Rostás Farkas György

Magyarországon élek, elsősorban magyar vagyok, vagy lehet, hogy magyarországi cigány.

De az is lehet, hogy elsősorban cigány, vagy valami ilyesmi.

Évtizedek óta hallom, hogy mennünk kellene Európába. Én csak annyit szeretnék mondani, hogy mi cigányok több száz évvel ezelőtt elindultunk Indiából, hogy egyszer végre megérkezzünk Európába.

Meg is érkeztünk, és immár büszkén vallhatnám magam európai polgárnak.

Én mindig a nagybetűs Civilizációról álmodoztam, hogy magyarként és cigányként egy civilizált európai ország polgára lehetek.

Nem túl régen itt éltek még közöttünk az én cigány példaképeim, harcostársaim, akik velem együtt nagyon várták, hogy végre demokrácia legyen, jogállam legyen, civilizált világ legyen. Ők már mindezt nem érhették meg, mert a mi Teremtőnk másként döntött.

Magához rendelte őket, hogy egy szebb, vagy jobb világba-e azt nem tudom, de azt igen, hogy nagyon hiányoznak.

Mostanában, ahogy öregszem, egyre sűrűbben emlegetem őket. Lakatos Menyhértre gondolva például gyakran eszembe jut, ahogyan a középső ujját a magasba emelve mondta: „ A hatalommal vigyázni kell…” Amikor megkérdezték tőle, hogy cigány író-e, mindig azt felelte: én író cigány vagyok.

Farkas Kálmánra is gyakran gondolok, és felidézem a számomra is életprogramot jelentő mondását: „… értetek kiáltok …”

Pali öcsémmel hajdanán mindig azt mondtuk, hogy  mi farkas-testvérek szabadságharcosok voltunk és vagyunk egy szabad hazában.

Valamikor réges-régen – még a rendszer-, vagy módszerváltás előtt – történt, hogy véletlenül indexre kerültem. Biztosan nem tetszett a mondandóm az illetékes elvtársaknak…

De lássunk csodát, most a harmadik évezred hajnalán újra indexen vagyok.

Vajon mit írhattam, mondhattam, ami miatt – az illetékes – még csak azt sem mondhatom, hogy elvtársak ismét hallgatásra ítélnek…  

Csak zárójelben jegyzem meg, de azt is röviden: hallottam Bogdán Lászlónak, Cserdi polgármesterének egy-két megnyilatkozását.

Isten áldja érte, a szívemből szólt, amikor a cigány értelmiségről, közszereplőkről beszélt. Van itt közöttünk kakukktojás is, aki az ország cigányságának a szégyene. Az ilyen ember – én is azt mondom, hogy vállalhatatlan.

Minden nemzetnek, népnek eszmei és lelki hatalomra, tartásra van szüksége, hogy büszkén vállalhassa identitását.

Lehet, hogy erre nem voltunk és nem is leszünk képesek?

Sok itt a kérdés és a baj. Én azt mondom és üzenem - a ma élőknek és az utánunk jövőknek -, hogy hinnünk kell egymásban, mert életre és egymásra vagyunk ítélve.

Elődeink öröksége kötelez bennünket. Csak erős identitású cigányként tudunk boldogok lenni. Márpedig anélkül nem érdemes leélnünk egy küzdelmes jelent.

Szüksége volt-e az emberiségnek a Bábel tornyára?

Régóta foglalkoztat, hogy milyen is lenne, ha a föld minden népe ugyanazon nyelven beszélne? Vajon jobb lenne?

Tudjuk, hogy ez lehetetlen, hiszen térben és időben is távol vagyunk, voltunk egymástól. Vannak persze un. világnyelvek, mint az angol is,  amit illik tudni, hisz a tudományos és az üzleti életben is ezen kommunikálnak a legtöbben.

Szép nyelv is az az angol, de mégsem az emberiség szívbéli szeretete juttatta uralkodó pozícióba, hanem  a pénz és a hatalom.

A legszebb és legkedvesebb mindannyiunk számára mégiscsak az anyanyelvünk. Akárhány nyelven beszéljen is az ember, mégiscsak az anyanyelve egészen az övé. Az Isten különleges ajándéka számomra, hogy nekem két anyanyelvem is van: a magyar és a romani. A gyermekeim is párhuzamosan tanulták és szerették a magyart és a romanit.

A magyar nyelv sokakat megtréfál, ha nem ismerik rejtett titkait. Nem mindenki tudja, hogy mi a különbség a helység és a helyiség, a fáradság és a fáradtság között. Hogy valaki valaminek helyt ad, vagy helyet ad. Hogy mit jelent, ha valaki elfogadja a tisztét vagy elfogja a tisztjét. Tudja a különbséget az egyelőre és egyenlőre között, és hogy milyen más a halhatatlanság és a hallhatatlanság..

Mi a helyzet az én romani anyanyelvemmel? Sokan úgy vélik, hogy abban a helyzetben van, mint a magyar nyelv volt a nyelvújítás előtt. Akkor a magyarról állították azt, amit ma a romaniról, hogy alkalmatlan az árnyalt, a kor követelményeinek megfelelő kifejezésre.  

A nyelvújítás révén, írók, költők, tudósok fáradhatatlan törekvésének köszönhetően a magyar mára a világ egyik leggazdagabb, legárnyaltabb kifejezéseket tartalmazó nyelve lett.

Épp így kellene ennek történnie a romani esetében is. A mi kötelességünk, hogy anyanyelvünket őrizzük és fejlesszük. Az anyanyelv maga a haza.

A nyelv, a  kultúra és a hagyományvilág pedig szorosan összefügg, át- meg átszővi egymást. Az egyik fejlődése robbanásszerű változást idézhet elő a másikban is. A romák tánc-, zene- és énekkultúrája sokágú és fejlett, kiállja a próbát más nemzetek kultúrája mellett.  

De baj van a gyermekek nyelvtanulásával; a romával is, a magyarral is. Törvényeink szerint ha nyolc szülő kéri, hogy romani anyanyelvén is tanulhasson a gyermekük, akkor az önkormányzat köteles lenne tanulócsoportot működtetni számukra. Igen ám, de hol vannak a roma pedagógusok, akik a kicsiket taníthatnák? És hol vannak a romani tankönyvek? Vajon akarják-e a roma szülők igazán? Nem kiáltanak sokan azonnal szegregációt? És valóban szegregáció lenne ez?

Vannak, akik az iskola-előkészítő osztályokat is hátrányos megkülönböztetésnek érzik, holott segítséget nyújthat az otthonról hozott hátrányok leküzdéséhez, az általános iskola sikeres elvégzéséhez, s ezáltal megalapozza a további, esetleges középiskolai és főiskolai tanulmányokat is. Mert ez a ma és a jövő követelménye. Enélkül soha nem keveredünk ki a mai nyomorúságunkból, pedig a gyermekeinket mi sem a nyomorra akarjuk nevelni.

Örömteli, hogy ma már sokan tanulják a mi romani nyelvünket – szociális munkások, önkormányzati tisztviselők, papok, szociográfusok -, hogy közelebb kerüljenek hozzánk, és könnyebben segíthessenek nekünk.

Vannak olyanok is, akik csak néhány mondatot tanulnak meg, hogy legalább anyanyelvükön köszönthessék cigány szomszédaikat. Bármilyen hihetetlen, de még ebben az országos gyűlöletözönben is van ilyen. S ha édes anyanyelvünk megcsendül valakinek az ajkán, akkor mint a  testvérünkre, bizton rámosolygunk.

A cigány nyelv védelmében

Az én édes anyanyelvem

Amikor az anyanyelvemről beszélek, a bölcsőtől kell elindulnom, s egyszer majd el kell jutnom a sírig.

Amióta csak az eszemet tudom, kérdezgetem magamtól és másoktól is, hogy miben is áll a mi cigány mivoltunk.

A genetikánk, a bőrszínünk, a DNS-einkbe kódolt eredetünk, a máig fel nem tárt történelmünk, egyetemes és gazdag kultúrkincsünk, a nyelvünk?

Mindegyikről egy-egy könyvet kellene írni. Most a legutóbbiról szólnék.

A cigányságom és az őseim nyelve, ami reményem szerint élni fog, amíg a világ a világ, s amíg lesz, aki cigányak vallja magát. Nyelvében él a nemzet, és ezt nem én találtam ki. Hozzánk tartozik a sajátunk, a kultúránk hordozója, az identitásunk őrzője, a mi nyelvünk.

Most mégis, égig ér az én szívemnek a fájdalma. Égig ér mondom, mert nagy az én bánatom. Megosztom minden Kedves Olvasómmal, hogy ne vigyem el magammal Odaátra, abba a csillagmilliárdba, ahonnan már csak egy kopjafányira van életem.

Mindenkinek édes a saját anyanyelve. Nekem megadatott, hogy kettő édes anyanyelvem legyen: a cigány és a magyar, ahogy kettős az identitásom is, és a kötődésem is.

Az én drága anyai nagyapám alig tudott magyarul beszélni. Nem túl régen a századfordulón – azóta alig múlt el két-három generáció -, és az én szép kedves unokáim közül már nagyon kevesen beszélik az én ősapáim nyelvét, a romanit.

Ifjú korom óta járom a világot, megfordultam már királyi udvarokban, főhercegi családokban, szegény földművelő parasztok között, és az én szeretett cigányaim között szerte a világon. Ha csak lehetett, betértem közéjük, a kis putriktól, viskóktól a márvány palotákig, hogy érezzem szeretetüket, hogy megölelhessem az én szegény, sokat szenvedett cigány testvéreimet, hogy ott lehessek, és az én cigány nyelvemen megérthessem magamat velük.

Sokszor arra gondolok, s ezt több ízben is írásba is foglaltam, hogy én vagyok népem utolsó vándora, s már nem lesz, aki kövessen vándorutamon. Nem lesz olyan, akinek fontos lesz, hogy hozzám hasonlóan feltegye ezeket a kérdéseket, s a válaszokért elmenjen a világ végére is.

Amikor ez a fájdalom hatalmába kerít, azt szoktam mondani, hogy szegény őseim forognak a sírjukban. Mindent elkövetnék, hogy megmentsem, ha még egyáltalán menthető, a cigány nyelvet. Ezért szorgalmazom már évtizedek óta, hogy legyen Magyarországon cigány kulturális autonómia. Mert ez azt jelentené, hogy nem csak Magyarország, de Európa legnagyobb kisebbségének, a cigányságnak lenne kulturális központja, múzeuma, cigány kutatóközpontja, nyelvi műhelyei.

Akkor végre megnyugodhatna a lelkem, hogy talán nem lesz a cigányság sorsa az asszimiláció, ami sokak szerint évtizedek óta kényszer-asszimiláció. Azzal is tisztában vagyok, hogy egy, vagy több intézmény sem oldja meg a nyelvhasználat problémáját.

Aki nem hallja otthon a szüleitől ősei nyelvén az imádságot, a köszöntést, a kedves, szívtől-szívig érkező szót, az nem is érzi a késztetést, hogy megőrizze cigány anyanyelvét, cigány identitását.

János Pál pápa egy alkalommal, mikor Magyarországon járt, a következőt mondta: „Keblemre ölelem a cigányokat”. Az elutazása előtti pillanatokban, a repülő ajtajában integetett, és cigányul köszönt el Magyarország cigány lakosaitól.

Több száz évvel ezelőtt, amikor felmenőink elindultak az őshazájukból, s még a vándorlás ideje alatt is,  mindig sort kerítettek arra, hogy fohászkodjanak Istenhez, hogy minden reggel ébredéskor és este lefekvéskor imára kulcsolják kezüket, és kérjék Istent, hogy segítse őket, a sokat szenvedett cigány népet, és a Föld összes népét, hogy szeretettel viseltessenek egymás iránt.  

 Volt, amikor Isten meghallgatta kérésüket, mert azt tudnotok kell, mindnyájatoknak, hogy Isten szeretett népe a cigány. Hogy miért mondom mindezt? Mert mi is a vándorlók és menekülők közé tartozunk.

Tele írtam a világot, az ég falát különböző kötetekkel, szótárral, cigány nyelvű könyvekkel, hogy tovább éljen a nyelvem, a nyelvünk, hogy éljen és virágozzék, mint az erdő. mint a mező meg a rét virágai, illatozzon, szeretetre méltó maradjon és éljen az emberek szívében.

Most a harmadik évezred hajnalán íródnak e sorok, azért írom, hogy tanúim legyenek a világ végezetéig.

Mindjárt indulásakor 1992-ben megfogalmaztuk, hogy milyen programot, milyen eszmeiséget tolmácsol a lapunk, melynek címe a Közös Út – Kethano Drom.

 A közösség ebben a lényeg; lapunk nem bocsátkozik a cigány szervezetek között  folyamatosan dúló vitákba, összetűzésekbe, kialakuló konfliktusokba.

Hasonlóképpen kerüljük azt az önkárosító törekvést is, amit „ön-szegregáció”-nak nevezhetünk

 Úgy véljük, hogy amennyire veszedelmesek a többségi társadalom előítéletes, esetenként rasszista megnyilvánulásai, olyannyira káros és veszélyes az önszegregáció is.

Ez alatt azt értjük, hogy a cigányok bizonyos hangadói nem hajlandók az együttműködésre a többségi társadalom becsületes, józan képviselőivel, akik szövetségeseink lehetnek, vagy már azok is. Minden küzdelemhez szükségesek a szövetségesek.

Olyanokról szólunk, akik őszinte segítőtársul szegődnek, annak érdekében, hogy cigányságunk kiküzdje magát mai tragikusan súlyos helyzetéből. Ez nemcsak cigányságunk érdeke, hanem egész társadalmunké.

Az alkotó, okos erőknek nemcsak a belső összefogását szorgalmaztuk, hanem a nemzetközi együttműködését is. Erre irányultak a már külföldön is nevezetessé vált nemzetközi tudományos tanácskozásaink, konferenciáink, a néprajz, a történelem, szociológia, az oktatás és nevelés területein; ősi hagyományaink ápolásával, új kulturális eredményeink felmutatásával.

Sokan kérdezik, hogy miért nem teszünk mi romák érdemben sorsunk jobbra-fordításáért, hiszen már vannak köztünk tanult emberek,  akik méltóképpen képviselhetnének bennünket.

A pártalapítás és az összefogás gondolata engem is régóta foglalkoztat, hiszen nem csak a parlamenti képviseletünk nincs megoldva, de társadalmi érdek-képviseletünk sem.

Jelenlétünket a törvényhozásban nem pótolják a nemzetiségi önkormányzatok, amelyek eredendően a kulturális autonómia létrehozására alakultak. Feladatuk egyébként az volna, hogy őrizzék a hagyományokat és ápolják a kultúrát.

A civil szervezetek pedig kényre-kedvre ki vannak szolgáltatva szinte mindenkinek, az állami hivataloknak, a különféle kuratóriumoknak, de még saját választott vezetőinek is.  Ez pofon a civil szerveződések öntevékenységének, jó ötleteik megvalósítási  lehetőségének.

De ne panaszkodjunk, inkább tegyük a dolgunkat, s ne adjuk fel a méltó és felelős képviseletért folytatott harcot. Ahogy mondják, csak várunk, várunk … de ha nem jön hamarosan a sült galamb (mert az sosem jön önszántából), hát lelőjük az égről, és mi magunk sütjük meg.

Megdöbbentő hír

Ifjúkori cimborámat veszítettem el

Igen, megdöbbentett a hír - azt is írhatnám lesújtott - nincs annál kegyetlenebb dolog a földkerekségen, mikor egy ember szinte gyermekkori pajtását, cimboráját veszíti el.

Békéscsabán voltam diák, ahol egykoron Ezüst György művész úr is élt, alkotott és tanított. Halálával elvitt egy darabot a szívemből. Tanítómnak, barátomnak és mesteremnek tekintettem.

Barátjának lenni szép, nagy és felemelő érzés volt. Minden fiatal művészt maga köré vett, tanított bennünket, és szeretett. Baráti társaságába tartoztak még: Koszta Rozália festőművész, a Jókai Színház művésze Széplaki Dénes és még sokan mások.

Kedves mester, búcsúzom tőled, nyugodj békében, legyen neked könnyű a föld. Ámen.

Idén lenne 106 esztendős édesapám

Őseim szellemét őrzi az emlékezet

Folyamatosan foglalkoztat a gondolat, ma lenne édesapám 106 esztendős, ha élne.  Napok óta foglalkoztat, emlékére tüzet gyújtok, megidézem az ő, és az őseim szellemét, és jelen vannak. Ahogy mindig is jelen vannak a szívemben, a szememben, a fülemben és a lelkemben. Lassan eljön az idő, amikor nekem is mennem kell a mennyei hazába, ők majd várni fognak, várni fognak, mint ahogy tették azt egész életemben. Amikor eljöttem a családi házból, a fészekből, a messzi Budapestre, és mindig vártak. Szólított a szívem, és mindig mennem kellett, de már egy ideje, vagy úgy talán még helyesebb, hogy nagyon régen már nem megyek, de a kiskapu nyitva áll azóta is.

2017. május 26.-a volt édesapám születésnapja. Mindig nagy ünnep volt ez, Édesanyám ilyenkor mindig sürgött-forgott, sütött – főzött, és várta haza édesapámat. Várta, ő is meg a család is, mint a messiást. Nagy-nagy ünnep volt mindig, amikor ő otthon volt velünk, és mesébe kezdett. Azóta, mióta ő nincs, megpróbálom betölteni azt a helyet, bár tudom, hogy ez lehetetlen, de mesélek a gyermekeimnek, az unokáimnak, édesapámról, édesanyámról, idősebb testvéreimről, hogy mindig emlékezzenek, mert akire emlékeznek azok soha nem halnak meg.

Édesapám mindig úgy kezdte a mesét: nagyon régen történt, de igaz történet, mert amit Édesapámtól hallottam, azt ő is az Édesapjától hallotta, és őrizte féltett kincsként, és tovább örökítette a családjába, mármint hogy az én családomban.

Mindig azt mondta, mindig várlak, gyere addig amíg nem késő.

Én is csak azt tudom mondani, mert csak azt tudom mondani amit tudok, mert amit nem tudok, azt nem tudom. Nagyon sok szép unokám van, szép családom van, és mindig nagy öröm, amikor itt vannak, megtelik a szívem – lelkem, és a ház, és mesélek, és mesélek, és megörökítem, hogy tovább éljen az idők végezetéig.

Idén lenne 106 esztendős édesapám.

Felhívtam telefonon Pali öcsémet, kimennek a temetőbe hozzá, és viszik az üzenetet. Az üzenetet, hogy várjon még egy picit, majd megyünk. Hát biztos örül, hogy nem rohanunk, mert azt mondta, hogy élni kell, mert ennél még szebbet - jobbat nem találtak ki, ne rohanjunk. Az élethez kell a bátorság, nem a halálhoz, tehát ne rohanjunk. Igaza is volt. Apám nagy mesélő volt, és tudják nagyon sokan, hogy egy Széchenyi könyvtárnyi mese tűnt el vele. István bátyámmal is, ő most hagyott el bennünket, édesapám után ő volt a családban a második legnagyobb guru, mindig ékesszólóan beszélt, mindig toppon volt, minden szava a helyén volt, na meg persze az esze is. 105 esztendővel ezelőtt, megszülte az én drága nagyanyám az én Mámikám édesapámat. A családi legendáriumban ez él, és élni fog, amíg a világ világ.

Kötegyánban történt az eset, ott volt Pistóni nagybátyám Nagyszalontáról, ott volt Káló Papó, amikor Mozol Mámim vajúdni kezdett. Sokan voltak, mert akkor nem úgy volt mint most, hogy nem látogatják egymást, meg ritkán mennek egymáshoz. Sűrűn mentek, mert élt a szeretet, most már haldoklik, de én még életben tartom, mert nem szeretném, ha meghalna, mert akkor meghal a szív, meghal a lélek és véget ér az út.

A szeretet az olyan, sokszor mondtam, és még nagyon sokszor fogom, hogy a szeretetből minél többet ad az ember annál több marad.

Tehát, Kötegyánba mentek, ott volt Boris néném, ott voltak nagyon – nagyon sokan, Krisztina, és szólt Krisztina: - ha kérhetlek benneteket, vajúdik az asszony, menjetek ki. Elhívták a bábaasszonyt. Az a bábaasszony vágta el a köldökzsinórt, Apámét, amelyik István bátyámét. Ő is ott született abban a házban. Ezek nagyon nagy történetek, ezeket mi is őrizzük és továbbadjuk. Tehát, ott van most Pali öcsém a temetőben, rendbe teszik apám sírját, és beszélgetnek egymással. Apám üzen, majd el fogja mondani az öcsém, mert mindig üzent, mindig jött.

A Keletiben találkoztunk az óra alatt. Soha nem fogom elfelejteni, 77 esztendős volt, azt mondta: - fiam, ma vagyok 2 hetes, és valami eszébe jutott, a Bobi kutya, az a Bobi kutya, aki már akkor élt, amikor Pali öcsém született. Azt mondja: - Édes gyermekem valamit elfelejtettem, a kutyát kikötöttem, és nem hagytam előtte vizet, és nagyon meleg van, hát mondtam neki: - Édesapám, semmi baj nincsen, hát telefonálunk haza a Sajbert Palinak a szomszédba, hát tudod milyen jó gyerek, együtt nőttünk fel. – Az nem úgy van, az nem úgy van, haza kell mennem, és majd a következő vonattal jövök. Képes volt, megvárta a vonatot, felült rá, visszament Meggyesegyházára, a kutyát ellátta enni – innivalóval és majd a következő vonattal újra jött.

Az úgy van, hogy Édesapám az isten egyik legfurcsább teremtménye volt, minden őse és ő maga is, egy extravagáns nagy showman, és mesehős volt. Nagyon sokszor történt, hogy vándorolni kényszerült, egyik helyről a másikra, volt amikor a határban vertek sátrat, letelepedtek, és ott élték a mindennapjaikat. Fúró, tepsi és csigacsináló készítéséből élt, és tartotta fent kis családját. Mindig jó emberek vették körül. A cigányok életében családtagnak számítottak az állatok. Volt, amikor a koca az úton a határba fialt meg, ott jött a világra, ők azt mondták szült. Minden újszülöttnek nevet adtak. Hát ilyen volt a Bobi kutya is, ezt, ha akarsz egy jó írást olvasni, akkor olvasd el Pali öcsém kötetében, hogy ír Bobi kutyáról!

Egyszer csak gondolt egyet Édesapám, szólítá édesanyámat, hallod-e Mária lelkem, nem fér be az istállóba a Bogó mert bekötöttem az üszőket, csak be kéne kötni a konyhába, valahogy majdcsak lesz valahogy, kitelelünk együtt, mégsem hagyhatjuk az isten szent ege alatt! Hogy anyámnak tetszett-e azt soha nem tudjuk meg, de beleegyezett. Mi nagyon örültünk neki, mindig csutakoltuk, tisztán tartottuk, mindig ragyogott a számára kijelölt hely, és a barátunknak tekintettük. Palcsi öcsém úgy ábrázolta, mint egy sárkányt, tehát ebből tudom, h ő is nagyon szerette. Hosszú időnek kellett eltelnie, míg édesapám eladott egy üszőt a vásárba, és a Csibi kedvencünk visszakerült az eredeti helyére az istállóba. Gondolom Édesanyám megnyugodott.

És még egy pici adalék, a ló és az állattartáshoz. A vödör víznek mindig a sparhelten kellet lennie, hogy kellemesen langyos legyen, nehogy a ló torokgyulladást kapjon. A répát, meghámozta, a kukoricát apróra vágta, szerintem többször simogatta meg az én imádott szeretett Csibimet, mint az édesanyámat! Hát így volt ez nálunk ott Újkígyóson a zugba, ott a végeken.  

Tehát Apám ilyen volt, az egész falu szerette, az egész megye, a munkatársai, mert olyan volt. Vidám ember volt, volt jó fanyar humora is, vidám természetű ember volt, de nevetni nem láttam 80 esztendős koráig. Valahogy mély nyomot hagyott benne a szülei halála, és sokan mondják, bár én ebben nem hiszek, mert 10 esztendős korában látta utoljára az édesanyját. De velünk mindig olyan vidám volt, minden este meggyulladt a tűz a kertben, mindig mesélt, mindig hozott valami ajándékot. A fügét, azt mindig szívesen és nagy szeretettel nyújtotta át, hogy ez Magyarországon nem terem, gyertek ide, törte, vágta, adta a kicsiknek. Tehát a lényeg a lényeg, hogy ma lenne édesapám 105 esztendős. Ha majd megérkezem odaátra a csillagok közé, ahol ő már várni fog, meg Édesanyám, meg Dácsi, meg Pista, meg Lajcsi, meg Kályika meg Piciske, akkor majd sütnek – főznek, megint mesélnek, megint együtt lesz a legendás család. Mert mindenki eljött hozzánk szíves örömest, Apámmal beszélgetni, Anyám mindig jóllakatta, megetette a vándorokat. Ettek – ittak, senki nem mehetett el tőlünk éhen, és hát ezt a jó szokást mi is ápoljuk, őrizzük a szívünk rejtekében. Jön a vándor, hellyel kínáljuk, étellel, itallal. Tehát üzenem édesapámnak odaátra, hogy várja még a gyerekeit, akik ideát vannak. Oda nem szabad sietni, azt majd utoljára hagyni, mert ő is azt mondta. Tehát innen fogom majd folytatni legközelebb a mesémet.

Nagy ősök nyomában
(A ma a múltra épül)

A múlt nélkül nincs jelen, a jelen nélkül nincs jövő. Csak annak van jövője, aki becsüli a múltját. Szoktam volt mondani, hogy a cigányok keletről jöttek, ezért tehát a kulturális örökségünk, a mesekincsünk, a hiedelemvilágunk is Indiára és a Selyemútra vezethető vissza.

Ilyen messzire és mélyre nyúlnak a gyökerek, amikor cigány kultúráról beszélek, beleértem mindazt, amit sokat szenvedett, hányatott sorsú népem több évszázados vándorlása, nem egyszer üldöztetése, de mindenképpen hátrányos helyzete során mindennek ellenére megőrzött.

Mint azt a sajátos karaktert, amitől más, amitől cigány a cigány. Hogy ez pontosan miben is áll, nagyon nehéz meghatározni. Ha próbát teszünk, és megkérdezzük az utca emberét, hogy számára mit mond az a szó, hogy cigány kultúra lehet, hogy akad, aki találkozott már egy pár híres cigány ember nevével, de túl sokat nem tudnak a cigányokról. Azt is elmondtam már nagyon sokszor, és talán még többször leírtam, hogy más kontinensen élő emberekről sokat tudnak, rólunk, akik hétszáz esztendeje itt élünk, nagyon keveset. Tehát mi ez, ha nem érdektelenség.

Nem szándékozom most felsorolni, sem bizonygatni, mi mindent tett le a nemzet asztalára az én népem. Volt, akinek Árpád vezére volt, meg István királya, nekünk nagy mesélőink. Ezért élünk meséinkben tovább. Úgy is mondhatnám, hogy meséinkben élünk tovább. Ez úgy öröklődik, mint a cigány törvény. Belénk vésték ezt a törvényt, és élni fog bennünk, az idők végezetéig. Cigány törvény = Romani kris illetve Patyiv.

Mit is szeretnék ezzel érzékeltetni. Mindösszesen csak annyit, az embernek van becsülete, van jelleme, és van tartása. Ettől ember az ember. Édesapámtól, és édesanyámtól is azt tanultam, hogy mindegyikből csak egyetlen egy van. Erre úgy kell vigyáznunk, mint az egyetlen kincsünkre, mert csak egyszer veszíthetjük el. Ez mindennek az Alfája és Omegája. De hogy szép lassan haladjunk tovább, a cigány törvény volt több száz évvel ezelőtt is és több száz év múlva is az, ami volt, és marad számunkra és ezért törvény, mert belénk van vésve. Jut eszembe Goethe egy mondása, miszerint „az építészet egy megfagyott zene.” Én meg azt mondom, a mi törvényünk meg kőbe van vésve.

A cigány törvény a mi törvényünk,  a mi sajátunk.

E szerint élünk, és az határozza meg mindennapjainkat, napkeltétől, napnyugtáig. Úgy kell ismernünk, mint a szorzótáblát, vagy az ABC-t, mert ez a mi imánk. A cigányoknál nagyon fontos, hogy tudják, melyik törzsből származunk, honnan jöttünk, kik az őseink.

E nélkül az ismeret nélkül nem lehet egy cigány sem Krísári. Törvényt nem ülhet az az ember, aki nincs tisztában ősei törvényeivel. Minden törzsnek, más és más a mesekultúrája, viselkedés kultúrája, és más az életfilozófiája. Más ősi elemekre épül a múlt. A több száz éves vándorlásunk ideje alatt, csak a meséink voltak velünk, és a szeretet a szívünkben. Mert csak abból tudunk adni, amink van. De abból kötelességünk. Olyan alázattal és szeretettel, amilyennel megáldott bennünket a teremtő. Amilyen szeretettel fogadtak bennünket a körülöttünk élő népek.

Mert az úgy van, és lesz, amíg a világ a világ, hogy az öreg cigány mesemondók bele szőtték meséikbe álmaikat, fájdalmaikat, vágyaikat. Az őseimtől az én szeretett édesanyámtól, apámtól, nagyapámtól mindig azt hallottam, hogy az Isten mindig szeretett és most is szeret bennünket, és vigyázott ránk a nagy vándorlások és menekülések ideje alatt is. Így tudtuk megőrizni azt a hihetetlenül nagy mesekincsünket, kultúránkat, nyelvünket, amit Indiából elhoztunk ezer évvel ezelőtt.

Még mindig elevenen él meséinkben az öt tavak vidéke, ami észak-nyugat Indiában található (Punjab) ahonnan elindultunk az őshazánkból, hogy megtaláljuk második hazánkat, ami egyúttal otthonunk is, Magyarországot. Tehát több száz éve annak, hogy elhagytuk őshazánkat, Indiát, de most mégis úgy tűnik, mintha nem túl régen történt volna. Az én nagy kérdésem és egyben aggodalmam, sőt félelmem, meddig leszünk, maradunk még cigányok. Azzal nagyjából tisztában vagyok, csak halkan jegyzem meg, hogy sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy jobb lenne, ha ez a probléma a cigányokkal együtt eltűnne a föld színéről.

De valóban így kell ennek lennie?

Hát így, ahogy pörgetem az agyamban a gondolatokat, feltámadt, mint a vihar, egy gondolat, vagy kérdés. Hogy miért lenne ez törvényszerű, ha ennek így be kell következnie.

Európa legnagyobb kisebbsége vagyunk, de kihalás fenyegeti a kultúránkat, a nyelvünket.

Alig vagyunk, alig maradtunk néhányan az én generációm elfáradt, így „kivéreztetett” tagjai közül, akik még közvetlen tapasztalásból tudják a régiek titkait. Lehet, hogy túlzásnak tűnhet a kivéreztetett jelző, de nem az. Mindig ellenszélben, mindig meg nem értéssel dacolva mindig a semmiből kellett csodákat alkotnunk, művelnünk. Most a kedves olvasó megkérdezhetné, hogy mi aggaszt. Talán egy páran meg is fogják tenni, amit ezúton is hálás szívvel köszönök. Írva vagyon: „nem csak kenyérrel él az ember”…

Tudom, hogy az elsődleges probléma a cigány emberek, családok létbiztonságának megteremtése. De én azt mondom, ez nem elég.

Azaz ember, az a nép, mely elveszíti nyelvét, kultúráját, elvész a történelem olvasztótégelyében

A cigány nyelv és kultúra az emberiség örökségének része, és a cigány nép elidegeníthetetlen, egyetlen kincse. Ezért én azt mondom, amit már többször mondtam, és le is írtam, és lehet, hogy még sokszor fogom mondani és írni, hogy én egy olyan országban szeretnék élni, ahol nem csak a halak, madarak és fák védettek, hanem a kisebbségek is.

Én azt mondom, hogy elérkezett az idő, hogy kiépítsük intézményrendszerünket, kulturális létesítményeinket, múzeumunkat. Egy szóval kulturális autonómiára van szüksége a cigányoknak.

A cigányság helyzetéről, problémáiról, a társadalomba való beilleszkedéséről hosszú évtizedek óta vitatkoznak, tanácskoznak politikusok, szociológusok, tudósok.

Hogyan lehetne változtatni a legnagyobb hazai kisebbség sorsán, hogy a társadalom egyenrangú tagjai legyenek? Hogy erről ne csak beszélgessünk, de valóra is váljon?

Cigányként, megőrizni az őseinktől örökölt hagyományainkat, kultúránkat, és egyidejűleg a társadalom egyenrangú, alkotó tagjává válni?

Az első lépés minden bizonnyal az, hogy a gyermekeink tanuljanak, a felnőttek pedig dolgozzanak. Megfelelő környezetben, tiszta, rendes lakáskörülmények között éljenek, és ne tekintsék őket másodrendű állampolgároknak.

A történelem során számos kísérlet történt a cigányság asszimilációjára, mindezidáig sikertelenül. A cigányok többsége – egész Európában – megőrizte cigány identitását is, amellett, hogy megpróbált beilleszkedni az adott ország többségi társadalmába.

A kulturális sokszínűség és a többes identitás elismerése után az utóbbi időkben egyre inkább azon törekvések kerülnek előtérbe – hatalmi szinten is támogatva – amelyek  a homogenizált társadalom, az asszimiláció irányába mutatnak.

 De mit is jelent a cigányság asszimilációja?

A roma népesség túlnyomó többsége félanalfabéta, iskolázatlan, következtetésképp munkanélküli, vagy közmunkás marad.

Áldott emlékű Hofi Géza jut eszembe. Annyi hegedű sem lesz és annyi csákány sem, ami elegendő lenne...

De mi lesz akkor, ha a közmunka el fog tűnni, vagy mondjuk, minimálisra csökken. Azok a cigányok, akik nem járnak iskolába, nem rendelkeznek valamilyen szakmával, nem tudnak majd munkát vállalni, s a társadalomnak kell eltartani őket.

Több ösztöndíjprogram is indult, de még mindig kevesen járnak közép- vagy felsőfokú iskolákba. Erről azért is szólnunk kell, mert mindannyiunk közös felelőssége.

Ma Magyarországon közel kétmillió cigány él. Évtizedekkel ezelőtt különböző statisztikák láttak napvilágot, több felmérést készítettek… Az általuk kimutatott létszám ennél sokkal kevesebb. Tudnunk kell azonban, hogy a történelmi tapasztalatok táplálta ősi félelem még ma is él a cigányok körében, s a legritkább esetben nyilatkoznak a „gádzsók” előtt származásukról, identitásukról.

 1971-ben a Tudományos Akadémián létezett egy kutatócsoport Kemény István vezetésével. A vizsgálódásuk témája a cigányság oktatása, iskoláztatása volt. A kérdésfelvetés arra is vonatkozott, mi lenne a helyesebb, célravezetőbb megoldás: az elkülönített cigány osztályokban való iskoláztatás, vagy az integrált, vegyes osztályok létrehozása.

A többségi vélemény akkor az volt,  hogy vegyes osztályban jobb lenne, mivel a cigánygyerekek ingerszegény környezetből jönnek,  és felzárkózásukhoz szükség van a más társadalmi közegekből érkező társaik példájára, annak húzó erejére.  

Én sok szakemberrel szemben úgy gondolom, hogy a cigány gyermekek nem ingerszegény, hanem ingergazdag környezetből jönnek. Arról persze  lehetne beszélnünk, hogy mit tekintünk ingerszegénynek és mit ingergazdagnak. Azzal azonban egyetértek, hogy a vegyes osztályok motivációs hatása sokkal kedvezőbb.

Ez a vita azóta is tart… Az utóbbi időben számos olyan példával, gyakorlattal találkozunk, amely a szegregált oktatás irányába hat. Többször megkérdeztem a felelős szakemberektől, hogy miért lenne jobb, ha gyermekeink cigány osztályba járnának. Erre mindig az volt a válasz, hogy azonos vagy közel azonos képességű gyermekek együtt jobban tudnak haladni a tanulásban.

Én ebben – a saját iskolai éveim tapasztalatai alapján – is kételkedem! Ha nekem nem lettek volna olyan kiváló tanáraim és nemcigány osztálytársaim, akik részéről megbecsülést és szeretet kaptam, akik példaképeim is  voltak, akkor ma valószínűleg nem írhatnám le ezeket a sorokat. Nem lennék sem író, sem újságíró …

Még néhány gondolat zárásként:

 - A cigány fiatalok mindig szerettek tanulni, akartak is, de abban a nyomorult helyzetben, amiben sokan élnek, a saját erejükből nem tudják a tanuláshoz szükséges feltételeket biztosítani.

Természetesen szükség lenne a szülők meggyőzésére, ösztönzésére, hogy segítsék a gyermekeiket, hogy levetkőzzék a kisebbségi érzést, ami védekezésként a tanárok és a többségi környezet irányában elutasításként, s időnként agresszív magatartásként nyilvánul meg.  

A beilleszkedés csak akkor jöhet létre, ha a falat két oldalról bontjuk, és ha egyenrangúnak tekintjük egymást. Akkor leomlanak az előítéletek, és akkor lehet közös hazában, közös sorstudat, mert azt már mindannyian megtanultuk, hogy egymásra vagyunk ítélve, és összeölelkezett a sorsunk.

Azon gondolkodom, hogyan is foglaljam össze egy szinopszis-féle keretében mi is az, amit tervezett könyvemben az olvasók elé szeretnék tárni a lelkemből.

Mindabból, amit rögös életutamon a batyumba gyűjtöttem, s most egy kopjafányira az Örökkévalóságtól még kikívánkozik belőlem.

A barátaim azt mondják – talán olykor a szememre is vetik -, hogy én mindig csak a szeretetről beszélek, mintha a világon semmi baj és probléma nem lenne. Ráadásul ebben a mai világban már szinte nem is lehet találkozni szeretettel.

Beszélhetnék a bajokról, a megosztottságról, a gyűlöletbeszédről, vagy a „csak közönyösségről.” A szegénységről, az éhező gyerekekről, a fűtetlen szobákban, vagy az utcán fagyoskodókról…

Ma – a közéletben, a politikában, a civilek között - egyre többen fogalmazzák meg az összefogás, a nézetkülönbségek ellenére is szükséges megegyezés igényét.

De lehetséges-e valóban felülemelkedni a múlton és tiszta lapot adni egymásnak? Ez bizonyára nem könnyű, de meg kell próbálnunk, nincs más lehetőségünk. Már az utolsó utáni órában vagyunk!!!

Nos én pontosan ezt a célt szeretném szolgálni: rövid, néhol moralizáló, máskor példálózó, vagy életrajzi momentumokat is felemlegető írásaimmal.

Felülemelkedni és legalább megkísérelni felfedezni és megláttatni mindabban, ami velünk és körülöttünk történik azt a bizonyos „aranyfonalat” a szeretet és a gondviselés aranyfonalát.

Jókai írja egyik művében: „Embernek lenni minden körülményben…” Az ember egyéniségét, azt az egyszeri pótolhatatlant és megismételhetetlent, csak valamely közösségben betöltött szerepében, és a közösségtől kapott kultúrában tudja megélni, kiteljesíteni, vagyis az egyéniségét lényegében egy bizonyos kulturális közösségtől kapja.

Korunk nagy problémák előtt áll, ezért mindent el kell követnünk, hogy leomoljanak a falak, és minél egységesebb legyen kis nemzetünk. Azt kérdezem magamtól és mindannyiunktól: Tudunk-e másokért is tenni, jó szóval, tanáccsal, cselekedettel, példamutatással. Vajon tudunk-e gyűlölet nélkül élni ebben a gyűlölettől terhes világban? Ez itt a kérdés!

Ma azt érezzük, hogy nincs bizalom. Hogy anélkül hogyan lehet élni? Azt nem tudom, de biztos lehet. Mert szeretet nélkül se lehet(ne), de mégis sokan élnek úgy!

Amikor a hazámhoz való kötődésemről beszélek - mindig és mindenhol – elmondom, hogy Péli Tamáshoz hasonlóan én is kettős aranypántot hordok a homlokomon és a szívemen: a cigányságom és a magyarságom. Mindkettő egyaránt fontos számomra, és egyikről sem vagyok hajlandó lemondani.

A cigányokat az Isten cigánynak teremtette, mindig azt mondtam, hogy jókedvében tette. Hiszen a legnagyobb bajban és nélkülözésben is bele tudtunk kapaszkodni őseink hitébe, erőt merítettünk dalainkból, táncainkból.  Éppen a cigányságunk őrzött, tartott meg bennünket. 

Mit tehetünk, hogyan bizonyítsunk, hogyan higgyük és hitessük el, hogy mi is ennek a sokat szenvedett nemzetnek a tagjai vagyunk. Hogyan lehetünk, hogyan legyünk esélytelenségre predesztinált létünk ellenére hasznos és építő tagjai ennek a honnak, amely a mi hazánk is?

Amikor most a „bizonyítványom magyarázom” – vagyis azt, hogy miért tartom fontosnak világra hozni ezeket az írásokat, vissza kell kanyarodnom általam, de sokunk által is emlegetett szeretethez.

Amit kisgyermek koromban ott a „Viharsarokban” megtapasztaltam a jó öreg parasztoktól Újkígyóson, az, hogy otthon kell lennünk egymás szívében. Csak abból adhat az ember, amije van. Ilyen maga a szeretet. Mint azt hál’ Istennek még nagyon sokan tudják, tudjuk, abból minél többet adunk, annál több marad.

Ezért is választottam írásaim mottójának egyik versem meghatározó sorát: Testvérnek jöttem közétek…

Apám ma van a születésnapod!

Ismét álmot láttam, egy fényességes csillagot, amely utat mutatott.

Fellobban a tűz, és megidézem nagyapáink szellemét.

 Szólnak hozzám, s hallom a te szavaid is, az üzeneteket, melyeket fentről küldesz nekem, nekünk…

Őrzöm a rám bízott tüzet, bevilágítja az utat, amely a végtelenségbe, s majd egyszer hozzád vezet.

Vigyázom az örökséget!

2017. május 26. van, s szikrázó fényben ragyog a világ. Az év legszebb hónapja hozott téged a világra. Ünnepelni lenne kedvem, de szomorú a szívem.

Jó volt, hogy te voltál az apám, és biztos vagyok benne, hogy a következő életemben is te leszel. Mindig a szépre és a jóra tanítottál bennünket. Így volt megírva a csillagokban.

Felnézek az égre, és látom azt az utat, amelyiken áthaladtál Odaátra.

Emlékszem a ’nagydombra’, ahová sűrűn kimentünk, együtt néztünk fel az égre és mutattad a csillagokat, a Nagymedvét, a Göncölszekeret… Meséltél, sokszor hajnalokig.

Ma lennél – ha élnél – 106 éves.

Hát így búcsúztatom a napot, nélküled. Azt a napot, amelyen megszülettél erre a világra.

Mennyire örült nagyapám, hogy fia született! Büszke volt, énekelt és dalolt. Aznap a csárdában mindenki a vendége volt.

Apám, vigyázz az itt-maradt árváidra! Búcsúzom Tőled, a legárvább - árva fiad: Gyurka

 Bibliás ember voltál, én ezzel üzenek neked, emlékezve a közös csillagos estéinkre is:

Részlet Jób Könyvének 9. fejezetéből:

1. Felele pedig Jób, és monda:
2. Igaz, jól tudom, hogy így van; hogyan is lehetne igaz a halandó ember Istennél?
   Ha perelni akarna ő vele, ezer közül egy sem felelhetne meg néki.
3. Bölcs szívű és hatalmas erejű: ki szegülhetne ellene, hogy épségben maradjon?
   A ki hegyeket mozdít tova, hogy észre se veszik, és megfordítja őket haragjában.
4. A ki kirengeti helyéből a földet, úgy hogy oszlopai megrepedeznek.
5. A ki szól a napnak és az fel nem kél, és bepecsételi a csillagokat.
   A ki egymaga feszítette ki az egeket, és a tenger hullámain tapos.
6. A ki teremtette a gönczölszekeret, a kaszás csillagot és a fiastyúkot és a délnek titkos tárait.
   A ki nagy dolgokat cselekszik megfoghatatlanul, és csudákat megszámlálhatatlanul.