Rostás Farkas György

(hogy el ne felejtsenek beszélni)

Azért, mert sokszor hallgatnak. Mert azt tudom, hogy miért lapulnak a levelek. Veszély leselkedik itt mindenre, mindenre, ami Cigány. Ha nem mások hát a cigányok hallgatják el azt, amiről most kérdezni szeretnélek benneteket.

Egyszer Péli Tamás a világhírű cigány festőművész megálmodta és megalkotta életműve meghatározó művét, a cigányok bejövetelét. Tudjuk, hogy ez a remekmű a tiszadobi gyermekotthon ebédlőjének falát díszítette. A hajdani Károlyi kastély privatizációja és luxus szállóvá alakítása óta nem tudtunk semmit hollétéről.

Majd gondoltam egy nagyot, felkerekedtem, és elmentem felkutatni. Ha az embernek megszólal a szíve, akkor nem tehet mást. Kiderítettem, hogy Nyíregyházán, egy múzeumi folyosón féltve őrzi a drága, kedves igazgató úr.  Nem tudja hová tenni, mert a múzeuma nem alkalmas erre. Ahogy tudják, óvják a pusztulástól... Isten áldja meg érte!

Néhány kérdést feltennék még:

1. Mikor kerül Péli Tamás képe a méltó helyére? Van ötletem: a Művészeti Akadémiától a különféle múzeumokig, de tőletek szeretném megkérdezni.
2. Nem ez az egyetlen veszteségünk. A mi cigány kultúránk értékei lassanként a feledés homályába, vagy süllyesztőjébe kerülnek. Egy másik példa: Hova tűnt a Magyar Művelődési Intézetből, Dr. Bódi Zsuzsanna néprajztudós életműve, dokumentumtára? Nem tudunk róla.
3. Említhetném a cigány festőművészek Roma Parlamentben őrzött  műveinek a sorsát, amelyet az önkormányzat raktárában őriznek, ki tudja hol és milyen körülmények között.

Hogy röviden összefoglaljam mondandómat. Csak egy mondat a zsarnokságról, Illyés Gyula után szabadon. Mikor lesz - majdnem azt mondtam, hogy a cigányoknak hazájuk - kulturális autonómiájuk, ami azt jelenti, hogy lenne intézményrendszerük, kutatóközpontjuk, beleértve a nyelvi műhelyeket, múzeumokat, színházakat.

Szerintem Európa legnagyobb kisebbségének televízió, vagy mondjuk egy országos lefedettségű rádióadó járna alanyi jogon, 

Magyarországon, az erdélyi székelyekhez hasonlóan, mi is szeretnénk kulturális autonómiát. Nekik szurkolunk, de szerintem ők is örülnének, ha a magyarországi cigányság is valóra tudná váltani ezt az álmát.

Nagyon sokan szerették volna, az előttem élő nagy író, költő fejedelmek közül, hogy legyen a cigányoknak kulturális intézményrendszere. A teljesség igénye nélkül  álljon itt örök mementóként egy pár név: Lakatos Menyhért, Orsós Jakab, Farkas Kálmán, Osztojkán Béla, Szepesi József, Rácz Lajos, Holdosi József és még sokan mások.   

Azt szoktam mondani, hogy szeret engem az én Istenem. Ezt komolyan így gondolom, mert így is van. De lehet, hogy itt felejtett engem? Mert már egy őslelet vagyok.

Mindig azt mondom, hogy addig nem fogok távozni, ebből a földi valómból, amíg az én sokat szenvedett népem, a cigányság nem kapja meg kulturális intézményrendszerét. 

Amikor ezt a verset írtam, erről a vádiratról beszéltem:

Szálkák a világ szemében

Szálkák a világ szemében
s a történelem margóján.
Feketén világítanak a
kinyílt gyermeki tekintetek.

Lázas, csillogó üzenet.

Bár arcukat homály fedi még,
de már itt toporognak a
befogadás küszöbe előtt.

A vádirat ott hever sután
a XX. század asztalán.

Szálkák a világ szemében
s a történelem margóján.
Feketén világítanak a
kinyílt gyermeki tekintetek.

(ez a mese nem ért véget)

Egy alkalommal édesapámmal mentünk haza Budapestről Medgyesegyházára fiákeren. Megálltunk Békésszentandráson ebédelni, és édesapám elmondott egy történetet.

Így kezdte mondandóját az én drága jó apám.
- Állj csak meg te gyerek, mondanivalóm van. Menjünk be ide a sarki vendéglőbe, eszünk, iszunk, falatozunk és elmondok neked egy nagy történetet.

Úgy is történt. Megrendeltük az ételt, még arra is emlékszem,hogy mit ettünk. Tyúkhúsleves volt. Olyan szépen, előkelően, mint apám, úgy senki sem tudott falatozni. Mindig megcsodáltam utánozhatatlan előkelőségét, ahogyan mindennek megadta a módját.

Elég az hozzá, mesébe kezdett.

Krisztus születése után, 1920 évvel, édesapám Békésszentandráson élt.

- Édes gyermekem, elmesélem. Ebbe a faluba láttam utoljára édesanyámat.
Tíz éves koromban. - hallgattam apám mondanivalóját, szívtam magamba minden pillanatot, mert az örökkévalóságnak szólt.

- Itt voltunk egy szép csöndes kis utcában. Anyám, apám, és anyai nagyanyám Milka. Nagy legendák keringenek Milkáról, és a férjéről, Metyárról. Például: A megye legelőkelőbb és egyik leggazdagabb emberei voltak. Hírük volt szerte az egész országban hogy milyen vendégszeretők és, hogy Milka milyen konyhát vezetett. Járásbírók, főispánok, szolgabírók is azt mondták, hogy ilyen, csak Mátyás udvarában volt valaha.  Ilyen családban nevelkedtem, édesanyám haláláig – fejezte be mondandóját édesapám nagyon szomorúan. Néhányat kanalazott a levesből és így folytatta:

- Ott lakott cigány néven, Fuszulyka, egy előkelő dalia. Egy birtokos, szép remundái voltak, ő élt együtt a nagynénémmel, Rubyval. Szép csöndesen éltek, mindenük megvolt, akkor még a szüleim, nagyon jómódú emberek voltak. Csak utána sajnos elszegényedtek. Szemrevaló kis menyecske volt a Ruby. Fuszulyka ott vendégeskedett nálunk, és már jóval korábban kinézte magának Ruby-t.

Itt tennem kell egy kis kitérőt.

Még a vándorlások ideje alatt, egy két alkalommal, - a szintén akkor vándorló -Zsubrik a kumpániánkhoz vetődött, családjával, rokonaival. Ha már odavetődtek, együtt vándoroltunk. Ők nagyon békeszerető emberek voltak. A vándorlásunk alatt, sokat beszélgettünk közös ismerősökről, ősökről. Egy idő után, szétváltak útjaink, merthát akkortájt ez így volt. Összecsapódtak a különböző törzsbéliek, majd elváltak. Ment ki-ki a maga útjára, és élték az életüket úgy, ahogy tudták. Mi is így voltunk, nagyon sokáig. Egyszer csak, amikor már letelepedtünk, és vettünk egy szép nagy házat Békésszentandráson, szüleimet, minket, nagyon szerettek a településen, a falu elöljárósága is. Apám remundákat (versenylovak) tartott. Nagy tiszteletnek örvendett az egész megyében.

- Egyszer csak, váratlanul megérkezett hozzánk Zsubrik. De most nem a kumpániával, hanem egyedül jött. Úgy vettem észre, hogy hosszabb időre akart nálunk berendezkedni. Én tíz éves lehettem, a nővérem, tízzel több. Zsubrik sokkal idősebb volt a nővéremnél, férfi korának delelőjén. Belopta magát valahogy az apám, Káló szívébe, valószínű azért, hogy a szépséges Ruby közelébe kerüljön.

Azt mondja egyszer Zsubrik:
- Hallod Káló. Add nekem ezt a szépséges, gyönyörűséges lányodat. Nagy esküvőt csapok.
- Hát édes gyerekem, én erre nem tudok mit mondani, beszélj az anyjával, mert hát nálunk ez a szokás. – jól van, meghúzta magát egy, két, három napig, nehogy gyanús legyen, de mindig megkörnyékezte a lányt.

A család tüntetően nem ellenezte a házasságot, de teljesen nyilvánvaló volt, hogy egy alacsonyabb rendű törzs fiához, nem adják a lányt, de nyilvánosan ő sem merte megkérni a kezét. Mert tudta, hogy egy Ducestyi fő vajda lányát ő hivatalos ceremóniával, nem tudja nőül, feleségül venni.

Megkereste Zsubrik Kálót és azt mondta:

- Hallod, ez a Milka, meg Mozol, készülődnek valamire. Valami jár az agyukban, összesúgnak, mit akarnak ezek? - gyanús volt neki. Megkérdezi nagyapámat:
- Káló, te mit gondolsz, nem fogsz gyanút? Hallod Káló nem furcsa? – Káló azonban nem válaszolt, mert nem szokott feleslegesen beszélni. Mindig jól meggondolta, mert hát tőle ered az a mondás is, Tízszer rágd meg, amíg egyszer kimondod.  Kora egyik legbölcsebb vezetője volt. Hiszen évtizedeken keresztül vezette a népét, mint nemzetközileg elismert fő vajda. Mindig elmélkedett, gondolkodott. Nagyon nehezen eredtek meg az ég csatornái, soha fölöslegesen nem beszélt.

Percek, vagy órák teltek el, újra odalopakodott Zsubrik, a közelébe letelepedett és azt mondta az após jelöltnek:
- Káló én elfújom a gyertyájukat – apám úgy tett, mintha nem hallotta volna.
Majd egy kis idő elteltével Zsubrik újra mondta, anélkül, hogy végig gondolta volna. Ezért járta az a mondás is, azok között a régi emberek között, hogy guba gubával, suba subával, de visszatérve mondandómhoz, Káló az ő megfontolt bölcs halk szaván szólt, és mondta a következőt:
- Hallod Zsubrik, mondanám is neked, meg nem is. De ha már egyszer kérdeztél, válaszolnom kell. Azt az életet te adtad? – mondta, felállt és elment. Valószínűleg a kocsmába, de ezt már sosem fogjuk megtudni.

Addig sündörögtek, törvénykeztek, ettek-ittak, dáridóztak, hogy Zsubrik, egy szép napon elszöktette Rubyt.

Mesél apám, szépen mesél, eszi a tyúkhúslevest, és láttam rajta, hogy valami mélyen érinthette, mert letette a kanalat és fújtatni kezdett, mint egy kohó.
Alig vártam, hogy folytassa a mondandóját, de nehezen bírtam szóra. Amikor valami rendeződött az agyban, és a szívben, folytatta.

 
- Itt találkoztam édesanyámmal utoljára. Elmentek hárman, a szomszéd településre, de édesanyám többé nem tért vissza.

„Ő többé nem tért vissza”, ismételte meg kétszer talán, háromszor. Egész életében nyomasztotta, sőt pici gyermekkoromban, amikor befogtuk a szép lovainkat, és kimentünk a határba, vagy a földünkre megművelni, - mert hét holdat béreltünk, vagy a fasorra füvet vágni a jószágnak - szépen halkan dudorászott, és sokszor hallottam, hogy azt a nótát énekelte: „Nagyváradról befütyült a gyorsvonat. Az hozza a mamámat.”

Szép csöndesen sírdogált. Apám volt az utolsó tölgy. Nagyon keményfából volt faragva. Nyolcvan éves koráig nem igen láttam sírni. De akkor bizony sírt, amikor ezt a nótát énekelte.

 - Hát bizony ez egy furcsa történet, de ha már belekezdtem, akkor el kell mondanom:

Ahogy ettünk, - mert ez mindig nagy szertartás volt, - édesapám gondolt egyet, és újabb mesébe kezdett arról, hogy mi is történt az édesanyjával.

- Elvitték édesanyámat a zsandárok, mert gyanúba keverték, a környéken történt betörés ügyében. Évekig folytattak eljárást ellene, mire kiderült, hogy kik voltak a tettesek. Egy tanyasi parasztember. Addigra, mire az igazság kiderült, édesanyám a tömlöcben, eddig meg nem állapított okok miatt, elhunyt. Hogy megölték, vagy betegségben halt meg, azt már sosem fogjuk megtudni.

Elég az hozzá, hogy édesapám tíz éves korára árva maradt. Hányta vetette a sors, mint a hajótöröttet a nyílt tenger, és Káló nagyapám búnak eresztette a fejét, és kifosztották. A nagy jómódból, koldusbotra jutottak.

Édesapám ezt a kegyetlen sorsot - ami egyik napról a másikra történt vele, hogy a jó módból ilyen nagy szegénységbe került - nem tudta egész életében feldolgozni.

Édesapám a történet elmesélése után, újra kanalazni kezdte a leves, amiről eszembe jut, hogyan ette a szalonnát. Ami egy előkelő rituálé volt nála.

Volt egy bakója, és abban vitte a madárlátta kis elemózsiáját, mert anyám arról mindig gondoskodott, hogy a bakó ne legyen soha üres. Vitte a finom házi cserekenyeret. Amit csak mi tudunk, a szűk család, hogy vittük a lisztet, a pékhez, fizettünk rá egy kis pénzt, és ők adtak cserébe egy nagy cipót. Amit mi úgy hívtunk, hogy cserekenyér. De került mellé mindig egy pici Domokos-, Harangozó-, Pallér féle szalonna. Úgyhogy apám reggel felült a vonatra, és elindult a munkahelyére, Békéscsabára.

Ha közben megéhezett, mert az előfordulhatott, elővette a szép ropogósra vasalt konyharuhát. Elővette a bakójából a kenyeret, szalonnát, és a hagymát, és utána szépen falatozni kezdett. Az eddigi elmondások alapján csak Habsburg József Árpád édesapja tudott így falatozni a fronton a cigány katonáival.

Ezt az őseinktől örökölt jó szokást mi is megőriztük, a család minden férfi tagja.

Ebéd után, tovább indultunk haza, Medgyesegyházára. Egész úton, gyermekkoráról, élményeiről, szüleiről, nagyszüleiről mesélt. Hosszú életem során, még nem hallottam embert úgy mesélni, ahogy apám mesélt. Szépen, egymásra építette, mértani pontossággal a mondandóját. Soha, senki sem unatkozott mellette, egy másodpercig sem. Sokszor esküvőket, lakodalmakat, lánykéretéseket, egyedül tartott szóval. Egész Békés megye cigány és nem cigány lakossága is, szeretett volna mindig a társaságában lenni.

Mikor megérkeztünk Medgyesegyházára, apám újabb mesébe kezdett.

Édesanyámhoz hasonlóan, apám is karizmatikus ember volt. Mindig szomorúan mondta:

- Dobozon történt az eset. Has-, és fejtífuszban voltam. Godány főorvos, Békés megye megyeifőorvosa, lemondott rólam. Negyven éves lehettem ekkor. Anyátok beszélt a főorvossal. A főorvos azt mondta, segít a temetkezésbe. Ezt követően a főorvos távozása után, anyátok odajött hozzám, és az ágy szélére ült. De én nem teljesen voltam magamnál. Anyátok megkérdezte:
- Hallottál mindent, amit Godány mondott? Ha hallottad, bólintsál.

- Bólintottam. Édesanyátok akkor, az ágy szélén fogadalmat tett. Ha az életébe kerül, akkor is talpra állítja gyermekei apját. Erőszakosan, dacolva a világgal, minden nap belém tömte a csirke levest, a finomabbnál finomabb ételeket, és hetek, hónapok alatt, talpra álltam.

Apám, soha sem felejtette el anyámnak ezt a hős cselekedetét, mert erre bizony mások nagyon nehezen lettek volna képesek. Édesapám, ezután még negyven évet élt.

(összetartozunk a világ végezetéig)

Napjainkban mégis azt kell mondanom, hogy erőinket egy közös célért kellene összpontosítanunk, de az összefogás helyett, inkább szétforgácsoljuk azokat. Hosszú évtizedek óta vagyok harcos – úgyis mondhatnám szabadságharcos – egy szabad hazában. Kérem barátaimat, testvéreimet, hogy semmi áron ne engedjünk, hogy éket tudjanak verni közénk.Napjainkban szerte a nagyvilágban, - számos okból: vallási, nemzetiségi, politikai és egyéb okok miatt – háborúznak. Mi cigányok éljünk bárhol a világban, eddig úgy maradtunk talpon és életben, hogy a szegénység és a szolidalitás, na meg a szeretet tartott bennünket össze.

Mert ha egymás ellen fordulunk és sikerül megosztaniuk bennünket, akkor gyengébbek leszünk. Mit szólnak majd őseink? Ők bátrak voltak, ők szerettek, és összetartottak. Összetartotta őket a szegénység, a szeretet. Az ő idejükben nem volt divat a széthúzás, a külön utas politika, mint napjainkban. Vajon minket, a ma élőket miért nem kötelez az ősink öröksége?

Miért nem érezzük, hogy összetartozunk? Mert ha ez tovább folytatódik, örökre szétválnak útjaink és többé azok nem érnek össze. Vajon elgondolkodott-e bármelyikünk is azon, mi köt össze, és mi választ el minket egymástól. Én azt mondom, hogy összeköt minket közös kultúránk, nyelvünk, hagyományaink. Amelyeket több száz éven keresztül ápoltunk, és őriztünk. Sok cigány ellenes rendelet született, és mi ennek ellenére azok maradtunk, akik vagyunk.

Legfőbb értékeinket felhasználva osztanak meg és fordítanak bennünket egymás ellen. Úgy beállítva mindezt, mintha egymás ellenségei lennénk. Mi mindig együtt voltunk, vagyunk és leszünk is. Mert örülünk mindig egymásnak, nem csak a jóban, de a bajban is számíthatunk a másikra.

Mi, cigányok már több mint 700 esztendeje élünk e honban, békességben, szeretetben a környező népekkel. Hazánk ellen soha sem lázadtunk fel, ellene soha fegyvert nem fogtunk. A környező népek ellen sem. Álljanak itt Szabad György akadémikus professzor szavai, aki több tanulmányában is leírta:

A történelem során, a magyarság élet-halál harcában a cigányok,
mindig a magyarok oldalán álltak, együtt küzdöttek a hazáért, a szabadságért.

Kérdésem a következő:

A nemzet emlékezetében hol élnek a cigány hősök?! Hol említik meg a mai tankönyvekben a Bocskay, Rákóczi, vagy Kossuth seregeiben harcoló cigányokat és a Corvin köz cigány hősi halottjait? Ki tudja, hogy Gábor Áron rézágyúját, mely a csatában is fel volt virágozva, az erdélyi cigány Gáborok öntötték? (a Gábor törzs Erdélyben ma is elterjedt és tiszteletre méltó.) A harcokban, a végvárakban, a csatamezőn mindig bizonyítottuk, hogy nem vagyunk ellenségek.

Mindig hű gyermekei voltunk e hazának. Szerettünk volna édes gyermekei lenni. Kötelességünk ezt a feladatot átadni gyermekeinknek, az utókornak.
Nyelvünk, kultúránk, oktatásunk ápolása, őrzése, mindannyiunk erkölcsi kötelessége.
Nekem, az a feladatom, hogy példát mutassak, és nyelvünk, kultúránk védelmét minél szélesebb körben tudatosítsam. Mert népünk fennmaradásának biztosítéka, nyelvünk megőrzése, kultúránk ápolása. 

Határozottan állítom, hogy a tanulás az egyetlen kitörési pont és lehetőség a cigányok számára. Üzenem az utókornak: A mi nemzedékünkkel kihalhat a nyelvünk, a kultúránk, ha azt nem ápoljuk, és őrizzük féltett kincsként. Képesnek kell lennünk arra, hogy mi is jövőt teremtsünk, gyermekeink, népünk számára.

Mindannyiunk közös felelőssége, hogy a jövő nemzedéke
biztonságban, és boldognak érezhesse magát e hazában.

(A szeretetről nem elég csak beszélni. )

         Minden napért hálás vagyok Istennek. Szüleimért, testvéreimért, gyermekeimért, unokáimért. Minden napot megköszönök, minden nap imádkozom családomért, nemzetemért, hazámért. Nem tudom másképp mondani, csak úgy, hogy ez az Isteni Gondviselés.

      Egy percre sem feledhetem azt az örökséget, amit elődeimtől, példaképeimtől, barátaimtól kaptam. Isten áldja meg őket! Sokan már eltávoztak közülünk a mennyei hazába. Még ismerhettem őket, velük együtt éltem le a fél életemet.

       Együtt harcoltunk egy szabad hazában, hogy kivívjuk a cigányok jogait, társadalmi egyenrangúságát, önkormányzatát, a kisebbségi törvényt.

Én még azok közé tartozom, aki büszke arra, hogy cigány, és büszke arra, hogy magyar is. Büszke, hogy egyszerre mindkét kultúra örököse és hordozója.

Úgy becézik a divathódolók, hogy első-generációs értelmiség. Ennek a generációnak utolsó tagjai közé tartozom már. tagjaként. Az összegzés hálás, vagy hálátlan feladata jutott számomra.

Az előttünk élő nagy mesterek még őrizték azt, ami ma már kiveszőfélben van. Azért, mert fontos volt számukra. Fontos volt, hogy mi van a másikkal, mert összekötött bennünket a szeretet, és a megbecsülés.

Felelősségérzet, kötelességtudat. Ezek nagyon nagy dolgok. Ezekről manapság kezdenek megfeledkezni az emberek.

Kérdéseim is lennének:

- Ki tud arról, és kit érdekel, hogy ebben a szép hazában, ami a mi országunk is, létezünk, élünk és alkotunk is? Tehát valamit megteremtünk. Annak idején mi  fiatal művészek felkerestük az idősebbeket, nagy alázattal fordultunk hozzájuk, kérdeztünk és tanultunk tőlük.

       Sokan a fiatalok közül azt kérdezik tőlem, hogyan keressenek bennünket, ha nem is ismernek minket? Van egy olyan érzésem, hogy az első-generációs cigány értelmiség nem nyert még polgárjogot ebben az országban. Akkor mi várhat a most szárnyukat bontogató fiatalokra ...?

- Hány tankönyvben és híradásban szerepelnek kiváló művészeink, zenészeink, költőink, orvosaink, és kutatóink? Merthogy Istennek hála, ilyenek is vannak közöttünk szép számmal.

 Én azt mondom, kötelez bennünket az elődök öröksége. Nagy az adósság, amit törleszteni kell, hogy méltó helyet és elismerést kapjanak közös hazánk tisztelt polgárainak sorában.

Összeköt bennünket a sorsunk. Nem falakat kell emelnünk, hanem hidakat. Sokan voltak, aki előttünk itt jártak, és példát mutattak a jövő generációnak.

 Ők azok, akik üstökösként ragyogták be egész életünket.

 Ők taposták ki az ösvényt, amin most járunk, és amelyen remélhetőleg a felnövekvő generáció is követ bennünket. Jó volt tudni, hogy voltak nekünk, és hogy rájuk lehetett számítani. Ott voltak, ahol segíteni kellett, ahol szükség volt rájuk.

Szólnom kell! Szólok a ma élő öregekhez. Elérkezett az idő, hogy a fiatalok átvegyék a stafétabotot! Segítsük, és bátorítsuk őket! Mert ők lesznek azok, akik kiteljesíthetik, mindazt, amit annyi áldozat árán elkezdtünk. Ez a mi felelősségünk is, mert ha nem segítjük őket, ha nem adjuk át a megszerzett tudást, el fognak szakadni gyökereiktől, és elveszítik cigány kultúrájukat.

Ez az, amire mondandóm végéhez közeledve a fiatalokat figyelmeztetni szeretném. A gyökértelen ember elmagányosodik, és olyan magányossá válik, mint Jézus a kereszten. Ha elszakadnak a gyökerektől, veszélybe kerül a saját létük is. Olyanok lesznek, mint a sivatagi homokban gyökeret ereszteni próbáló magok. Sohasem fognak bő termést hozni.

Én, amíg csak élek, s azon túl is, hálás vagyok az Istennek az életért, amivel megajándékozott, és azért is, hogy ide születtem e szép Hazámba, Magyarországra.

Azt szoktam mondani, hogy magammal tartoztam népemnek, nemzetemnek, hazámnak. Köszönöm azt is, nektek Testvéreim, Barátaim, hogy hittetek bennem és mindig szerettetek. Kétségbeesett pillanataimban, mikor már majdnem feladtam, biztattatok. Hiszem, hogy a jóságotok jutalmat nyer, mert összeölelkezett sorsunk, mindörökre, Ámen.

(Ha megszólal a szív)

Így öregedőn és vénülőn egyre gyakrabban jutnak eszembe gyermekkorom szép emlékei.  Ady Endre írta egyik versében: „Beszélgetés a szívemmel.” Most én is azt teszem. Egy ilyen beszélgetésbe szeretnélek beavatni benneteket. Ha megszólal a szív, akkor szólni és cselekedni kell.

Az öregek emlékeznek még az ’50-es évekre. Tudjuk, hogy milyen nehéz volt az élet akkortájt. De a gyermekkor emlékei  - még ezekből a nehéz évekből is  - megszépülnek az idő múlásával.  Én is - önkéntelenül is - visszatérek abba a világba, ahová a gyökereim kötnek. Újkígyósra, a szeretett békési tájakra, az ottani jóságos emberekhez.

Ez alkalommal Domokos Ica néniről szeretnék mesélni, aki pici gyermekkoromtól kezdve a haláláig mindig a szívemben élt. Embersége, szívjósága, egyenes jelleme, kimagasló emberi kvalitásai minden vele töltött percet megszépítettek.

Istvánnal - Ica néni imádott egyszem fiával - egy osztályba jártam az újkígyósi iskolában. Minden reggel találkoztunk a sarkon. Én jöttem az Öreg utcáról, a zugból,  ő pedig a másik oldalról. Mindig megvártuk egymást a Bacsa saroknál, és onnan már együtt mentünk tovább.

Az osztályban az előttem lévő padban ült. Mindig hozott nekem uzsonnát,  többnyire vajas- néha szalámis kenyeret. A szünetben együtt fociztunk, majd délben, mikor véget ért az iskola, együtt mentünk haza: Borbély Jani, Szamosvári Julianna, Harangozó Olga, Belvon Béla, Domokos Pista, Mária nővérem meg én. Együtt mentünk a Bacsa sarokig, ott elváltak útjaink. Ő ment balra, mi a nővéremmel jobbra. De már alig vártuk, hogy délután megint együtt játszhassunk, focizhassunk.

István szülei szigorú emberek voltak: ebéd után leckeírás, tanulás, és ház körüli munkák. Csakis azután lehetett szó a játékról. Én szabadabb voltam, sokszor csak az idősebb testvéreim voltak otthon, a szüleim vásároztak, úton voltak. Ha megírtam a leckét, már mehettem is kedvem szerint.

Szaladtam is, hogy hívjam Pityut.  A délutáni fociban már részt vett Harangozó Balázs, Bánffi Pityu és sokszor Pallér Pityu is. Na meg persze Domokos Pista és én. Késő estig rúgtuk a labdát. Csak akkor mentünk haza, amikor már feljöttek az égre a csillagok.

István bácsi – Domokos Pista édesapja nagyon szigorú ember volt. De Ica néni talán még nála is többet követelt a fiától. Rendnek kellett lenni mindenhol. A szívben, az agyban, a ház körül, az istállóban, az ólban és a portán, mindenhol.

Ezt mi is megtanultuk, gyakoroltuk egész életünkben, és az örökségünk részévé vált.  

Sokszor mikor hívtam Pityut, hogy gyere István focizni, Ica néni megfogta a kezemet és azt mondta, előbb egyél fiam valamit. Vagy sejtette, vagy tudta, hogy otthon nem volt elég ennivalónk.

Mert ő valóban mindent tudott. Jó emberismerő, megfigyelő volt és nagy mágus is, mert azt varázsolt az asztalra, amit csak akart. Jómódúak voltak. Tőlük soha nem mehettem el éhesen. Mindig ők adták nekünk a szalmát is a disznók alá. Pista bácsi azt mondta édesanyámnak:
- Kössél Mária lelkem nagy háttal, vigyed! – Ilyen jó ember volt, Isten áldja meg érte.

De ilyen volt Ica néni is, úgy fogta a kezemet még hatvan éves koromban is, ahogy én fogom most a pici unokáim kezét. De így volt ez egész életem során. Az Isten mindig ilyen jóságos embereket adott mellém. Így éreztem keresztapám Csatlós Lajos vagy Gera Manci néni iránt is. Felnőtt koromban is, amikor már messzire sodort az élet a szülőföld tájairól, akkor is rendszeresen hazalátogattam, felkerestem ezeket a jóságos embereket.

 Ica néni a férje halála után elköltözött fiához Szegedre, aki orvosként az ottani klinikán kapott állást. Ott is gyakran meglátogattam Mindig finomakat sütött - főzött nekünk. Nagyon tartózkodó ember volt, nem egykönnyen mutatta ki az érzelmeit. De ilyenkor elérzékenyült, s mindig elmondta: „Az Isten engem két fiúval ajándékozott meg. Az egyik a Gyuri fiam, a másik az István fiam.” Ez igaz is volt, mert mi úgy éltük le az életünket, hogy testvéreknek tekintettük egymást.  Ica néni sosem hagyta el magát. Már a 90 év közelében járt, de még mindig ő vezette a háztartást. Hiába kérleltem, hogy: - Ica néni sokat tetszik dolgozni, ezt a nagy házat takarítani, mosni, főzni, tessék lepihenni! Azt mondta, hogy ő nem tud, mert ha nappal pihen, este nem tud elaludni.

Nagyon ritkán használt szemüveget. Jók voltak a szemei, nem csak azért, mert egy sámán tekintetével nézett a világba. Én igazán sok helyen megfordultam már, de nem találkoztam hozzá hasonlóval. Röntgen szemei voltak. Ha ránézett valakire, jól megfigyelte, tanulmányozta és kiállította a bizonyítványt.

Egyszer azt mondta az unokájának, Danikának:
- Te Danikám, láttad már, hogy ott a függöny – mutatott fel – az egyik csipesz ki van akadva? – Mire Dani, szép halkan, a maga finom stílusában azt mondta:
- Nem láttam mama.  – Miért nem láttad? Akkor menjél Danika, igazítsd meg.

Ezzel a történettel is azt szeretném érzékeltetni,  hogy Ica néni 90 évesen is mindent látott, mindent tudott, mindenre volt gondja. Rendben tartotta a többszintes családi házat,  ami olyan volt, mint egy ékszerdoboz. Azt is elárulom, amit az eddigiek alapján már sejteni lehet, hogy Ica néni nem szerette a lusta embereket.

Bár már Szegeden élt, de fiával mindig hazajártak az újkígyósi kis házhoz, hogy ott a porta körül, meg a lakásban mindig, minden rendben legyen. Ilyenkor, hacsak tehette, elkísérte őket Dani, az unoka is.  

Abban a kertben egyetlen szálnyi gaz sem lehetett, a fákat időben meg kellett metszeni, a gyümölcsöt időben leszedni és az egész portának ragyognia kellett, mert ha nem úgy lett volna, akkor megszólták volna a szomszédok.

István nemcsak Szegeden a klinikán dolgozott, hanem Orosházán, Makón, és Hódmezővásárhelyen is. Reggel négykor indult a vidéki rendelőkbe, ahova többnyire elkísérte Ica néni is. Amíg István rendelt, ő a váróteremben a betegek lelkével foglalkozott, mintha egy pszichológus, vagy mentálhigiénés szakember lett volna. Nagyon élvezte ezt a feladatot, és végezte sok éven át, szeretettel. Az ott tapasztalt dolgokat hazafelé a kocsiban megbeszélték egymással, s ennek István valószínűleg a gyógyításban is nagy hasznát vette.

A gyerekek Ica néninek a lelkére kötötték, hogy figyeljen arra, hogy a mobiltelefon mindig a keze ügyében legyen, a mellénye, vagy a köténye zsebében,  hogyha bármi történne segítséget tudjon kérni. Egyszer, amikor egyedül tartózkodott otthon elesett, és már nem tudott felkelni a földről. Nem találta a telefonját, így szólni sem tudott senkinek.

Igazi gondviselés, hogy Danika annyira ragaszkodott a nagyihoz, hogy minden nap felkereste, sokszor reggel munka előtt és este is. Így történt ez alkalommal is. Ott találta a mamát a földön. Ha egy nappal később megy, Ica néni már nem lett volna életben.

Én is mindig hívtam telefonon, és amikor csak tehettem mentem is hozzá. Ilyenkor már kora reggeltől az ablakban állt, úgy leste jöttömet. Csak annyit mondott:
- Már nagyon vártalak, a kedvenc ételedet főztem! Mire én megkérdeztem, melyiket?
- Paradicsomlevest. Úgy emlékszem, hogy akkor öleltem meg utoljára. Nemsokára bekerült a kórházba, ott még meglátogattam egyszer.  Derekasan viselte... Igaz, hogy az egész kórház  a szolgálatára állt, hiszen mindenki jól ismerte és tisztelte Domokos Pistát.

Így volt ezzel Hőgye Márta professzor- asszony is, aki nagyon a szívén viselte Ica néni sorsát, és azt mondta: - Vigyázok rá Gyurikám, hiszen szeretem.

Ica néni néhány évvel ezelőtt vissza adta a lelkét Teremtőjének. Mindig ellátogatunk hozzá a kígyósi temetőbe, ahol immár eggyel több szerettünk nyugszik. Nem csak  Rácz tanár úr nyughelyéhez zarándokolok el mindig, de Ica néniéhez is. Elhelyezem az emlékezés és a szeretet virágait, gyertyát gyújtok, és imádkozom. Nyugodjanak békében. Ámen

(Az én rónaságomon)

 
Évtizedek óta foglalkoztat, hogy írjak a Békés megyei cigányokról, azokról, akik közül én is származom. Akikhez mindig szívesen térek haza, mert közöttük élnek az én testvéreim, az én szeretteim. Okosak, bölcsek és az enyémek. Írnom kellene a régmúltról, és a közelmúltról. Írnom kellene a helyzetünkről. Mondjuk Békés megye cigány lakosságának példáján. Hogyan gondolom? 

Szívesen írnék a Békés megyei cigányok fejlődésnek útjairól, mert kitűnően példázza az egész magyarországi cigányság fejlődését társadalmi beilleszkedését.. Már csak a rend kedvéért is megemlítem azokat a cigány csoportokat, amelyek Békés megyében is jelen vannak. Oláh, magyar és az úgynevezett beás cigányok. Ez az én szűkebb hazám, itt laknak a közelebbi és távolabbi rokonaim. 

Emlékszem, mintha tegnap történt volna, az emlékezetes 61-es párthatározat, mely a három csoportra sorolt cigányokról a következőket ír: beilleszkedettek, a beilleszkedés útján lévők, és azok, akik egyelőre, kívül állnak társadalmunk intézményrendszerén. Nos, ez a három csoport is jól kitapintható létszámmal képviselteti magát a megyében.

Hozzá kell tenni mindehhez, hogy Békés megye ugyanakkor bizonyos értelemben a különöset is jelenti, hiszen egy-két, talán három évtized cigány „polgárjogi” mozgalmának számos prominens személyisége élt, és tevékenykedett, vagy él és tevékenykedik ebben a megyében. Meg kell említsem, ha már e témánál maradtam, hogy 1984-ig itt, pontosabban az egykori megyeszékhelyen, Gyulán működött az ország egyetlen olyan néprajztudományi intézménye, az Erkel Ferenc múzeum, amely célul tűzte maga elé a cigány kultúra kincsinek gyűjtését és bemutatását.

Ebben a megyében élt és hozott létre olyan életművet Erdős Kamill, ami talán a világon is egyedülálló. A múzeumnak egyik kis szobájában hever ez a közkincs, amit mindenkinek látni kellene, és cigány múzeumban lenne a helye. Évtizedek óta, levelezek a múzeum munkatársaival, de megyek személyesen is, hogy még egy pillantást vessek arra a felbecsülhetetlen kincsre, amit Erdős Kamill töretlen szorgalommal, halálos betegen összegyűjtött.

De szólnom kell Dr. Bencsik János néprajztudósról is, akivel  öcsémmel Ruva-Farkas Pállal együtt sokat jártuk a megyét, Elkísértük Végegyházára, Szeghalomra és még számos településre, hogy részt vállaljunk, a még élő cigány népi kultúra összegyűjtésében, megörökítésében.

Ezzel kapcsolatban említem meg, hogy Magyarországon már nagyon sokszor tárgyaltunk a cigány múzeum ügyében. Örök mementóként álljon itt azoknak a kiválóságoknak a neve, akik támogattak bennünket, vagy legalább megpróbálták segíteni törekvésünket. Konferenciákon, levelekben, javaslatok kidolgozásával kérték a mindenkori kormányt, hogy a legnagyobb hazai kisebbségnek legyen múzeuma, kutatóközpontja, beleértve a nyelvi műhelyeket és a színházat is.

Erdős Kamil
Balassa Iván
Prof. Újvári Zoltán
Voigt Vilmos
Lakatos Menyhért
Dr. Karsai Ervin

(A teljesség igény nélkül, most csak ennyi nevet sorolok fel.)

1997. május 17.-én Balassa Iván írt egy hosszú levelet melyben egy Roma-lexikon tervéről ír. Úgy gondolta erre múlhatatlan szükség lenne, már csak azért is, mert ha valaki a romákról meg akar tudni valamit, akkor nagyon nehéz helyzetbe kerül, ugyanis nem rendelkezünk ilyen, a cigányság egészére kiterjedő adatbázissal.

Tehát feltétlenül szükség van egy Roma-lexikonra -  írja továbbá Balassa Iván az egészséges cigány öntudat erősítése érdekében is. Egy olyan összegzésre, amely összegyűjti és felmutatja a cigányság múltjának, jelenének eseményeit, értékeit, mindazt, amit ez a nép a kultúrájából, a nyelvéből megőrzött, és továbbfejlesztett., Egészen más lenne - teszem ezt én hozzá -, a lelkületük, mert megerősödhetnének abban a hitükben, hogy megbecsült polgárai a hazának.

Sajnosaz általam megemlített személyiségek, többnyire már Odaát vannak. Én azt szoktam mondani, mikor humoros jókedvemben vagyok, hogy én addig nem szeretnék meghalni, amíg Európa, nem csak Magyarország, Európa legnagyobb kisebbségének nem lesz Magyarországon Múzeuma, nem valósul meg a cigányság kulturális autonómiája.

Szeretnék részt venni, ennek az intézménynek  a megnyitóján, és látni azokat a felkészült tehetséges fiatalokat, akik a cigányok kulturális kincseit örökségül kapják, vigyáznak rá, mint népük megmaradásának zálogára. Akkor majd joggal lehetnek büszkék származásukra, cigányságukra, mert ez adja meg az önbecsülésüket.

(Mikor a szív csordulásig telik)

Nagyon nagy nap ez a mai nap. Őseim zarándokhelyére érkeztünk meg, hogy az egyik legkedvesebb unokámat Attilát keresztvíz alá tartsuk.

Velünk együtt ünnepelnek égiek, és földiek. Az angyalok is örülnek, a mennyben. Ezen a szent földön, ezen a szakrális helyen, sok szív egyszerre dobban. Kicsordulnak a papóka örömkönnyei. Csordulásig megtelik a szívem örömmel.agyon nagy nap ez a mai nap. Őseim zarándokhelyére érkeztünk meg, hogy az egyik legkedvesebb unokámat Attilát keresztvíz alá tartsuk.

Az én szeretett kis unokám keresztelőjére gyűltünk ma össze, Szentkúton, hogy őt ünnepeljük. Mert egy fényesen ragyogó csillaggal több lett az égen. Székely János, a mi szeretett püspök testvérünk kereszteli meg az unokámat (meg Roladka). Ősidők óta így volt ez, és talán még nagyon sokáig így marad. Ez lesz a cigányok életében a legnagyobb ünnep. Talán addig, amíg cigány él a földön.

Ilyenkor összejött az egész család, a közeli és távoli rokonság. Az újszülöttre köszöntőket, áldást mondanak. Ekkor még a haragosok is kibékülnek. A cigányok egy gyermek születését mindig Isten áldásának tekintették. Így volt ez mindig, és így marad meg az idők végezetéig.

Szent dolognak számít, a gyermek születése. Szent dolog a nagy család, a kumpánia összetartozása. Ugyan olyan, mint a cigány törvény betartása. Én azt szeretném, és azért is imádkozom, és fohászkodom, hogy szép hagyományaink megőrzése ne vesszen az idők homályába. Mindig útmutatásul szolgálhasson, egész életünkben. Az ilyen és ehhez hasonló ünnepek, együttlétek mindig megszínesítették, és beragyogták egész életünket és megédesítették a pillanatokat.

A pillanatokat varázsa elkísér bennünket egész életünkben. A jelenlévők mind áldást szórnak a keresztelendő gyermekre. Egész nap mulatnak, isznak, esznek, a legtöbbször tábortüzeknél és áldást kérnek az újszülöttre. Nagy megtiszteltetés mindenki számára, akit meghívnak ezekre az eseménydús napokra. Nagy örömmel jön mindenki, apraja-nagyja.

Úgy szokás már évszázadok óta, még a vándorlások ideje alatt is, hogy ajándékot hoznak és együtt szoktak kondérokba az asszonyok, lányok sütni, főzni. Együtt szoktak imádkozni, és kérni a gyermekre, a családjára Isten áldását. A keresztszülőt a gyermek testvére is keresztszülőnek tekinti és úgy is hívja egész életében. Ez is ősi cigány szokás, amit még napjainkban is őriz a cigány nép.

Ilyenkor mindig nagy mesékbe kezdtek az elődökről is megemlékeztek. Felidéztük őseink szellemét és hálát adtunk azért, hogy ilyen elődök, ősök leszármazottai lettünk, vagyunk és maradunk is ilyenek.

A vándorlásunk ideje alatt, több száz éven keresztül mindig a családfőnek a kumpánia legidősebb tagjának volt a feladata, a keresztelővel járó szertartás. De ugyan így az esketés is. Ma már vannak papjaink, és nem csak zarándokhelyen, de Isten házában, templomban szoktuk megkeresztelni gyermekeinket.

Mindig külön öröm számomra, hogy nagy népes család, rokonság előtt elsőként én szólhatok, és kérhetem a jó Istent, hogy adja bőséges áldását a most keresztelendő gyermekre, szüleire, keresztszüleire, családtagjaira, és minden jelenlévőre. Kívánok hosszú életet, sok boldogságot, erőt, és egészséget.

O del, te del amare shaves, lungo baxtalo trajo
tyo papo

(Minden vers egy ima)

Mindig bajban vagyok, amikor a költészetről kell szólnom. A költészet nekem nem csak a lírai hangvételt jelenti, azt sem mondhatnám, hogy magát József Attilát. Egyfajta emberi tartást, ám mégis meditatív kifejezési módot jelent. Lehet, hogy ez sem jó kifejezés. A legtalálóbb talán az lenne, hogy a lélek megszólalása.

Olyan ez, mint a szószékről való prédikáció. Nem muszáj mindenkinek elhinni, de lehetetlen nem átélni. Gondolkodásra serkenti az embert, mert nagy gondolkodók jártak már itt előttünk, csak néhányat sorolok fel, azok közül, akik engem megihlettek: Goethe, Heine, Schiller, Kölcsey, Petőfi.

Én úgy vagyok vele - talán le sem merem írni -, de lehet, hogy valami önkívületi állapotban, vagy valami hasonlóban, ami megíródik az agyamban, a szívemben, azt papírra kell vetnem. Olyan dolog, amelyről csak a legszebben, a legméltóságteljesebben, csak a leghitelesebb megfogalmazással lehet szólni. Olyan ez, mintha az ember egyfajta sajátos, hipnotikus állapotba kerülne. De  ébernek is kell lennie, mert az írás nagy felelősség, ezt megköveteli.

Persze, hogy ez nagy felelősség, mert az ember az utókornak, az utánunk jövőknek, a világmindenségnek ír.

A költészet felelősség.

Az ember úgy van vele, hogy eldalolja mindazt ami a lelkében van, amit érez. Énekbe foglalták az altatókat,  úgy ringatták  a gyermekeket, mesékkel és dalokkal kedveskedtek nekik. De versbe és dalba foglalták a mesterek örömüket és fájdalmukat. Tinódi is költészetté varázsolta a zivataros évszázad eseményeit, küzdelmeit.  

Mert nem mindegy, hogy mások lelkébe miként kopogtat be a költő.

Nem mindegy, hogy milyen hangulatot kelt, vagy forradalmi érzést gerjeszt.

Mit jelent számomra a költészet maga? Olyan tartalmas mondanivalót, ami mások által is, majdnem azt mondtam, hogy fogyasztható, de mentálisan mindenképpen gazdag tartalommal bír, amin érdemes tovább gondolkodni.

Más, amiről szintén szólni kell, mert az Isten az embert a föld urának teremtette, és ebbe beletartozik a cigány is. Másként kell megszólaltatni a hangszerünket a kultúrában, a tudományban és a művészetben. 

Érteni kell a húrok pengetéséhez. Ahogy utaltam is rá, előttünk már járt itt Tinódi, Petőfi, Heine és a többiek. Milyen jó, hogy voltak nekünk. Nélkülük a világegyetem sem lenne olyan, amilyen. Már előttem teleírták az eget, a világot, és messze szólt daluk.

Hálás vagyok, és leszek Kölcseynek, Petőfinek, és Gyurkovicsnak, de itt is lehetne folytatni a sort.
Ezeknek az embereknek a szívemben oltárt emelek. Isten ajándékának érzem, hogy Gyurkovicsnak nemcsak kortársa, hanem testvérbarátja is lehettem. Róla még sokat kell mesélnem az utánunk jövő generációnak, hogy ők is úgy szeressék, ahogy én szerettem, szeretem és szeretni is fogom, amíg élek.

Emlékszem minden mondatára, mozdulatára, amikor együtt barangoltuk be a világot. Amikor együtt voltunk a Petőfi Irodalmi Múzeumban.  Mindig mesélt, mindig volt egy története. Persze jó érzés visszagondolni Mészöly Dezsőre és Hernádi Gyulára is. Nagyon szerettem őket. Hacsak tehettem, ott voltam velük, részt vettem a hajnalokba nyúló beszélgetésekben. Most csak azt tudom mondani: de jó volt élni.

Egy példa:

Mindig rohantam, izgága voltam. Ezt láttam az én drága szüleimtől, testvéreimtől. Sőt, Újkígyóson a sok-sok jó öreg paraszt mindig sietett ki a pusztába, a földekre, és mikor ott munkáját befejezte, igyekezett haza, mert éhesek az állatok, meg kell őket etetni.

Tehát egyszer majd, ha egyszer lesz, mondta Gyurkovics, és most én is mondom Gyurkovics módra én is,  Azt mondta nekem, mikor látta, hogy rohanok: "Én egész életemben rohantam, és sehova sem jutottam." Nem is ez benne a lényeg, hanem az, ahogyan mondta. Azóta ezerszer meggondolom, hogy mikor, mit és hogyan teszek. Mert ő fentről néz a csillagok közül, és nem szeretnék szégyenkezni.

Az irodalom, a művészet, a költészet. Ez az, amiről beszélek. Már ezt is elmondtam egy párszor, talán még egyszer elmondhatom: Az ember abból ad, amije van - de hozzá kell tennem -, hogy abból kötelessége.

Visszatérve a költészetre. Most olvastam a napokban egy mondatot, ami Turczi Pista pennájából látott napvilágot:

„A vers legyen veletek” A művészetet, az irodalmat, a  költészetet kedvelő emberek e sor hallatán biztosan elérzékenyülnek. Mert az úgy van, hogy minden vers egy ima.

Amikor a nap véget ér, és az ember elcsendesedik, nyugovóra térne, akkor elmond egy imá. Hálát ad Istennek az egész napért, a szeretteiért. Én mindenkitől azt kérném, ha lehet, hogy olvasson, mondjon el egy verset is. Ettől biztosan megkönnyebbül az ember szíve. Próbáljátok meg!

Csak a jóság meg a szeretet térül meg. Azt szoktam mondani - mostanában mind gyakrabban -, hogy szeret engem az én Istenem. Jó szülőkkel, jó testvérekkel és jó gyerekekkel áldott meg. Egészen pici gyermekkoromban sűrűn jártam Dobozra, az én szeretett édesanyámmal, az ő drága testvéréhez Györgyihez és annak családjához.

Szerencsém, hogy még személyesen ismerhettem az én Julka mámimat  és megtapasztalhattam a család ragaszkodását, szeretetét. Így voltunk mi  Kisjány testvéremmel és Jankóval, az ő drága férjével is, akit én már lassan hat évtizede teljes szívemből szeretek. Azt szoktam mondani, aki tiszteletet és megbecsülést szeretne tanulni, az menjen el Dobozra.

Az én Kisjány testvérem - anyám György nevű bátyjának a lánya -, mindig hívott, mindig várt. Ilyenkor a kedvemre való ételeket készítette: töltött káposztát főzött és pogácsát sütött. Olyan ízeket varázsolni mint ő, ma már csak nagyon kevesen tudnak. Julka máminktól leste el a fortélyokat még hajdanán. Ahogyan a gyógyítás, a jóslás és jövendőmondás tudományát is ő vitte tovább mámi után a családban. Tudós asszony hírében állt, még külföldről is jártak hozzá.

Ahányszor csak meglátogattam, mindig nagyon nehezünkre esett az elválás. Jankóval együtt kikísértek a kapuba, s úgy sírtak, hogy a szívem majd megszakadt, hogy el kell mennem.  Az ember szívesen megy olyan helyre, ahol szeretik, és ahol még él a tisztelet, a szeretet a megbecsülés.

Pár éve Kisjány is elment, felköltözött az angyalok közé, és onnan vigyáz bennünket, ittmaradott drága családját és testvéreit.

Egészen fiatal korunkban sok-sok közös élményben volt részünk. Már az is nagy élménynek számított, ha kimentünk a dobozi erdőbe fát szedni és télvíz idején nagy tüzet raktunk. Ilyenkor is  Kisjány testvérem sütött-főzött nekünk.   Mert ő már akkor is nagy tudója volt annak, hogyan kell előteremteni, elővarázsolni a legfinomabb falatokat a semmiből is.

Sokszor ellátogatott mámival együtt Újkígyósra, ahol kicsi gyerekként éltünk a Zugban. Nagyon szeretett ott lenni velünk. Mind körbeültük Julka mámit, mint a tyúkanyót, és ostromoltuk, hogy meséljen. Különösen az Erdők anyja című történetet szerettük nagyon, ezt ezerszer is meghallgattuk volna.

De mi is felkerestük őket Dobozon, amikor csak tudtuk. Mária nővéremmel olyan tizenévesek lehettünk. Kisjány sürgött-forgott, rövid időn belül már főtt a tűzhelyen a tyúk, és a nagy vaslábasban a paprikás. Addig nem jöhettünk el, amíg nem laktunk jól. Úgy volt csak nyugodt az én drága testvérem. Ez a szokás a mai napig él a cigányok között. Őseink hagyták örökül ránk, hogy aki betér hajlékunkba, sátrainkba, az nem mehet el tőlünk éhen, szomjan. 

 Halála előtt nem sokkal jártam nála, természetesen akkor is főzött nekem töltött káposztát és azt mondta:
- Sűrűbben gyere testvérem, mert beteg vagyok! Az igazsághoz az is hozzá tartozik, hogy  soha sem panaszkodott, akármilyen beteg is volt, mindig szolgálta szép nagy családját és az én Jankó sógoromat. Áldja meg a Teremtő odafent az égben is.

Jóidőben mindig az udvaron ültünk a kút mellett, Jankó csodafája alatt. Nem tudnám megmondani milyen fa is az, de valami egészen egzotikus növény, ami az ártézi kút vizének köszönhetően csodálatos koronát növeszt minden évben. Valahogy így képzeltem el mindig a hajdani éden fáit. Naphosszat beszélgettünk, meséltünk egymásnak az enyhet adó lombok alatt, sokszor hajnalokba nyúlóan is.Nem lehetett megunni Kisjány történeteit. Ilyenkor újra átéltük a boldog gyermekkor élményeit és ifjúkori csínytevéseinket is.  Jankó annak idején sokszor megmentett engem mámi szigorától, amikor a kamaszkori hév tévutakra vezetett volna.

Arról már beszéltem, hogy Julka mámi tudományát Kisjány vitte tovább a családunkban. Nagy emberismerő volt mindig, igazi pszichológus. Ha ránézett valakire azonnal tudta, hogy mi lakozik a szívében, a lelkében. Mindig azt mondtam neki, hogy sámán tekintete van.

A híre messziföldre is eljutott. Ezt igazolja, hogy Jeanne-Marie Weinckheim grófnő a híres arisztokrata család leszármazottja - Charles Dickens angol író ükunokájának özvegye -, is gyakran felkereste őt tanácsért, gyógyító főzetekért. Arra is kérte, hogy mondjon jövendőt.

Jeanne-Marie azóta is segíti, támogatja a családot, különösen a fiatalok továbbtanulását. Kisjány  mindig úgy érezte, hogy minden gyermekét iskolába kell járatnia, hogy felkészült, okos emberek váljanak belőlük. Az egyik fiú ma már orvosi egyemre jár. Áldja meg őt a mi jó Istenünk.

Pár szót szólnék most az én Jankó testvéremről is.  Olyan kedves és jóságos embert, mint ő keveset hordott a hátán a föld.  Ezt jól tudják a gyermekei is. Előttem van egy jelenet, amikor náluk jártam és Györgyi fiuk éppen akkor tért haza messzi külföldi útjáról. Az első dolga az volt, hogy megölelte édesapját és megcsókolta a homlokát. Olyan szeretetről árulkodott minden mozdulata, szava, amilyent kevésszer tapasztal az ember.

Szóval Jankó jó apa, sőt nagyon jó. Életében még soha sem bántotta meg gyermekeit, unokáit. Áldja meg érte a Jóisten.

Nem múlik el nap, hogy ne gondolnék rájuk, ne emlékeznék meg Kisjányról.  Jó testvérek voltunk. Mindig hívott telefonon, és olyankor mindig sírt a telefon. Mindig azt mondta:

- Gyere drága testvérem! Mennék én, de beteg vagyok. Gyere, mert úgy szeretnélek látni, hogy megöleljelek, hogy főzzek neked. Nem tudom meddig élek... Ha tehettem mindig mentem. Jó volt tudni, hogy ő van nekem és hogy rá mindig számíthattam.

Odaát a mennyei hazában biztosan találkozunk, ahogyan a nagy családunk többi tagjával is, akik már elhagyták e földi világot. Ott is úgy fogjuk szeretni egymást, mint itt a földön.

 (A jó testvér és apa)

Az én daliás termetű István bátyám már egészen fiatal korában híres embernek számított az egész megyében. Mindenki elismeréssel szólt éles eszéről, bölcsességéről, és a cigány törvény nagy szakértőjeként tartották számon. Nemcsak tisztelték, de szinte testvérként szeretették is az emberek.

 Édesapám után ő örökölte a családban a vajdai titulust. Természetesen vállalta, hisz kötelezte az ősi törvény, de pár év múlva lemondott a nagy tisztségéről, mert nem akart senkivel sem haragba keveredni. Tanácsért és segítségért azután is gyakran fordultak hozzá  a népek. Értett a lovakhoz is, s szívesen adott tanácsot a fiataloknak. 

Az igazság kedvéért még azt is meg kell említenem, hogy mindig csodáltam választékos, ízes beszédét. Talán ő beszélte közülünk a legszebben a lovári nyelvjárást.  Viselkedésében és öltözködésében is őrizte őseink hagyományait.

Nem emlékszem rá, hogy kalap nélkül kiment volna az utcára, vagy megjelent volna társaságban. A kalap mellett a vajdai bot, a ropogósra vasalt ing, mellény, zsebében aranyláncon az óra - mind-mind hozzátartoztak megjelenéséhez. Magas szálfaegyenes termete idősebb korában egy betegség következtében veszített ugyan tartásából, de  még így is előkelő  volt.

Világ életében kemény munkát végzett. Ő is, ahogyan drága apánk, a vasútnál dolgozott kovácsként. Negyven esztendeig volt a MÁV megbecsült dolgozója, verte a vasat Dácsi bátyánkkal együtt. A kemény, erőt próbáló munka ellenére szinte arisztokratikusnak mondható kezei voltak, mindig nagy gondot fordított az ápolásukra.  

István bátyám bakójában az elemózsia mellett rendre ott volt egy-két újság is. A napilap mellett  mindig megvette az Élet és Tudományt is. Ha délben a toronyóra elütötte a  tizenkettőt letette a szerszámot,  és ebédelni kezdtek Dácsi bátyámmal. Ilyenkor arra is szakított időt, hogy elolvassa az újságot. Tisztában volt a napi eseményekkel, azt is mondhatnám, hogy nagyon felkészült ember volt.

Amikor otthagyta Magyarbánhegyesen a MÁV-ot, otthon a házánál rendezett be egy kis műhelyt, ahol fúrót, csákányt, egyéb szerszámokat készített. Ezt a kovácsműhelyt filmen is megörökítettük, hogy az utókor is láthassa.

El kell, hogy mondjam azt is, hogy amikor Dácsi és István bátyám együtt voltak, márpedig ez gyakran megesett,  ott jelen volt az Isten. Azért mondom ezt, mert olyan szeretetteljes légkört teremtettek maguk körül, hogy az mindenkit magával ragadott.  Tőlük csak tanulhatott az ember, tiszteletet, szeretetet, becsületet. Biztos pont, támasz voltak az én életemben is.

Sajnos már mindketten visszaadták lelküket teremtőjüknek. Szép, boldog, tartalmas életet éltek. Nyolc-kilenc gyermeket neveltek fel tisztességben, iskoláztatták, taníttatták őket. Dácsi bátyámról az a hír járta, hogy ő az igazmondó, Pista bátyámról az, hogy ő a bölcs.

Amikor valami bántotta és szomorú volt, levette a szögről a citeráját, pengetni kezdte, és elénekelte bús dalait. Gyakran kísérte apámat is, amikor énekelt borozgatás közben.

- Játszd el fiam a nótámat! – István bátyám pengetni kezdte a citeráját és felcsendült a nóta apám ajkán. Talán ezért is volt egyik kedvence apámnak. Gyermekkorában mindig úgy szólította, hogy „nyigár”. Ez azt jelentette apám olvasatában, hogy vékony, cingár.

Ezzel kapcsolatban eszembe jut egy másik történet is. István bátyám akkortájt hat-hét éves lehetett.  A Csasznyikban volt egy kocsma, azzal szemben állt egy nagy szín. Apám sokszor mulatta abban a kocsmában az időt. Ilyenkor mindig István bátyámra bízta a ló őrzését. Neki persze tetszett a feladat, mert szerette a lovakat, ezért türelmesen állt akár a tűző napon is sokszor késő délutánig. Apám időről-időre odaszólt  a vendéglősnek:
- Komám vigyél ki a gyereknek egy málnát ! A bátyám elmondása szerint a kocsmáros sokszor málnás fröccsöt vitt neki. Ő pedig nem teketóriázott, benyomta mindet.

Meg is lett az eredménye.  A hazafelé úton el is aludt a széna tetején a derékaljban. Az út már akkoriban is göröngyös volt, s a lőcsöskocsi addig rázta a szénakupacot, amíg István leesett a szekérről.

Apámék azonban semmit sem vettek észre az egészből. Már majdnem hazaértek, amikor szól apám:
- Halljátok, mi van azzal a gyerekkel, hogy olyan csöndben van. – Valami csuda történt! A gyereknek híre-hamva sincs!

- Hát akkor nincs mást tenni, vissza kell fordulni. Így is tettek. Egy dűlő két dűlő, három dűlő… Hát látják, hogy a gyerek ott fekszik az úton. A sok málnás fröccsnek köszönhetően még csak fel sem ébredt édes álmából.

Amikor István bátyám elmesélte ezt a történetet, azt sem tudtuk, hogy sírjunk vagy nevessünk. Hát ezt is megírtam, bizony igaz, az első mondattól az utolsóig.

Később, amikor Pali öcsémmel felkerültünk Budapestre ott is  sűrűn meglátogatott bennünket.  A 70-es évek derekán, a 7. kerületben, a Hevesi Sándor téren laktam. István bátyám gondolt egy nagyot és ő is feljött Békésből a fővárosba. Én felajánlottam, hogy  van egy szoba, berendezzük neki, és amíg ide köti a munkája lakjon nálam.

Úgy is történt. Beköltözött, és vagy négy vagy öt évig ott élt velem együtt. Felejthetetlen, csodálatos időszak volt. Nagyon sokat tanultam tőle, és nagyon megszerették őt a barátaim, a munkatársaim is. Azt is mondhatnám, hogy központi alakjává vált az akkor formálódó cigány értelmiségi körnek. Sokat és ízesen mesélt nekünk, mindenki elbűvölve hallgatta, azért is, mert valódi színészi tehetséggel áldotta meg a Teremtő. Ő nem csak elmondta, de elő is adta, el is játszotta a történeteket. Mindig elismeréssel szólt róla  Ránki Juli, Schiffer Pali és még nagyon sokan mások.

Ezekben a fővárosban töltött években is gyakran hazalátogatott. Sokszor együtt mentünk. Pár napot otthon tartózkodtunk, mindig jó volt ott lenni a testvérekkel, a családdal.  Majd egyszer csak készülődtünk, hogy megyünk vissza Budapestre.

A bátyám idősebb fia Lacika kikísért bennünket. Búcsúzó szavait azóta sem felejtettem el:

- Tátá, te is itt hagytál… Mindketten sírtak. István bátyám egész úton csendben volt és láttam, mennyire búnak eresztette a fejét.  Teltek-múltak a napok. Egyszercsak így szól hozzám:
- Drága Öcsém, hazamegyek! Másnap összepakoltunk, és elvittem. Többet nem jött fel Pestre. Hazament, hogy több időt töltsön az ottmaradt gyermekeivel, családjával..

Pár évvel ezelőtt meglátogattam, és az az ötletünk támadt, hogy felkeressük azokat a helyeket, ahol a szüleink fiatal korukban éltek, amerre vándoroltak. 

Azt még nem meséltem, hogy akkoriban még vándorcigányok voltak, az utak vándorai. Időről időre letáboroztak a szekérrel egy-egy dűlőúton, a település határában.   A gyerekek és anyám ilyenkor a szekéren aludtak a ponyva alatt, apám meg a kocsi alatt a szénán. Volt neki egy kis kohója, fújtató és üllő, amin még ott a pusztában is tudott szerszámokat készíteni.

István bátyám még jól emlékezett ezekre az időkre. Tudta még a helyeket is, ahol éltek, jártak - keltek. Velünk tartott ezen a kiránduláson Mária nővérem és a bátyám felesége, az én szeretett Bimbiském is.  Sok tanyát felkerestünk, és olyan emberekkel is találkoztunk, akik még emlékeztek a szüleinkre, és a bátyámra is gyermekkorából.. Ez az élményt filmen is megörökítettük, s amikor összejön a család újból és újból felidézzük.   

Az évek során, amikor  hazaszólított  a szívem a testvéreim közé, az elsők között őt látogattam meg. Olyankor mindig elérzékenyült, és sírva mondta, hogy messzire kerültünk egymástól, de reménykedik benne, hogy valamikor még életében az utak összeérnek. Sajnos ő is elhagyott bennünket, elment Bimbiske után, immár örökre.

2015-ben hunyt el Medgyesegyházán, a családja körében. A sírjánál fogadalmat tettem, hogy soha nem feledem bölcs gondolatait, és megpróbálom úgy tenni dolgaimat, ahogy annak idején tőle tanultam.

 Jó testvér volt. Szerette a családját, a gyermekeit. Sok jó barátja és tisztelője volt szerte a nagyvilágban.

Őrizni fogom emlékét szívemben, amíg élek. Ha hazavisz a fájdalom, kimegyek hozzá a temetőbe, és elmondom, elpanaszolom neki, ami velem történt eddigi utamon. Csak az a baj, hogy a mély sír nem válaszol.