorsát, vándorlásaik, sokszor üldöztetéseik történetét. Így a náci Németországban, vagy a második világháború vége felé a Horthy-korszak csendőreinek vérengzéseit is.   Ellenpontként nyilvánosságot követel némi ismeret József főhercegről, a legmagyarabb Habsburgról, aki sokat tett a magyarságért és a cigányokért.

A Cigány Tudományos és Művészeti Társaság rendszeresen megemlékezik róla és családjáról is.A történészek arról is szólnak, hogy keleti, délkeleti irányból a történelmi Magyarország területére kisebb-nagyobb csoportokban már a tatárjárást megelőző években is vándoroltak be cigányok.

Azt is állítják nyelvészek és történészek, hogy már a hunokkal és
Árpád népével, a honfoglaló magyarsággal is jöttek be mesteremberek és
 muzsikus romák.

Vannak, akik későbbre teszik a romák megjelenését a térségben. Nagyobb tömegben valószínűleg inkább a tatárjárást majd Mátyás halálát követő évtizedekben érkeztek. Voltak, akik itt akartak letelepedni, mások nyugatra indultak. A cigányok túlnyomó része azonban a Kárpátokban, és Erdélyben maradt. Erdélyben aranymosással foglalkoztak.

Eleinte fejedelmi udvarokban dolgoztak mesteremberekként, később a királyok, császárok jobbágyaiként élték életüket. A nemesfémek beszolgáltatása fejében menlevelet kaptak, és szabadon dolgozhattak, vándorolhattak. Erdélyben egy kicsit megváltozott a világ. Előbb voltak szabadok, majd jobbágyok és aztán rabszolgák, egészen a 19. század közepéig, végéig. Ezzel kapcsolatban Meg kell említenem Albert Ernő, híres néprajztudós nevét, aki Sepsiszentgyörgyön él. Megdöbbentő tanulmányában olvashatunk a cigányok  rabszolgaságról.

Ezzel csak arra kívántam emlékeztetni , hogy amikor a cigányok felzárkózásáról, polgárosodásáról beszélünk,nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt a tényt, hogy nem is olyan régen sokan még rabszolgasorban, röghöz kötve éltek. Több évszázadnyi utat kell tehát megtenniük néhány évtized alatt!

Csak úgy tudunk teljes értékű emberekként élni, dolgozni, alkotni, és kiművelt emberfőként élni, ha a munka, a tanulás nem jelent gondot és problémát, hanem szebb, jobb jövőt hoz el a cigány nép számára.

Senki számára sem lehet közömbös, hogy kik lesznek az unokáink kortársai.

(A felejthetetlen Manci)

 
Jól figyeljetek! Amit most elmesélek az  igaz történet. Megtörtént, de meg ám! Hatvan évvel ezelőtt. Újkígyóson az én szeretett kis falumban, ahol születtem, ahol nevelkedtem, és ahová általános iskolába jártam. Azóta tudom, hogy csodák márpedig vannak. Mert mi más lehetett ez, ha nem csoda. 

Reggel annak rendje, módja szerint, elindultam az iskolába a többi falusi gyermekkel együtt. Azt kell, hogy mondjam; az én iskolám bizony szakrális helyre épült.

Az osztályban 36-an voltunk, lányok és fiúk, Egyszer csak, miközben Rácz tanár úr intelmeit hallgattuk, besétált a mi gyönyörűséges, okos kecskénk a terembe. Nem hogy sikongatás, jajgatás és nevetés, nem volt, de síri csend lett az osztályban. Emlékszem, mintha tegnap történt volna. Furcsa eset, még ilyenről, hosszú életem során, nemhogy nem hallottam, még csak nem is olvastam.

A mi kecskénk pedig a legnagyobb nyugalommal odajött mellém és leült a padsor szélére. Nagy gondban voltam, nem tudtam mit kezdeni ezzel a váratlan helyzettel.. Az áldott emlékű  Rácz tanár úr,  megszokott, nyugalmával odajött hozzám, és így szólt:

- Gyuri fiam, menj és vidd haza a kecskéteket! Nem volt mit tennem, ideges is voltam a kecskére, de szerettem is nagyon. Szépen szóltam hozzá, mire felállt  és csendesen kisétáltunk az utcáig. Semmi kedvem nem volt egészen hazáig kísérni, így csak  a fülébe súgtam:

- Menjél szépen haza, úgy, ahogy idejöttél ! Vagy értette, vagy nem, de én visszamentem, hogy hallgassam az érdekesebbnél érdekesebb történeteket, amivel mindig megajándékozott bennünket Rácz tanár úr.Nem telt el egy óra sem, mikor megjelent egy gyönyörűséges, fejkendős paraszt nénike. Valamit odasúgott Rácz tanár úrnak, aki intett nekem és  odahívott magához.

- Gyurikám. A kis kecskéteket nem vitted haza?
- Nem tanár úr, mert kíváncsi voltam arra, amit mesélni tetszett, azt hittem, majd hazamegy magától, ahogy jött.
- De hát akkor kisfiam, csak haza kell vinned, mert most bement a templomba, és ott várja, hogy hazavidd.

Nagyot néztem, hogy-hogy a templomban? Ki vitte oda?- gondoltam magamban. Picit morgolódtam is, egy kicsit ideges is voltam, de csak egy kicsit.

Elmentem hát a templomba, és valóban, a mi kecsként ott ült az oltár előtt. Szép csöndben. Szóltam én hozzá, cigányul is, magyarul is, mert nálunk minden állat két nyelven értett:

- Miért teszed ezt? Rólunk beszél az egész falu! – . Ahogy engem meglátott, - odamentem megsimogattam – jött is utánam rögtön. Ahogy az meg van írva szépen hazái gyalogoltunk. Ő egész úton hallgatott, én meg mondtam a magamét.

 Persze arra is gondoltam, hiába kísérem és haza ezt a kecskét, mi történik. Nem volt kapunk, hogy bezárjam, mert a kígyósi házunknál, nem volt zárható kapu. Ilyen egyszerű. Leültem a patkára,  a táltos kecske meg mellém telepedett. Hosszú fejmosást tartottam neki: ráparancsoltam, hogy még egyszer ne merje elhagyni a portát, mert velem gyűlik meg a baja. Mintha egyet bólintott volna, de lehet, hogy csak rám hagyta, mert hát majdnem megszólalt. 

Mancinak hívták ezt a jámbor Isten teremtményét. Nálunk a lónak, tehénnek, disznónak, kutyának, macskának is volt neve, Éppen neki ne lett volna? A kedvenc  kecskénknek? A lovat Csibinek hívták, a tehenet Cifrának, a disznót Mancinak, a kutyát Buksinak, a macskát Jucinak hívták. Mariska nővérem azt mondta, hogy a kecskét is Mancinak hívták. 

Én úgy emlékszem, hogy kentem magamnak egy szelet zsíros kenyeret, jól meg sóztam, paprikáztam, majd elindultam vissza az iskolába. Mert nálamnál jobban soha, senki nem szeretett iskolába járni. Talán Lázár Ervin, vagy Illyés Gyula járhatott nagyobb kedvvel a tanyasi iskolába, ott a szederfától nem messze. Hogy melyik szederfa volt az? Hát Lázár Erviné. 

Rácz tanár úr megkérdezte.
- Gyurikám bezártad a kecskét? 
- Nem zártam be, mert nincs hova bezárni. Hiszen ott van a többi jószág is. Csak a kecskének jutott eszébe utánam jönni, mert csak ő akart tanulni.Ennyi erővel a disznó is eljöhetett volna, vagy a kiscsikó! De  egyik sem akart beülni az osztályba.

Aztán meg kinek jutna eszébe elmenni a templomba imádkozni? Csak a mi kecskénknek. Ezt majd elmondom édesanyámnak és édesapámnak, és a testvéreimnek, ha hazaérnek.

Emlékszem édesanyám arcára, amikor elmeséltem neki. Átölelt, és sírva mondta:
- Hát kisfiam azért ment utánad, mert szeret. Hiszen te vagy vele a legtöbbet. Te viszed legeltetni, te adsz neki enni, inni. Ragaszkodik hozzád!

Miközben erről beszélgettünk, talán hogy igazolja anyám szavait, vagy mert tudta, hogy most róla van szó – odatelepedett mellénk a kecske is.,  Mondta is anyám, hogy ez szent és táltos kecske. Rajta is maradt ez a név, ezen túl így becézte, az egész család.

De a faluban is mindenki erről beszélt. ,Nem túl régen volt Újkígyóson az ötvenedik osztálytalálkozónk. Ott is mondták a régi jó osztálytársak, hogy még emlékeznek a mi tanulni vágyó a kecskénkre. 

I

Új nap, új és régi kihívások… Számtalan gondolat foglalkoztat és keresem a válaszokat. 

Hogy mire is? Leginkább arra, hogy milyen jövőt is álmodtunk magunknak mi cigányok, és mi az, amit egy küzdelmes élet után a gyermekeimnek és az ő utódaiknak örökségül hagyhatok.

Gyakran elkalandozom, s mindenről eszembe jut valami: egy-egy régi történet, esemény, vagy egy példázatként is szolgálható mese abból a kifogyhatatlan kincsestárból, amit az én drága jó szüleim, nagyszüleim hagytak rám. Ilyenek az én drága apám meséi, amiket hajdanán a tűz mellett mondott, regélt el nekünk.

Most is eszembe jutott egy történet, amit veletek is megosztok.

Hogy miért pont ez, és miről is jutott eszembe? Azt is elmondom. Mostanában egyre többet foglalkoztat – és ennek már számtalanszor hangot is adtam -, hogy mi is lesz a cigányokkal, ha már nem lesznek cigányok. Ha kivetkőznek cigányságukból, mint egy elnyűtt ruhából, ha pillanatnyi előnyökért lemondanak önmagukról, az identitásukról. Számomra ez nem járható út, a halálnál is rosszabb.

A mese ami eszembe jutott minderről, talán nektek is tanulságos lehet Kedves Barátaim!

 Emígyen hangzik:

 A szegény cigány és a gróf

 Lakott a faluvégi rozzant putriban egy cigány család. Nagyon szegények voltak, többet éheztek, mint jóllaktak. Semmijük nem volt, csak a sok gyerekük. A gyerekek rongyosan jártak, mert ruhájuk sem volt, de mind szépek voltak. Sokan irigyelték őket a gyerekek szépségéért.

Egyszer arra kocsikázott a gróf fényes úri hintóján. Meglátta a sok szép gyereket. A grófnak nem volt gyereke. Megállította a hintót a putri előtt és odaszólt a cigánynak:

- Hé, te cigány!

- Mit parancsol, nagyságos uram?

- Hívd ide a feleséged, akarok veletek beszélni!

- Csak nincs valami baj, nagyságos uram?

- Semmi baj, most másról akarok veletek beszélni.

Közben az asszony kijött a putriból és odaálltak a gróf elé. A gyerekek ott szaladgáltak körülöttük.

- Látom, hogy nagyon szegények vagytok, és a sok gyerek csak éhezik. Add nekem az egyik fiadat. Felnő a palotában, úriember lesz belőle, iskolába járatom. Nektek adok földet, kocsit, lovat, pénzt. Marad még itt neked elég sok gyerek kenyérpusztítónak.

- Nem is tudom, nagyságos uram!

- Adjon egy kis időt, hogy gondolkozzunk!

- Jól van, egy hét múlva itt leszek, és viszem az egyik gyereket

Amikor a gróf elment, nagy gondban voltak a cigányok. Melyiket is adják oda a grófnak?

- Kedves uram! – mondja az asszony. – Melyiket is adjuk oda az uraságnak? A kastélyban jó helyen lenne, finom úri ruhákban járna, úr lenne. Szolgáknak parancsolna, kocsija, lova lenne!

- Mi meg kapnánk egy kis földet, kocsit lovat…

- Hát akkor, melyiket adjuk?

- A Jóskát nem adom, ő a legnagyobb. Nagyon a szívemhez nőtt. Ő segít nekem a legtöbbet. A Zolikát sem adom , mert olyan kicsi még a szentem.

- Akkor Lacikát adjuk?

- Azt meg…

Így vitatkoztak egész héten. Valamelyiket oda kell adni, mert ha a gróf megharagszik, elűzi őket innen, mehetnek megint a nagyvilágba.

Letelt a hét, megérkezett a földesúr.

- Eljöttem a gyerekért. Melyiket vihetem?

- Hát a Pistát! -  mondja az ember.

- Hát a Lacit! – mondja az asszony

- Hát még most sem egyeztetek meg? - szólt a gróf mérgesen

- De igen, nagyságos uram, odaadjuk a Pistát! -  és kiáltott a fiának: - Gyere csak Pista fiam, mész a palotába a gróf úrral, úriember lesz belőled, gazdag leszel, fogadj szót a gróf úrnak!

- Jól van cigány, itt van a pénz, amit a fiúért adok, meg a kocsi, lovakkal.

E szavak után a gróf megfogta a Pista kezét, beültek a hintóba és köszönés nélkül elhajtottak. A kastélyban a fiút megfürdették, új ruhába öltöztették.

A cigány és a felesége búsan néztek a hintó után. Kis idő múlva az asszony kifakadt és csak úgy dőlt belőle a szó:

- Miért adtad oda a fiút? Neked útban volt? Hát milyen apa vagy te? Pénzért odaadod a fiadat, és ha majd úr lesz belőle, ő fog minket elzavarni innen. Lelketlen ember vagy. Jaj, hogy is hallgathattam rád! Verjen meg az Isten, hogy ilyen pénzt fogadtál el!

- Jaj feleségem, ne pörlekedj már annyit velem! Inkább azt mondd meg, mit csináljak?

- Elmész a kastélyba, és visszahozod a Pistát! Vigyél vissza mindent a grófnak!

- De mi lesz, ha a gróf megharagszik, és elűz minket?

- Ne papolj annyit, eredj már!

A cigány fogta a gyerekeit, elindultak a kastélyba. Mikor a gróf meglátta őket, kijött a kastélyból.

- Csak nincs valami baj, cigány?

- Nagyságos uram, baj van! Visszahoztam az ajándékokat, s kérem, adja vissza Pistát!

Eközben a Pista gyerek is előjött, a testvérei ölelték, csókolták.

- Gyere haza Pista, gyere haza!

- Úgy látom, nem tudtok megválni a gyerektől. Jól van, menjetek haza békességben! – Mondta a gróf és visszatért a kastélyba.

A cigány magához ölelte a fiát, és megindultak hazafelé. Az asszony, amikor meglátta őket, rohant eléjük, és messziről kiabálta:

- Pista fiam, Pista fiam!

Jokhar so del o del, dukha kerdyon la PICISHA.

HAJ DEL DUMA...

MAMA aba av pala ma INGERMA!!! HAJ AVILAS E MAMA, la sha andej angalya, haj ingerdasla.

Chi muklasla kathe AMENGE. Sar e chiriklyi kana ingrel peska cina ando muj haj uravel lasa, kade ingerdasla. Chaches opre o del, voj andasla pe luma, voj barardasla, xaxavelasla, kamelasla, de vi te ingrella?

Muklas peamende MILA... vi kodi shaj avel, ke na mishto kamasla? - chi ame, lake phral? - chi lake shavora?

PICISKÉM!

Iskirij TUKE lil kothe, pe kothe, pe kaver luma. SOSTAR MUK LANMA? Kade kamostu, sar mure duj jakha, sar tu man.

Opre ingerdanma andej iskola ROM TE avel anda ma. Haj akanak muklanma. So avla bi tyiro manca. Haj tye chorre shave. Mure phralóra, so avla akanak lenca.

Angle aven akanak, kodol shukar butya, so shavoro pecisajlas manca. Ando ELEKOE de shavoro, jek shukar dyes ande TATASKO baro gad opre ingeroldnma ande ISKOLA.

Kadi chi bistro míg pe phuv avo. Tu sanas andej luma e majlashi pheny. Kana zhas TUTE luludyaslo kerdyilas vi tyo ilo, vi muro. Losshasas mange, kiravesas, pekesas, haj BOKOLYI keresas. Zhanesas ke kodi fajma.

Muri Pheny!

Akanak aba TU kothe san ando cheri, la mamasa, le TATASA, haj tye cine shavoresa e ADAMOSA.

Kethane san. Man kathe muklan, korkóri ashilom, chorro, haj gero.

Napabut maladyuvasa, haj vi kothe muri lashi somnakani pheny avesa.

Phraroj muro ilo, palakodi kaste zha? Kon zhukarlama? – Zhukaravte avav kothe TUSA, sar kana cino somas, xutyelasas mure vast, phenasas paramicha, najaresasma, haj kamesasma.

Piciském!

Bár mila, haj pharipe muklan pe amende. Chi phendan, ke pe tye dromesko agor reslan.

Sostar chi kamlan te sastyos? Akanak shaj phagrav muro shero…

Mudardantu, O DEL lastu?

Chi zhanav, feri kodi hatyarav ki pharadyol muro ilo, haj shuski kerdyilas e luma.

RODAV TU mig TRAJIJA, haj but vorbil pa TUTE, mure shavorenge. Dikhavtu ande mure SUNE; DUKhal bi tyíro amenge, kas kathe muklan pe PHUV pala TUTE…

(Az én hármas identitásom)

   
Az Isten, gondolt egyet, és rendelkezett. Jókedvében, ahogy a világ kezdete óta szokta. Megteremtette a Napot, a Földet, benne Magyarországot, az én szülőföldemet. Az én drága őseimet, akiket már nem ismerhettem. 

Ők már a szeretett anyaföldben nyugosznak. Egyszer, ha olyan kedvem támad és még nem lesz vége az életnek, elindulok, hogy felkutassam őket. Indiába is el kellene zarándokolnom, hogy legalább egyszer megcsókoljam az ősi földet.

Egész életemben készültem erre az útra, de még nem adatott meg számomra. De jó lenne!

Talán ezer éve lehet, hogy a cigányok  elindultak új hazát keresni.  Hogy miért is tehették? Talán átok sújtotta őket? Talán kalandvágyból? Vagy mert elüldözték őket az őshazából?

Lehet, hogy egyszer megtudom a teljes igazságot, lehet, hogy nem. De azt, ami felszínre tör a lelkem mélyéről, azt le kell írnom.  Mert ez az örökségem. Indiában erednek a hajszálerecskéim, a gyökereim.

Jóságos volt hozzám az én Istenem, ahogyan  a felvidékiekhez és az erdélyiekhez is.  Több identitással is megajándékozott bennünket. Mégis bánt -  Petőfi után szabadon -,  egy gondolat engem is. Mi lesz akkor, ha egyszer elveszítjük féltve őrzött cigány identitásunkat: nyelvünket, kultúránkat?

Mije lesz akkor a cigány népnek? Semmije sem marad. Nem lesz többé sem cigány, és nem lesz igazán magyar sem, indiai pedig már nem lehet.  Akkor valójában nem lesz otthon sehol. Nem lesz se hazája, se magyarságtudata, se cigánysága. 

Ez várna a világ cigányságára? Egy több ezer éves kultúrát hordozó nép esetében mi lehetne tragikusabb annál, ha feladja önmagát, ha már a nyelve sem lesz a sajátja, ha nem lehet büszke a származására, és elvész emberi tartása.  

  Megőrizni a tiszta emberi jellemet, tartást, és örökséget.

Már vagy fél évszázada kong a fülemben a vészharang; a cigányok válságos helyzetben vannak! Mi történik, ha az ember lelki válságba kerül? Azon már csak az Isten segíthet.

Eszembe jutott most testvérbarátom, Duray Miklós, egyik kötetének a címe: Kutyaszorítóban. Mi cigányok is abban vagyunk már évszázadok óta.

Van-e kivezető út? Rajtunk is múlik, s ebben mindenkinek feladata, küldetése és kötelessége van. A tudását, amit Istentől kapott mindenkinek kötelessége továbbadni. Nemcsak gyermekeinek, hanem népének is. Tartozik ezzel a hazájának, a nemzetének!

„a nemzet napszámosa vagyok.”

Antall József miniszterelnök mondatát idézem, amikor a cigányok jövőjéről, a lehetőségekről és ránk leselkedő veszélyekről gondolkodom. Mert úgy érzem, hogy nagy-nagy veszély leselkedik a cigányokra, ha elveszítik a nyelvüket, ősi kultúrájukat. 

Azt kérdezitek tőlem, hogy miért baj az, ha asszimilálódnak, ha elmagyarosodnak. Számomra ez annyit jelent, hogy a cigányok eltűnnek a palettáról, a népek-nemzetek sorából.

Mindenkire a megmérettetés vár, az egyes emberekre és a népcsoportokra egyaránt. Majd kiderül, hogy maradandót alkotott-e, vagy sem. De nekünk szent kötelességünk, hogy  jeleket, üzeneteket hagyjunk az utánunk jövőknek; Itt éltünk  előttetek, kövessétek az elődök lábnyomát!...   

„Nem fényleni akart, hanem világítani.”

Ezt az én szeretett Szabad György bátyám, tanárom mondotta egykoron  Antall Józsefről. Én azt vallom, hogy ez kell, hogy legyen a mi földi küldetésünk. Világítanunk, utat mutatnunk, őriznünk és továbbadnunk a lángot...

Ha már az őseim földjéről  szóltam, had idézzem  Mahatma Gandhi-t, az erőszakmentesség apostolát, az én példaképemet. Ő azt vallotta és hirdette,  hogy nincs alacsonyabb és magasabb rendű nép a földön, mindenki egyenlőnek születik. 

   Zárásképp csak annyit tennék hozzá: 
Nem hiszem, hogy valaha is létezett hozzá hasonló
ember a földön.

(A cigány zseni: József Attila)

Évtizedek óta foglalkoztat egy gondolat. Sokáig vártam a pillanatra, hogy kimondjam! Hálás vagyok a sorsnak, az Isteni gondviselésnek, hogy ilyen csillagzat alatt - cigánynak - születtem. Sokan nincsenek tisztában a származásukkal, a gyökereikkel. Arra gondolok, hogy nem lennének a földön  szélsőséges emberek, ha ismernék a génjeiket. 

Mint cigány embernek, aki író is meg költő is, ráadásul  hazafinak is érzi magát, így öregedőn és vénülőn, le kell írnom, hogy József Attila cigány volt. 

Megismétlem, hogy bennem is tudatosodjon... Igen, cigány volt és egy zseni. Költőfejedelem. Leírták ezt már mások is előttem, de számomra különleges jelentőséggel bír, hiszen mindig példaképemnek, "szellemi édesapámnak" tekintettem: Szabad György, Fodor András, Gyurkovics és Antall József mellett.

Büszke vagyok arra is, hogy éppen  századik születésnapján lettem a róla elnevezett díj tulajdonosa. 

Talán a világ egyik legjobb, de biztos, hogy Európa egyik legkiemelkedőbb költője volt József Attila. Gyermekkorom óta rajongásig szerettem a műveit. Felolvastam szellemi vetélkedőkön, irodalmi rendezvényeken, író-olvasótalálkozókon. Mindig csordulásig megtelt a szívem, ha az ő verseit tolmácsolhattam a közönségnek.

Boldog voltam és vagyok a mai napig is, ha a verseit mondhatom, és az emberek értik, és szeretik. Nagyon jó érzés tudni, hogy József Attila  nehéz cigány sorsból vált világhírűvé. 

Nem is olyan régen még élt egy féltestvére Nagyváradon. Szinte a megszólalásig hasonlított József Attilára. Libabőrössé váltam, váltunk a mindannyian mikor megpillantottuk, de annyi bátorság már nem volt bennem, hogy odamenjek hozzá és megszólítsam.

Ezt a titkot, József Attila cigány származásáról mostanáig úgy kezelték, mintha titkos dosszié lenne a CIA irattárában.

Egyszóval József Attila ki volt sajátítva. Kisajátították a költészetét. Az irodalomban,  a tudományban, a kultúrában  és a művészetben  jártas emberek tudják, hogy miről beszélek.

Vas István egy alkalommal megkérdezte Nagy Lászlót, hogy mit üzen a jövőnek. Nagy László akkor azt felelte: „Csókolom az arcukat, ha még lesz nekik.” Hogy miről jutott ez most az eszembe? Világ életemben vonzódtam a tragikus sorsú költőkhöz. Így Nagy Lászlóhoz, Sinka Istvánhoz és Radnótihoz is.

A Fekete bojtár élete, élményei sok vonásában hasonlóak az én gyermek - és ifjúkori élményeimhez. Ő is Petőfit olvasta, a subájában hordta, és a csizma szárára írta a verseket.

Ott a Kígyósi végeken én is, a házunk szomszédságában lévő temetőben írtam tíz éves koromban az első versemet, amit másnap Horváth Miklósné Erdős Marika tanító néni, felolvasott. Ekkor kiáltottak ki az osztálytársaim költőnek.

Azóta csak a kötelességemet végzem, mert akit tíz éves korában az osztálytársai bizalmuk rézkrajcárjaival megajándékoztak, az nem élhet vissza azzal a bizalommal.

Ilyen elevenen él az emlékezetemben az is, amikor az én szeretett édesanyám Békéscsabán az akkori Népköztársaság úton megvette nekem a Petőfi Összes Költeményei című könyvet, és én  felolvastam neki a Füstbe ment terv című verset.

Az eddigi életem úgy alakult, mint a hajótörötteké a nyílt tengeren, sokat  hányódtam, mindig úton voltam, de ezt a könyvet a mai napig ereklyeként őrzöm.

Így vagyok József Attilával is. Két ragyogó csillag az égen. Ők mutatták nekem az utat. Ha már József Attilánál tartunk, akkor meg kell említenem az én szeretett tanárom Szabad György nevét, aki azt mondta mikor megkaptam a József Attila díjat: „Most már az életetek az idők végezetéig összeölelkezett.” Erre én csak azt mondhatom, ez Isteni gondviselés. 

Példaképek, nagy elődök, vezérlő csillagok nélkül az ember mintha sötétben botorkálna. Nyomdokukban járni azonban nem könnyű, inkább nagy kihívást jelent.

Tisztelettel kell adóznunk az ő nagyságuk előtt, és ez egyúttal kötelez is bennünket, nem szabad lejjebb adni, mert ők a mércét magasra tették.

Mi történt volna velem, az én kis életemmel, ha nem lettek volna? Kisiklott volna az idők vándorútján. De nekik is köszönhetően egész életemben az alkotás, az írás jelentette számomra a szabadságot. 

„Az Isten itt állt a hátam mögött
s én megkerültem érte a világot.”
(József Attila)

Jónak lenni jó, de őszintén vallani az a legjobb. Mert mindenkinek tartozom egy vallomással. Ha már egyszer testvérnek jöttem közétek, maradjak is az Most is testvérként szeretnélek benneteket, az egész világot átkarolni.

Most már tudom, hogy miért mondta édesanyám mikor felolvastam neki a Füstbe ment terv című verset; ez a Petőfi cigány volt? Édesanyám már akkor tudta a nagy titkot, amit én azóta is próbálok megfejteni. De remélem, hogy egyszer sikerül. Most ugyanezt érzem József Attila versének olvasása közben. 

„Ahol a szabadság a rend
Ott érzem a végtelent.”
(József Attila)

Akinek a lelkéből ilyen versek fakadtak, annak nem lehetett könnyű, sem lent, sem fönt. Kín lehetett számára a belső rend, de az volt a külső is. Korán kiszakadt azonban mindkettőtől... 
Nem tudta elfogadni ezt a rendet, ezért Isten teremtett számára egy másik rendet.  Közöttünk élt, szólt hozzánk, kitárta  előttünk a lelkét, de mi nem értettük meg igazán... ő pedig szó nélkül itt hagyott bennünket. 

Igaz nem ő választotta a vonatot, hanem a vonat választotta őt. „Nem bocsátom meg a világnak, hogy kiábrándultam belőle.” Mondta Shakespeare. Képzeljétek csak el, hogy összeérnek a szálak, Shakespeare-től - József Attiláig.

Mi ez, kérdezlek benneteket, ha nem misztikum? Elzarándokoltam Shakespeare szülőföldjére,  láttam a házat, ahol világra jött, ahol az édesapja szatócsként dolgozott. József Attila apja szappanfőző volt, tudjuk, hogy milyen mesterség ez.

Ő a mienk volt, a mi fajta, ahogyan Gyurkovics Tibor olyan csodálatosan találóan megfogalmazta!  A cigány-cigány, ugyanaz.

Így írt erről egyik kötetem előszavában: "Szeretem a cigányokat. Égig érő hegedűjüket, boldog hetvenkedésüket. Azt sem tudom, miért szeretem őket, de szeretem."

Ő is itt hagyott bennünket, azóta érzem magam vigasztalhatatlanul árvának. József Attiláról azt tartották – joggal – hogy zseni. Ő csak annyit mondott méltóságteljesen: Csak árva voltam.

Ár is igaz, amit Einstein mondott Tagore-ra emlékezvén: "Hozzá hasonló ember még nem született a földre." Én azt mondom, József Attilához hasonló sem születik még egyszer erre a földre. Legyen áldott az emléke!