Rostás Farkas György

Ma reggel Habsburg Kinga főhercegnő hívott telefonon. Éreztem a hangján, hogy égigérő baj van, s bebizonyosodott. Elhunyt Habsburg József Árpád Testvérünk!

Abban a percben mintha megszűntem volna létezni.  Mintha kitépték volna a szívemet. Elvitted magaddal Odaátra, a csillagok közé. 

Beleordítottam a világba: itt hagytál Testvérem! Sír, zokog a lelkem. Gyászollak, amíg élek, mert árvábbak lettünk az árváknál.

Felidéződnek az utolsó találkozásunk emlékfoszlányai: Valami furcsa tüzet véltem fölfedezni a szemeidben. Mintha búcsúztál volna. Még visszanéztél egyszer, utoljára.

Ott ültem melletted a 60. házassági évfordulótokon. Sokat beszélgettünk, sok titkot elárultál.De így volt ez mindig, mikor együtt lehettünk. Mindig kivételes ünnep volt, és a szívem csordulásig megtelt.Most végtelen űr tátong a helyén! 

Drága Testvérem!

Amikor a Gellért szálló előtt elbúcsúztunk - miután átadtam neked a házassági évfordulón készült képeket -, integettél, mint aki egy nagyon hosszú útra készül, a leghosszabbra.

Elmentél hát. Már Odaát vagy a sok-sok csillagmilliárd között. Az angyalok vigyázzák az álmaidat! Jó testvér voltál! Amíg csak élek a szívem legféltettebb szerettei között őrizlek.

Őrizlek, és csak abban reménykedhetem, hogy Odaát majd találkozunk, és ott is együtt leszünk, mint ezen a pici földön, ahol éltük és páran még éljük az ilyen-olyan életünket.

De Nélküled, már sivárabbak és szürkébbek lesznek a mindennapjaink és az ünnepeink is.

Üzennék Odaátra, ha már találkoztál a mieinkkel, hogy őrizzék a tüzet, nagy szükség van az összetartozásra, mert már kezdenek elágazódni az utak, s félő, hogy többé nem fognak találkozni egymással. Jól meg kell gondolnunk!

Drága Testvérem, mindig elzarándokolok, ahogyan eddig is, a szeretett Alcsútra, gyertyát gyújtok, és imára kulcsolom a kezeimet, megköszönve, hogy voltál és testvérek lehettünk.

A szeretetet, amit felém és az én cigány népem felé sugároztál, őrizni fogom egész életemben! Isten ajándéka voltál számunkra, amiért mindig hálás leszek a mi Teremtőnknek!

József Testvérem!

Búcsúzom hát Tőled! Ígérem, hogy mindig beszélni fogok Rólad, hogy őrizzen téged az utókor, mint a cigányok jóságos pártfogóját.

Hasonlóan vélekedtél te is a szegény cigány népemről, mint egykoron a te szeretett dédapád, József főherceg tette. Mindig büszke voltál erre, és őrizted az Ő örökségét.

Isten áldjon és óvjon Odaát, abban a másik Univerzumban! Légy ott is mindig, mindörökké a mi jóságos nagy testvérünk, Ámen!

Oltárt emelek a szívemben Neked, a Te szerető testvéred: Rostás-Farkas György

Nagyváradtól pár kilométernyi távolságra, a diószegi cigánytelep közepén éldegélt jóságos asszonyával és gyermekeivel az én örökké vidám Barnuskám.

Tőkés László barátom ismertetett össze bennünket egyik látogatásom alkalmával. Barna az ottani cigányok vezetőjének számított, akik minden ügyes-bajos dolgukkal hozzá fordultak segítségért.

Megmutatta nekem a cigánytelep minden zegét-zugát, elvitt mindenhová. A telepen voltak olyan családok is, akik még a 21. század hajnalán is földbe vájt kunyhóban éltek. Közmű sehol sem volt, a vizet az utcai kútról hordták.

Barnának jó szervezőkészsége volt, ő volt a tekintély, de a mindenes is a diószegi cigány közösségben. Már az első pillanatban barátok lettünk. Kevés hozzá hasonló szív-lélek emberrel találkoztam életem során.  

Csodálkoztam is, hogy egy ilyen Johnny Weissmüller izomzatú emberben hogyan is lakozhat ilyen gyermekien nyitott, tiszta lélek, ennyi szeretet és jóság. Erre szoktam azt mondani, hogy a szeretetből sosem elég.

Tudtam, hogy bár a telep vezetőjének számított, a családjával együtt szerény körülmények között él. A nagy csóróságban mégis olyan asztallal fogadott bennünket, mintha Mátyás királyi udvarában lettünk volna.

Két dolgos kezével eszkábált asztalt és padokat, hogy bennünket Tőkés püspökkel együtt fogadni tudjon. Megismerkedtem népes családjának tagjaival, akiket azonnal a szívembe zártam. Még Tőkés Laci is nagyot nézett. Mondta is: - Ez a Barnuska nagyon kitett magáért!

Kapcsolatunk az ott töltött napok után sem szakadt meg. Sűrűn hívott minket, mert a szíve úgy diktálta. Azon a vidéken azonban nagyon rossz volt a mobiltelefonok vételi lehetősége. Hogy felhívjon bennünket, bizony nem volt egyszerű feladat.

Volt az udvarában egy verem, ahol a télire való krumplit, zöldséget tárolták. Hogy telefonálni tudjon, fel kellett másznia ennek a kunyhónak a tetejére.

 Első kérdése mindig az volt: - Hogy van a család, a gyerekek? Hogy van a mama? Kérdése mindig őszinte érdeklődésből, aggodalomból fakadt, nem pusztán udvariasságból.  Áldja meg érte az Isten haló poraiban is!

Mindig szerettem volna viszonozni a vendégszeretetét. Készültünk is rá, de a mi Teremtőnk közbeszólt, és magához rendelte. Így már nem tudtam vendégül látni.

Azóta is, ahányszor csak ott járok, az ő családját is felkeresem. Kimegyek hozzá a temetőbe egy főhajtásra, és elhelyezem sírján a szeretet és az emlékezés virágait.

Siratom a gyermekkorom

Csibiről és Bogárról sok mese szól Pali öcsém és az én családi legendáriumomban. Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy ők voltak a játszótársak. Szót fogadtak, szerettek minket, és mi is őket.

 Ha többet akartok megtudni róluk, ismét Újkígyósra kell visszamennünk. Abba a szeretett családi fészekaljba, amelyben  boldogan, szeretetben tizenegyen felnevelkedtünk. Mesébe illő történet, hát jól figyeljetek!

Édesapám egyszer gondolt egy nagyot, és azt mondta:
- Fiaim, beszédem van veletek! Tudtuk, hogy valami nagy dologról lehet szó, mert apró ügyekbe apám nem nagyon vont be bennünket. Izgatottan vártuk, hogy mi következik.

- Fiaim! Úgy döntöttem, hogy elviszlek benneteket a vásárba, és veszek nektek egy-egy csikót, hogy gondozzátok, etessétek, hogy szeressétek meg az állatokat, mert ki tudja, mit tartogat még a sors számotokra. Hátha lovazni fogtok.

- De azt is elmondom - folytatta apánk -, hogy nekem mi a dédelgetett álmom veletek kapcsolatban. Azt szeretném, ha te Palcsi fiam ügyvéd lennél, te Gyurka fiam pedig orvos. Isten azonban átírta a forgatókönyvet és úgy rendelkezett, hogy mindketten írók, újságírók lettünk.

Azt nem mondhatom, hogy nem volt szépséges gyermekkorunk és nem boldogultunk Bogárral meg Csibivel. Amikor hazaértünk bekötöttük őket az istállóba, csutakoltuk, etettük, itattuk, dédelgettük őket. Egyszóval családtagokká váltak.

Amikor erre gondolok mindig egy csodálatos vers jut az eszembe, Simon István Mirza című írása. Ennek a történetnek a hőse is egy kiscsikó, aki a család kedvence lett.

Hasonlóan történt a mi esetünkben is. A két csikó, Bogár és Csibi valamennyiünk kedvence lett. Szépen megvoltunk, kihajtottunk velük a határba, szénát vágtunk és füvet, behordtuk a terményt, amit a nagyobb testvéreink csépeltek. Kukoricát, répát és mindent, ami termett.

Csakhogy volt egy kis probléma. A lovas emberek tudják, hogy mit jelent az, hogy nonius és mit jelent az, hogy angol telivér. Csak egy mondatba tömörítve: azt jelenti, hogy nem lehet a kettőt együtt befogni egy fogatba, mert az egyik igavonó (nonius) a másik pedig versenyló.

Ha nagy terhet húztak, mert néha az is megesett, Bogár megmakacsolta magát, és kilépett a hámból. Ez senkinek sem tetszett. Furcsa módon apám ezért mindig Csibit okolta, pedig ő mindig engedelmes volt. Mondta is az én drága édesanyám:
- Drága, szép gyerekeim, látjátok? Ez így van, és így is marad a világ végezetéig. Az ember mindig azt bántja, aki húzza a szekeret…

Nem panaszkodhatunk, szépen telt az ifjúságunk. Szeretett csikóink végül elkerültek tőlünk, mint annak idején  Mirza Simon István családjától. Mi is megsirattuk őket.

"…Aztán egy napon
ebédnél így szólt apám: eladom,                                               
sok az adó, lassan a sírba visz,
és télire majd kell a csizma is.
Ült némán a megrémült család,
mindenki letette a kanalát.

S kinek neve talány maradt, titok,
elvezették a kedves kiscsikót.
Áthajolva a pudvás kapufán,
nézte a távozót még nagyanyám,
és halkan suttogta, szepegte sírva,
mint legszebb szót a földön: Mirza, Mirza…"

Azóta eltelt 50-60 év is, és mint látjátok, azóta is szívemben hordom emléküket. Meg kellett tőlük válnunk, mert kellett a pénz meleg lábbelire és tűzifára. Nem utolsó sorban a sok éhes szájat is etetni kellett valahogy. Mi lassan felcseperedtünk,  ki jobbra, ki balra ment, szép lassan kirepültünk a családi fészkekből.

Apám kovácsolt továbbra is, reggeltől estig, anyám nemsokára felszállt a mennyekbe, és onnan vigyáz még pár ittmaradott gyermekére. Már csak pár, mert már a fele Odaát van vele együtt. Aztán apám is követte élete párját. Így volt megírva a Sors könyvében. Legyen áldott az Úr neve, Ámen.

(A kölcsönkért nyakkendő)

• A napokban a Várkert-bazárban jártam, a hajdani Ifipark helyén. A történet, amit most elmesélek itt jutott ismét eszembe. De kezdjük az elején! Ehhez pedig vissza kell mennem a kezdetek kezdetéhez, a második szülőfalumba, Medgyesegyházára.
• Hogy miként történhetett, magam sem tudom, de  anyácskám fejéből kipattant egy röpke gondolat. Odaállt elém, és a következőket mondta:
  - Édes gyermekem elhatároztam valamit!
  - Mit drága édesanyám? – kérdeztem.
• 
  - Hogy mit? Elmondom, figyelj csak rám, ülj le ide mellém. Az én  pici fiam vagy és tudod, egy anya odafigyel minden gyermekére: hogy milyen adottságokkal áldotta meg a Teremtő, mi a kedvenc színe, mi a kedvenc étele. Én is így tettem, és  arra az elhatározásra jutottam, hogy  beíratlak téged a tánciskolába.

- Ó drága édesanyám! Miért kéne, mikor olyan drága minden! Annyi mindenre szükség lenne, inkább vegyünk azt, ami nincs.
- Igen fiam, igen. Gondoltam, hogy ezt fogod mondani, de én mégis azt mondom, hogy járj a tánciskolába, beíratom Mária nővéredet is, mindketten járjatok. Azt is elmondom, hogy miért gondolta erre..

- Jó drága anyácska, mondd el, arra én is kíváncsi lennék! 
- Iskolába jártok, ki tudja, hogy a sors mit tartogat még számotokra. Megfordulhattok előkelő társaságokban, és az fiacskám úgy szokott lenni, hogy az előkelő emberek mulatságokat rendeznek. Ott, pedig meg kell felelni az elvárásoknak.

Neked meg, ahogy ez alatt a pár évecske alatt megismertelek,  biztosan előkelő úriasszony lesz a feleséged, és előkelő, úri társaságokban forgolódtok majd. Már beszéltem is egy aranyos idős úriemberrel. Itt Medgyesen a kultúrotthonban  minden héten háromszor tánciskolát tart. Azt mondta, hogy vállal benneteket.

Most megsúgom nektek, hogy alig vártam, hogy bepillanthassak ebbe a világba. Rendbe tettem a szép ruhámat, a sötét öltönyt, fehér inget, elmentem a borbélyhoz, levágattam a hajamat. Mariskával együtt mentünk a tanár úrhoz. Mondtam neki, hogy édesanyám küldött, hogy keressem meg önt.

- Jól tetted, Isten hozott. Igen nagy reménysége vagy édesanyádnak, és én is helyesnek ítartom, hogy megtanuld, hogyan is kell az úri társaságban viselkedni. El is kezdtük a tanulást, a nővéremnek azonban néhány nap múltán elment a kedve a táncolástól. Azt az indokot hozta fel, hogy nagyon drága ez a tanfolyam, ő visszakéri a pénzt, és odaadja anyánknak,  vegyen rajta inkább ennivalót.

Én már csak az édesanyám iránt érzett tiszteletből is maradtam, meg  őszintén szólva, nekem ez az egész nagyon tetszett. Meg is tanultam táncolni, olyannyira, hogy megyei és országos táncversenyeket is nyertem. Sőt, mikor felkerültem Budapestre, a Vadrózsák társulatába is felvettek. Ennek a társulatnak a híres táncpedagógus Martin György volt vezetője. Később magam is vezettem cigány táncegyütteseket,  több kerületben is. 

Sokan megkerestek, hogy menjek el a Kassák klubba, nézzem meg, hogy ott milyen élet folyik .A barátaim voltak a vezetők, jó táncosok és köztük volt Sebők Ferenc is.  Telt - múlt az idő, lassacskán megismerkedtem a belváros nyüzsgő életével. Abban az időben az Ifipark volt a legfelkapottabb a fiatalok körében..

Amikor először ottjártam, nem volt nyakkendőm. Azt mondták, hogyan képzelem, hogy nyakkendő nélkül bemehetek. Hát akkor mit csináljak? Hol vehetnék ilyen esti időben nyakkendőt. - Ne menj sehová, adunk kölcsönbe egyet. Kösd a nyakadba, menj csak be és érezd jól magad! Akkor tanultam meg, hogy a kocsiban legyen mindig öltöny és nyakkendő. 

A napokban tettem egy tiszteletbeli látogatást a hajdani Ifipark helyén a Várkert-bazárban. Egy rövid időre visszarepültem az emlékek szárnyán a múltba...  De jó is volt fiatalnak lenni! 

Sokat jártam külföldön, de itthon is gyakran megfordultam főhercegek társaságában ...Ilyenkor mindig eszembe jutottak édesanyám szavai:..."Jól jöhet az majd fiam egykoron, ha  előkelő társaságokban, tudsz táncolni". 

Végezetül csak annyit mondanék: jó volt körbe utazni a világot, sok élményt gyűjteni, sok csodát látni... Ezt már senki sem veheti el tőlem, De jó is volt élni!

 Szüleimre emlékezve

Már napokkal, sőt hetekkel Húsvét előtt készülődtem, hogy megyek édesanyámmal locsolkodni. Újkígyóson ez szokás volt.

Az egész településen nagyon szerették az én drága anyámat, és számon tartottak bennünket. Már napokkal Húsvét előtt kérdezték édesanyámat, hozod a fiaidat, hogy meglocsoljanak bennünket, nehogy elhervadjunk?

- Hogyne lelkem, hogyne, már ők is nagyon készülnek! Ez így is volt! Nagy örömmel tettünk eleget ennek a kedves szokásnak.

Amikor beléptünk a hajlékba, így köszöntünk: "Dicsértessék a Jézus Krisztus neve! Mire a válasz az volt, mindörökké ámen.

Kérdezték a jó öreg parasztok, vagy az asszonyok, lányok, mert ott mindenki mindenkit ismert.
- Na Gyurika, tudsz verset mondani? – én természetesen igennel válaszoltam, és már mondtam is: Én kis kertész legény vagyok…

Elmondtam, annak rendje, módja szerint. A legtöbben elégedettek voltak. Volt olyan is, hogy arra kértek, mondjam el még egyszer.

Mindig adtak egy kis pénzt, valami kis madárlátta elemózsiát. Mindenki szeretett minket a mi kis falunkban, mert az újkígyósi emberek jószívűek és adakozóak voltak.

 - Mária lelkem, már nagyon vártuk magukat! - Vigyed Máriám, vigyed – hangzott el nagyon sokszor. Ismertek bennünket, a sorsunkat, tudták, hogy nagy a család, és a kis madárlátta a legjobb helyre kerül.

Száz szónak is egy a vége, a szeretettel sok mindent el lehet érni. Meglocsoltam a szép lányokat - asszonyokat, megtelt a kosár, boldog volt a nagy család, az egész kumpánia. Jóllaktak a Farkas kölykök.

De jó is volt Újkígyóson gyereknek lenni! Élt még a mi drága jó anyánk, édesapánk és idősebb testvéreink. Húsvétkor és más ünnepnapokon is már hajnalban felkerestek bennünket az idősebb testvéreink, akik már saját családot alapítottak és nem éltek velünk. Ők is köszöntöttek minket illendően.

Örültek is az én drága szüleim a nagy fiaiknak! Édesanyám mindig nagy kondérban főzött, úgy várta minden gyermekét, mint a Messiást. Akkor volt nyugodt, mikor jóllaktatta őket. Olyan ételt, olyan ízeket, mint amilyent ő varázsolt, nem is kóstoltunk azóta sem!  

Ilyenkor mindig elmentünk a templomba, imádkoztunk a családért, a szüleinkért, és a hazánkért.

Isten áldja meg a szüleinket odafent, a Mennyei Hazában, legyen áldott az emlékük!  Ámen.

(Illusztráció: F. Tóth Zsuzsa grafikái)

(A szeretetből soha nem elég)

Élt a Viharsarokban békében, nyugalomban, egy csodálatos házaspár. Jól figyeljetek, mert ez nem mese, hanem egy igaz történet.

Világ életemben lestem, fürkésztem az embereket, mert kíváncsi voltam rájuk. Szeretném őket külön-külön megfejteni. Mert azt tudjátok ti is, hogy minden ember egy keresztrejtvény.

Pici gyermekkorom óta ismertem ezt a házaspárt, akikről most  igaz történetem szól. Mindig kedvesek és figyelmesek voltak. Nem csak manapság, de abban az időben is ritka volt az ilyen jóságos, kedves ember.

Babushoz és Nanihoz mindig betértek a vándorok, ha a vásárba igyekeztek, vagy csak arra vezetett az útjuk. Tudták, hogy mindig jó szívvel fogadják a vendégeket, s tőlük sosem ment el senki étlen-szomjan.

Mindig jó tanáccsal látták el a betérő vándort, akik ha idejük úgy engedte,  sokszor heteket ott tanyáztak ennél a kedves, bölcs, nyugodt házaspárnál. Babusnak és Naninak - szeretetük és jóságuk miatt.-, nem csak a megyében volt híre, hanem szerte az országban.

Most pedig elmesélem azt is, hogyan alakította a közös sorsunkat a Teremtő. Mert mindenki tudja, hogy a mi Istenünk jóságos. De azt kevesen, hogy néha bizony átírja a forgatókönyvet.

Pici gyermekkorom óta gyakran megfordultam Naniéknál. Kedvesek voltak velem, és figyelmesek. Újkígyóson, az általános iskolában együtt jártam a lányukkal Kovács Margittal – Bibicával.  Nani úgy hívott engem: Muro cino zsidovo.

Ahogy felcseperedtünk, mit ad Isten, aki mint tudjátok, néha átírja a forgatókönyvet, Bibicával egybekeltünk. Még azt hozzá kell tennem a hűség kedvéért, hogy Bibica szépségéről legendákat zengtek szerte a megyében. Nem is akadt hozzá hasonló hetedhét-határban. Akadt is kérője, nagyon sok. De ő engem választott. 

Nani és Babus ennek nagyon örült, és velünk együtt az angyalok is az égben. Ebből a házasságból született egy okos, jóravaló fiúgyermekünk. Szóval a szerelmünknek állítottunk emlékművet.

Visszatérve Nanihoz és Babushoz. Olyan házasságot, amilyenben ők éltek le egy hosszú, tartalmas életet nem sokat láttam életem során. Véleményeim szerint csak az én drága szüleim éltek egymással olyan összhangban, hogy  egy kézmozdulatból, egy szemvillanásból is megértették egymást. 

Ha egyikük elkezdte a mondatot, a másik be tudta fejezni. Tudták egymás gondolatait, annyira ismerték egymást. Nagy öröm és szeretet vett körül bennünket, ha együtt voltunk. Mindig őrizni fogja a szívem emléküket, a legféltettebb kincsei között.

Jó volt a közelükben lenni. Nani sokszor énekelt, mert vidám természetű ember volt. Olyankor nótáiba, dalaiba, belevette a szépséges feleségét, gyermekeit, hozzájuk, nekik szólt a dal. Nagyon sokat tanultam tőle, amíg a gondviselés úgy engedte, hogy mellettük élhettem

Hosszú ideig minden ragyogó volt, gyönyörűséges, és szépséges. Egyszer viharfelhők gyülekeztek az égen. Csak most már az örömbe üröm is vegyült, mert a szépséges Bibica elment Odaátra, ahova az angyalok is pihenni járnak. Visszaadta lelkét Teremtőjének.

Azóta az én szép, okos fiamnak is megházasodott. Jól tette, mert ez vár az ember fiára, ha megnő. Négy gyönyörű fia született, nagyon-nagyon szeretem őket. Egy gondolat nyomaszt csak, hogy ritkán láthatom őket, mert hát az öregségre nincs gyógyszer. 

Ők is mindig azt kérdezik, és mondják egymásnak: Mikor jön a mi pesti papónk? Nagyon szeretem őket keblemre ölelni és órákig beszélgetni velük, mert nem fogynak ki, a kérdéseikből, a mesélnivalókból. 

Bennük is továbbélni látom, felfedezni vélem Babus és Nani lelkét, szeretetét. Ha szólít a szívem és hazalátogatok, mindig kimegyek hozzájuk a temetőbe és elhelyezem sírjukon a szeretet virágait. Hálát adok az én Istenemnek, hogy ismerhettem őket, és hogy velük együtt élhettem egy fedél alatt valaha. Legyen áldott az emlékük, Ámen. 

(Gyermeki csínytevések)

Ez a történet sem ma kezdődött, hanem hatvan évvel ezelőtt. Az én szeretett pici falumban, Újkígyóson. Igaz ugyan, hogy minden reggel kihajtották a falu állatait: a gulyát, a csordát és a birkákat is a mezőre, de a mi pár jószágunknak és lovunknak a gondozása ránk gyerekekre hárult.

Mi gondoskodtunk róluk Pali öcsémmel, Mária nővéremmel és még néhány  falus-fekünkkel, akik hozzánk csatlakoztak. Először is Pallér Pityu, aki nagyon szeretett bennünket, és mi is őt. Ez a testvérszeretet a mai napig tart.

Édesapám a hétórás vonattal ment Békéscsabára. Mi sokszor kikötöztük a tehenet, a lovat a temetőárokba, volt amikor a disznót és a kecskét is. Otthagytuk őket, és elmentünk az iskolába. Amikor hazajöttünk, megnéztük a lovat, a tehenet, minden rendben volt, megitattuk, és délután legeltettük őket.

Közben olvastunk, leckét írtunk, ha írtunk. Beszélgettünk, ettünk, ha volt mit, de a legtöbbször Pallér Pityu hozott nekünk zsíros kenyeret, és nagyon sokszor hozott Domokos Pista, meg Balogh Zoli is. Együtt voltunk, vidáman telt a délután. Közben fociztunk is.

Legtöbbször addig fociztunk, amíg nem fütyült a vonat, amelyikkel édesapám a munkából megérkezett. Amikor meghallottuk, hogy befütyül a vonat, akkor rohantunk haza, hogy ripsz-ropsz eleget tegyünk az elmaradt feladatainknak.  Mária lelkem kitörölgette a lámpaüveget, mert annak ragyogni kellett, Pali öcsém az istálló körül rakott rendet, vizet hozott, felsöprögetett. Olyan volt az istálló, mint egy ékszerdoboz. Én az udvart tettem rendbe, felsöprögettem, hogy egy szál szalma se legyen az udvaron.

Mire édesapám hazajött, már égett a lámpa, vagy a mécses. Mi munkánk befejeztével hozzáláttunk a leckéhez, ami ugye a délutáni futball miatt nem tudott elkészülni. Büszkék voltunk arra, hogy minden penzumot teljesítettünk. Édesapámnak büszkén számoltunk be, meg is nézte a füzetünket. Minden testvérem a legjobb tudásával, legszebb írásával készítette el a leckét, sőt még szorgalmi feladatot is csináltunk.

Édesapám megnézte, úgy a maga módján szűkösen megdicsért, vagy nem, de utána még legalább egy óra hosszáig faggattuk, kérdeztük, pedig láttuk rajta, hogy nagyon fáradt. Mariska volt mindig a legakaratosabb, neki meg kellett magyarázni, hogy az Á betű miért ásít, a B betű miért baba. Apám mind megmagyarázta, a kis palatáblán le is rajzolta, hogy mindent pontosan tudjunk.

Vissza kell kanyarodnom egy pillanatra a temetőárokhoz, Csibi lovunkhoz, Cifra tehénhez, és Manci kecskéhez. Mintha csak értették volna, hogy mit is akarunk tőlük. Szófogadóan tudomásul vették,  hogy most már elég volt, be kell menniük az istállóba. De amíg bekötöttük őket, a sparhelten  már langyosodott víz a jószágok számára, nehogy tüdőgyulladást kapjanak. Apánk így kérte tőlünk, nem volt apelláta. Hatvan év távlatából visszagondolva, neki volt igaza.

Persze nem voltunk mindig ilyen szófogadóak.  A teheneket – ezt már Pallér Pityu is megerősítette, sőt ő állítja, mert nekem már csak nagyon halványan dereng – beengedtük a kukoricásba, ők  pedig megdézsmálták a termést, s nagy hasat eresztettek. 

Legtöbbször Harangozó Jóska bácsi csípett fülön minket, ostorral el is náspángolt, mert a temetővel szemben neki volt dohány ültetvénye, és azt hitte, hogy azt lopjuk.

Ötven év után találkoztam vele az Öreg utcában Újkígyóson, és elmeséltem neki ezt a történetet. Ő csak annyit mondott, rosszak voltatok! Igaz, az ő dohányföldjére is bemerészkedtünk fogócskázni. De inkább a kukoricást szerettük, és abból vittünk is haza, tele rakva a keblünket. Krumplit, uborkát, ami ott volt a kukorica között, sokszor talán tököt is, de ebben nem vagyok biztos. Erről is Pallér Pityut kellene kérdeznem...

Én úgy emlékszem, hogy tüzet raktunk a temetőárokba, kukoricát sütöttünk, krumplit, és ez a csemege volt a napi elemózsiánk. Igaz, hogy ezért Fáni néni is haragudott ránk, mert a sok hájas sündisznójának ott volt a fészke, és mi megzavartuk abban, hogy jó finom sündisznópecsenyét süssön magának. Mert a szilvórium mellé dukál a jó süni-pöri.

Sok-sok gyermeki csínyt követtünk el azokban a felejthetetlen ’50-es években. De hát nem tehettünk róla, más is mondta már, hogy akkor menjünk át a hídon, amikor odaérünk... Ha kiderült a turpisság, nem is maradt el a méltó büntetés.  

Amikor apám hazaért, mint egy hadvezér megállt az udvar elején, szemrevételezte a birtokot, a portát, megnézte, hogy langyos-e a víz a vödörben, az udvar fel van-e seperve, az istálló rendbe van-e  téve, a lovak szőre csillog-e. Ha ez mind megfelelt az előírásoknak, akkor - mindig volt a kertben egy tűzfelelős, - meggyulladt a bengáli tűz, odacsalta az asszonyokat, gyermekeket, férfiakat, és akkor az én drága jó édesapám mesébe kezdett.

Olyan sárkányos meséket mondott, hogy az asszonyok mind megrémültek, nem mertek hazamenni. El kellett őket kísérni.  Erről is mesélhetnék, de az már egy másik történet. Ha még élne az én drága testvérbátyám István,  sok titkot elárulhatna most nektek. Majd, ha egyszer odaát leszek nála, a mennyei hazában, megkérem, hogy meséljen. Mert azt szeretném, hogy ti is mindent tudjatok, ami annak idején ott a végeken, Újkígyóson történt.

(A sárgadinnye története)

A régmúlt idők emlékei éltető forrásként buzognak a lelkemben. Ha a családomra, a testvéreimre gondolok ez a forrás mindig a felszínre tör, és magával hoz egy-egy már elfeledettnek hitt emléket.

Most a sárgadinnye története jutott az eszembe. Az úgy volt mifelénk, ott a Kőrösök mentén, Újkígyóson, hogy echós szekéren jártuk a határt, a környéket, a falvakat. Ezt a vidéket nevezték mifelénk a "dinnye hazájának". Nyáridőben a mi szekerünk is meg volt rakva  sárgadinnyével, és görögdinnyével.

A bakon rendre  két idősebb bátyám: Dácsi meg Pista ült. Nekem, mint kis mitugrásznak a saroglyában volt a helyem. Már az is nagy szó volt, ha bátyáimmal mehettem a vásárba. Ilyenkor mindig sokat tanultam tőlük, lestem minden mozdulatukat, szavukat. Ők is igyekeztek hozzájárulni a nevelésemhez, nyesegetni vadhajtásaimat.

Akkoriban még igen vézna, válogatós gyerek voltam. Tudták, hogy nagyon szeretem hajtani a lovakat, és azt is jól tudták, hogy nem szeretem a sárgadinnyét.

Összesúgtak, kacsintottak a hátam mögött.
- Rávesszük ezt a gyereket, hogy kóstolja meg a sárgadinnyét.  Úgy is történt. Bátyáim a bakon ültek, előkelően, hozzájuk méltóan. Szép  gyöngymarkolatú bicskájukkal eszegették a dinnyét, mint a királyok, én pedig a saroglyából néztem őket sóvárogva.

Kisvártatva megszólalt az egyik bátyám, felém fordulva: 
- Hallod drága öcsém szeretnél hajtani? Mire én természetesen igennel válaszoltam.

- Nem is lenne ennek akadálya, dehát nagyon vézna és gyenge vagy. Nem tudod te megtartani még a gyeplőt sem! Bizony sok vitaminra lenne szükséged!

A másik bátyám meg rákontrázott:

- Tudom, a sárgadinnye nem nagyon ízlik, de hidd el, jó lenne, ha rászoknál, mert az nagyon egészséges és rengeteg benne a vitamin! Mifelénk nem nagyon volt szokás tiltakozni, meg visszabeszélni az idősebbnek, én meg mindent elkövettem volna azért, hogy hajthassam a szép lovakat.

- Nincs akadálya hogy hajtsad, de kóstold meg előbb a sárgadinnyét! Egy szó. mint száz, meg lettem zsarolva. De most, hatvan év távlatából visszapörgetve a filmkockákat, bárcsak megállt volna akkor az idő! Szépen vágták nekem a sárgadinnyét, és odanyújtotta  Dácsi bátyám. Én pedig halált megvető bátorságról téve tanúságot, meg is ettem.  
- Na ugye finom volt? - kérdezte István bátyám.
- Igen az volt – válaszoltam. István bátyám egy vékonyka szeletet vágott ismét, és a kezembe nyomta. De mifelénk az úgy volt, majd azt is elmesélem nektek, most egy kis kitérőt teszek, de visszakanyarodok azonnal.

Dácsi bátyám a halálos ágyán is kenyérrel ette a görögdinnyét. Ma is előttem van, ahogy jóízűen falatozott belőle, s ez a kép megmarad bennem, az életem végéig. Édesanyám, mikor már Medgyesen laktunk, képes volt elcipelni Újkígyósról Medgyesegyházára egy körülbelül húsz kilós dinnyét, hogy együnk belőle mindannyian. Drága jó anyám, a gyermekeiért mindenre képes volt!

Visszatérve a sárgadinnyéhez és ahhoz az emlékezetes kocsiúthoz. Dácsi és István bátyám kívánságának teljesítéséért cserébe végre felülhettem a bakra, és hajthattam a szép lovakat!

Így történt meg az, hogy mindenki kívánsága teljesült, nagy örömünkre és boldogságunkra. Akkor én úgy megszerettem a sárgadinnyét, hogy azóta is a kedvenceim közé tartozik. Amikor pedig sárgadinnyét veszek, mindig eszembe jut ez a történet. Már tervezem vagy negyven-ötven éve, hogy megírom, és csak most tudtam rá sort keríteni.

Elmondhatom, hogy még ma is tudom, hogy a családunkban, a testvéreimnek, a szüleimnek mi volt a kedvenc étele, itala. Emlékszem, hogy édesanyám a görögdinnyét (lubenica), édesapám pedig  a sárgadinnyét (xarbuzo) szerette jobban.

Ez is hozzátartozik  - valami ősi ösztöntől vezérelve - a mindennapi rituáléhoz. Ma sem tudok úgy falatozni, egy jót inni - legyen az egy korsó jó hideg víz, vagy valami más -, hogy ne jutna eszembe valamelyik családtagom. Ilyenkor mindig elmondok egy áldást az emlékükre!

A legifjabb Rostás Farkas Györgynek

Emlékszem arra a napra, amikor hozott a gólya. Megbeszéltem vele, hogy siessen, mert már nagyon öreg vagyok, és szeretném megérni, hogy a kisunokám megnőjön.

És látod, az Isten is meghallgatta imáimat, és a gólya is szófogadó volt. Aludtunk egyet - na jó, talán kettőt-, s nézd, hogy elrepült az idő, a 13 esztendő!

Látod-látod! Ezért kell nagyon sáfárkodni minden perccel, mert az idő a legnagyobb ellenség, és észre sem vesszük, egyszer csak öregek leszünk.

De az még a jobbik eset. Minden percet, órát, napot úgy kell megélni, hogy ünnep legyen égen és földön, szeretetben, békességben, mert csak akkor lehet rajtunk Isten áldása.

Én most a születésnapodon kívánom neked, hogy Isten adjon neked sok-sok erőt, a szívedbe szeretetet, és boldogságban élj az emberi kor legvéső határáig.

Ölel Téged, aki nagyon szeret: Papókád! Még egyszer nagyon boldog születésnapot!

(születésnapi ajándékom)

Üzentek az angyalok, hogy hamarosan nagy meglepetés vár rám. Nem tudtam mire vélni, izgatottan vártam a csodát. Hát bizony nagy csoda történt. Születésnapi csoda. Kerek ötven esztendős voltam, készülődött a család, a nagy rokonság, hogy az ötven éves testvért, rokont meglátogassák. Ilyenkor nálunk nagy a sürgés-forgás, dínom-dánom.

Pali öcsém, egy gyönyörű verset írt a születésnapomra, aza címe: a tűzfelelősnek. Elsírtam magam Azt hittem akkor, hogy az ötvenedik évforduló az olyan nagyon nagyon soknak számít, igaz, hogy mágikus erővel bír, de most jelentem nektek, hogy az volt férfikorom delelője. Ha nem szégyelném magamat, azt írnám, gyermekkor. De jó volt. Ötven évesnek lenni. Így visszaemlékezve, ilyen hosszú idő távlatából, már csak emlékfoszlányok maradtak meg.

Egyszer csak betoppan a Timi lányom, karján a gyönyörűséges, szép angyalkával. Hozta, a születésnapi ajándékot. Olyan volt Babika, hogy majdnem elszállt. Akkor is elsírtam magam. Jött hozzám, nem is jött, inkább repült. Valahogy úgy alakult, az idők sodrában, hogy ő lett az egyik legkedvesebb unokám. Lehet, hogy a mágikus erőből eredőn, mert ötvenedik születésnapomra hozta a gólya. Szép baba volt. azért is maradt rajta ez a név, hogy babi, babó, babóca. Képzeljétek el, idén fog érettségizni. Ki hinné, még nekem is hihetetlen. Nagy, szép, és az enyém.

Nekem ő az egyik legszebb a világon. Ami nagyon jó még, hogy pici, általános iskolás kora óta, mindenből szín jeles. Isten áldja meg hosszú élettel, erővel, és egészséggel.

Más:

Valahogy úgy alakult mindig az életünk, hogy sürögtünk-forogtunk, sok társaságban, sok ember között, és ahogy a Dyuszkó kisebbik fiára azt mondják, hogy ő olyan, mint apád, Babikára is azt mondják, hogy rám hasonlít. Pici korától kezdve mindig olvasott nekem, és nagyjából tíz éves korától, rendszeresen írt.

Igen, helyesen mondják nagyon sokan, én is tíz éves koromban kezdtem el írni. Így tehát igaz a mondás, volt kitől örököni.

Egy példa:

Gyermekkoromban sok mindent gyűjtöttem, és eltettem, vagy elajándékoztam. Ugyan eztapasztalható Dyuszkó kisebbik fiánál is és Babikánál is. Becsomagolják, ha csak egy falevélről vagy egy kavicsról van is szó, elteszik és majd ideadják nekem. Mi ez, ha nem genetika? De így szép, vigyék csak tovább a tüzet, ne hagyják kialudni.

Egy nagy bánatom van. Úgy elsodort az élet, hogy csak nagyritkán láthatom a szeretett gyermekeimet, unokáimat. Amikor nagy ritkán találkozom velük, nem tud betelni a szívem, a lelkem. Csordulásig telik meg a lelkem velük. Valamikor nagyon régen, azt álmodtam, hogy majd egy nagy-nagy házat veszünk, és ott a nagy család majd mind elfér, és mindig láthatjuk egymást, mert a ritka találkozások miatt, nagyon hiányoznak.

Nem túl régen voltam Babikám szalagavatóján. Olyan nagyon büszke voltam rá, ő volt a legszebb. Egy papókának ez nagyon sokat számít. Okos és szép is. Jövőre, ha Isten megsegít bennünket, orvosi egyetemre fog járni. Orvos lesz belőle, megérdemi. Nagyon sokat tanul, szorgalmas, és jó eszű kislány. A szülei is csak a szépre és a jóra tanítják. Jó nevelést kap, tanul, mert ő tudja, hogy magának tanul, és hogy a tudás nagy hatalom. Mikor eljön ide, hozzánk, a nagyszülőkhöz, nagyon örülünk egymásnak. De mikor már készülődik haza, kitép egy darabot a szívemből.

Sok közös élményünk van, mikor kisebbek voltak, elmentünk a Balatonra, együtt töltöttünk gyönyörűséges, emlékezetes napokat. Nagyon szerette a hattyúkat és a vizet. Ezt a természetszeretetet is valószínűleg tőlem örökölte. Mindenre visszaemlékszik, ami másfél két éves kora óta történt vele, vagy a családdal.

Kívánom, hogy boldogságban, egészségeben éljen az emberi kor legvégsőbb határáig.

Pici korától, mikor felszálltunk a buszra, vagy bementünk a közértbe, azonnal szoba elegyedett mindenkivel. Nagyon sokan szeretik, a tanárai, az osztálytársai, mert mindig vidám, mindig kedves és mindenkivel szót ért. Nagyon örülök, hogy ilyen kis bűbájos unokám van.

Én azt mondom, hogy az én kis unokám, Isten áldása. Remélem, hogy még azt megérem, hogy a diplomaosztásán ott legyek.

Így a mondandóm vége feléé közeledve, csak azt tudom mondani, hogy imádkozom a családomért, a gyermekeimért, unokáimért, hogy Isten legyen mindig velük, adjon nekik erőt, egészséget és boldogságot. A hátra lévő időmben többet szeretnék velük lenni, mert nem lehet tudni, hogy mennyit mért ki a Teremtő és mikor kell távozni a mennyei hazába.

Minden gyermekemre, unokámra, családomra kérem Isten bőséges áldását.